„Mi kell az embernek ahhoz, hogy a nagyvilágban előrehaladjon”

A határon túli területek, Európa és a nagyvilág magyar vonatkozású emlékeit és emlékhelyeit, más népekkel közös örökségünket kutatja a Magyar Emlékekért a Világban Közhasznú Egyesület, a MEVE. Széchenyi-emlékek nyomában Európában című kiállításuk, amelyet már több hazai és külföldi intézményben is bemutattak, 2014 őszén a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában volt látható. A legnagyobb magyar 225. születésnapján, 2016. szeptember 21.-én Sümegen a Kisfaludy Emlékházban, 30.-án Recsk Művelődési Központjában jelenik meg e gyűjtemény, amelyre a Magyar Nemzetben 2014. szeptember 27-én közreadott írásommal hívom fel Kedves Olvasóim figyelmét.

Lánchidunk ihletőit 1832-ben ismerte meg közvetlen közelről a kifejezetten a Temzén átívelő hidak tanulmányozása végett Angliába utazó Széchenyi István. A Londontól nyugatra levő Marlow Bridge állítólag az elmúlt 182-184 évben sem sokat változott

Húszéves és hivatásos katona, amikor nekivág, hogy a nagyvilágot megismerje. Kezdetben parancsszóra utazik - ezredével Csehországban állomásozik, Napóleon vert hadát hazájuk földjére is követi... -, később a saját örömére, nagyszabású terveinek a megvalósítása érdekében. 1815 őszén Angliában jár. „Itt döbbentem rá – jegyzi be a Naplójába Széchenyi Istvánmily kevéssé ismertem a világot, s mi kell az embernek ahhoz, hogy a nagyvilágban előrehaladjon… Angliában három dolog az, amit az embernek meg kell tanulnia: az alkotmány, a gépek és a lótenyésztés”.

Volt egy „modellje arról a világításra szolgáló gázmasináról”, amelynek a szigetországból a kontinensre való áthozataláért „halálbüntetés lett kiszabva”. Ez idő tájt megfogalmazódó életcéljával együtt az ifjú gróf, persze, a szigetországból azt is hazahozta.

A Széchenyi-emlékek nyomában, Európában című kamara-kiállítást főként fotókból és szöveges dokumentumokból állította össze a Magyar Emlékekért a Világban Egyesület (MEKE) tagsága. Miként a Széchenyi-emlékeket ennél az időszaki tárlatnál jóval részletesebben felsorakoztató könyvet is, amely Széchenyi István halálának 150. évfordulója alkalmából jelent meg. Az első tabló – természetesen – Bécset mutatja, a legnagyobb magyar szülővárosát és feltételezett szülőházát. A Herrengasse 5. szám alatt ma is eredeti szépségében látható Wilczek palotát, amelynek lépcsőházában a legkisebb Széchenyi fiú, gróf Széchényi Ferenc és gróf Festetich Julianna ötödik gyermeke is szaladgálhatott.

A történelmi hitelesség kedvéért azonban Széchenyi feltételezett szülőházát is bemutatják a kiállítást rendező-szervező egyesületi tagok: az Augarten parkban álló császári palota azon szárnyát, amelynek egyik lakosztályát – Fraknói Vilmos kutatásai szerint - maga a király ajánlotta fel a rekkenő hőségben újabb gyermekáldás elé néző édesanyának, a szeretve tisztelt alattvaló, gróf Széchényi Ferenc hitvesének. Akár az egyik palotát, akár a másikat fogadja el az utókor, még a történelmi bizonytalanságokat készségesen fogadó embereket sem rendíti meg ez a Széchenyi István születési helyével kapcsolatos dilemma. Az már inkább, hogy, amiként azt a MEKE rendezvénye s kiadványa is tanúsítja, míg Európa-szerte szinte mindenütt megmaradtak azok az építmények, amelyekben a három és fél évtizeden át a fél világot bejáró Széchenyi István megfordult, pesti s budai szállásainak hűlt helyét, ha találjuk.

Pozsonyban a Mihály utca 1. számú épület, ahol 1802 és 1848 között a magyar országgyűlés alsótáblája kapott helyet, voltaképpen ma is azt a képet mutatja, mint amilyen Kölcsey Ferencet, Széchenyi Istvánt, Wesselényi Miklóst, Kossuth Lajost, Deák Ferencet fogadhatta, amikor e falak közé beléptek, hogy ország-jobbító javaslataikat az egybegyűlteknek előadják. De lényegében a felsőtábla üléseinek helyt adó prímási palotának hatalmas tükreiről elnevezett díszterme sem változott azóta, hogy 1825. október 12-én Széchenyi István, elsőként, és nagy felháborodást keltve, magyarul szólalt fel ott. (A magyar nyelv hivatalossá tételéről – pontosabban: közéleti használatának bővítéséről - szóló törvényt tizennégy évvel később fogadta el az országgyűlés.)

Párizsban ma is megvannak azok a szállodák, amelyeknek egykor Széchenyi István a vendége volt. A Hotel Meurice a Rue de Rivolin jelenleg is a Szajna közeli, elegáns hotelek egyike. A rendszerváltás első miniszterelnöke, Antall József is megszállt benne… De Széchenyi londoni szállásainak is a nyomára bukkanhatunk; a Morins Hotel például, ahol Wesselényi Miklóssal együtt foglaltak szobát, ma irodaház.

A bejáratnál Simon Bolivar emléktáblája látható, de, ahogyan a Magyar Emlékekért a Világban Közhasznú Egyesület tevékenységét elnézem, előbb-utóbb a két nevezetes magyar férfiúról is olvashatni majd a Duke Street 4. számú ház falán. 1822 óta, amikor a két jó barát áprilistól augusztusig megszakításokkal itt lakott, csak a házszám változott (27-ről 4-re), az utcanév százkilencvenkét éven keresztül változatlanul megmaradt.

Lánchidunk ihletőit is szinte ugyanolyannak láthatjuk ma is, mint amilyennek a Temzén átívelő hidak tanulmányozása végett 1832-ben Angliába utazó Széchenyi István láthatta – a magyar emlékek nyomában járó egyesület budapesti kiállítása ezt is tanúsítja. A Londontól nyugatra levő Marlow Bridge-re kiváltképpen vigyáztak; ennek a szerkezetnek az érinthetetlenségét az is szavatolja, hogy a nemzetközi hírű hídtervező, William Tierney Clark a szigetországban megmaradt, egyetlen alkotása. A másik, a Pestet Budával összekötő Lánchíd a kontinens ékessége.

A Hammersmith Bridge, amelynek látványától – Naplójának szeptember 7.-i bejegyzése szerint - Széchenyi szíve „magasba szárnyalt” („Könnyen menne; - legföljebb ha egymillió pengő forintba kerülne – Felbuzdulásában a nemesség egymaga kifizethetné – és szabad az út. Karbantartásra 10 percentet úgyszintén a nemesség. Egy bizottság, mely gondoskodik erről és a felhalmozott tőkéről – mi más kell még?”), 1883 után valamelyest átalakult. Formája s szerkezete azonban – mondják, akik nem csak fotográfiákról ismerik -, a mi Lánchidunk eleganciáját és szép arányait idézik.

A legnagyobb magyar pest-budai otthonai helyén viszont Széchenyi korától és szellemiségétől ugyancsak idegen építmények állnak. A Duna-fürdