„Sejtelmünk sincs az élet mennyei békéjéről”

Köztelevíziónk – legújabb-kori szokásához híven – a legnagyobb magyar 225. születésnapjára is ímmel-ámmal emlékezik. Ha az MTVA hivatalos műsor-előzetesének hinni lehet – és miért ne lehetne? – a fő adón szeptember 21-én is a szokásos hétköznapi kínálatot biztosítják. Még a jó Duna World is Puskás Tivadarra emlékezik, és nem Széchenyi Istvánra. (Szó se róla, Puskás Tivadar is megérdemli, hogy a világ emlékezzék rá, de Széchenyi is, annyi szent!) Állítólag a nevezetes dátum előtt két nappal a végleges formáját magára öltő, új tévéadó, a többség által még be- és el nem fogadott M5 szolgáltatja majd a nevezetes születésnapra szánt ismétléseket. Hozzák az évei múltával egyre zaklatottabb Széchenyi Istvánt megjelenítő Hídembert; valamint egy Széchenyi 225 című összeállítást, amelynek a bemutatóját éppen olyan sűrű homály fedi, mint alkotóinak névsorát. Miközben az ifjú Széchenyit is volna mivel megidézni… A korai élményeiből okosan építkezőt is, nem csak a keserűt, a létre végül nemet mondó, egyszervolt lázadót.

A népek csatájaként elhíresült, 1813. október 16-19. között a szászországi Lipcse mellett zajló ütközetről, Napóleon császár döntő vereségéről október 22.-én, németül írt levelében számolt be szeretteinek Schwarzenberg herceg „nyargalonca”. „A Gondviselésnek ezt a próbatételét is szerencsésen kiálltam… De sejtelmünk sincs az élet mennyei békéjéről” – írta a 22 esztendős Széchenyi István, aki a csata előestéjén a hadvezetés elismerésére méltón teljesítette futárszolgálatát s ezért, még a harcok közepette, október 18-án első osztályú kapitányi rangot kapott

Szinte össze sem lehet számolni, hány mozgóképes ismertető mutatta be az 1980-as, 90-es évek magyarjainak az oly’ igen sokáig rejtegetett Széchenyi Istvánt. Tévésorozat Horváth Ádám rendezői s Tordy Géza színművészi közreműködésével a 80-as évek közepén, színházi felvétel egy évtizeddel később, Németh László nagyszerű drámája alapján, Koltai János felejthetetlen alakításával… Ismeretterjesztő televíziós adás a felfedező Széchenyiről, Lázár István szövegével, nagyhangú mozifilm Bereményi Géza szándékai ellenére s Eperjes Károly mindent be- és elfedő tehetségével…

Aki azonban az igazi Széchenyi Istvánt szerette volna közelebbről megismerni, a legnagyobb magyar írásaihoz kellett annak menekülnie, nem a mozgóképesített arcképekhez, életképekhez. A Naplóhoz 1978 óta bárki könnyen hozzáférhetett, Széchenyi István levelezését azonban az utóbbi évekig csak elvétve, töredékesen, vagy tetszőlegesen kiemelt idézetek formájában tanulmányozhatta az ember.

A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének a jóvoltából, tiszteletre méltó, tudós szerkesztők és fordítók – Kovács Henriett, Körmendy Kinga, Mázi Béla, Oplatka András – áldozatos munkájának köszönhetően 2014-ben megjelent „leveleskönyv” azonban, ki tudja, miért, korántsem lett olyan népszerű olvasmány, mint amilyen a Napló az 1970-es, 80-as években volt.

Amiként e kiadvány „mozgóképesített előhangját” is feledtük, ha ismertük egyáltalán.

Az ifjú Széchenyi István levelei alapján készült televíziós összeállítás, B. Révész László munkája a huszonöt esztendővel ezelőtti televíziós szokások és lehetőségek mesterműve. A Simon V. Péter által felkutatott és német nyelvről magyarra fordított, 1809 és 1815 között írt leveleket (amelyeket a két bátyjával a franciák ellen hadba vonuló, majd a „nemesi felkelést” megsemmisítő vereség után is a hadseregnél maradó ifjú leginkább az apjának címzett) a tévéfelvétel idején igen népszerű, s arcvonásaival, tekintetével is az „igazi” Széchenyire emlékeztető Ternyák Zoltán olvasta fel, mondta el.

Körülötte a megidézett írások által elképzelhető környezet látható, alkalmi szállások Győrben, Pápán, Simándon, Brünben, Prágában; tábori nyughelyek a drezdai csata után, párizsi, majd londoni hangulatok… A berendező igyekezett a főhadnagyot, majd az „első osztályú kapitányt” megszemélyesítő színész mögé hiteles kellékeket varázsolni. De, ha nem igyekezett volna, akkor sem igen dorgálhatnánk miatta. Ebben az összeállításban a díszlet, de talán még a kosztüm is „hitvány szolga”, a Széchenyi ifjúsága című összeállításban a szavaké a főszerep. Meg az általuk kibomló gondolatoké, melyek által az ifjú gróf önmagát kereste, egyéniségét építgette.

Nem lehetett könnyű dolga. Mint 1810 júniusában kelt levelében is megírta, folyamatosan arra kényszerült, hogy maga legyen magának „tanácsadója, védelmezője, barátja”. Nyeregben és szinte szünet nélküli vészhelyzetben töltött napjai, hetei, évei során nem kellett sok ahhoz, hogy „egészen boldogtalanná váljék”, még ha seregével közel is került ahhoz a történelmi jelentőségű feladathoz, hogy „Európa határait helyreállíthassák”, hogy „megmentsük a világot”.

Az egész hadjárat „nyúlvadászatra” emlékeztette az ifjú Széchenyit, „méghozzá olyanra, ahol egy rendkívül ügyes nyúl menekül tíz rossz és ügyetlen agár elől”.

Baselben, 1813 karácsonyán azt a kérdést kellett feltennie magának: „Miért is élek igazából?” Nem tudott őszintén válaszolni, ezért aztán iróniáját vette elő: „A különbség egy egér és én köztem nem túl jelentős”.

A lipcsei csata előtti küldetése alkalmával, amikor Schwarzenberg herceg üzenetét vitte a porosz hadvezérnek, Blüchernek („végre egy hadvezér, aki tetszik nekem” – ezt jegyezte föl a napóleoni háborúkat végigharcoló stratégáról az ifjú Széchenyi), három József-huszár mentette meg az életét, és, ami még az életénél is fontosabb volt számára: hadi megbízatását. Magyarul kiáltozott nekik a világtalan éjszakában, egy förtelmes mocsárban vergődő magyar gróf, azért siettek a segítségére. Ha németül jajgatott volna, veszni hagyták volna– így írta meg övéinek a legkisebb fiú a szerencsés esetet.

Mi pedig, Széchenyi István kései tisztelői, kiket az idők során oly’ sok téves ismerettel vérteztek fel a legnagyobb magyarral kapcsolatban, kettős örömmel hallgathatjuk – hallgathatnánk – a Ternyák Zoltán által kamerák kereszttűzében előadott történetet, hiszen a legjobb forrásból értesülhetünk róla, hogy Széchenyi István zsenge ifjúként is ismerte s használta édes anyanyelvünket!

A népek csatája után tűnődő, s tűnődéseit leveleiben is megfogalmazó Széchenyi István – úgy tűnik – már nem zsenge ifjúként, hanem érett férfiként fogalmazott: „Az egymásra torlódó véletlenek magukkal sodorják az egyes ember akaratát… Bajtársaink holttetemein építjük fel a boldogság szentélyeit”. Ezt akár a lázas Pestről Döbling felé menekülő államférfi is írhatta volna.

S az óta is hányszor és hányan ismételgethették volna vészhelyzetet vészhelyzetre halmozó honfitársai közül a legnagyobb magyar ifjúkori bölcsességét!

Hogy – szó szerint is – találóan kiválogatott idézetei miatt nem vállalta a köztévé a Széchenyi ifjúsága című összeállítás újrajátszását a 225. születésnapon, vagy másért, nem tudom. De azt igen, hogy helye volna e műsornak napjaink televíziós adásaiban. A Hídember ki tudja hányadik ismétlése mellett, a Puskás Tivadarra emlékező tévéjáték árnyékában is.

2016. szeptember 20.

vissza >>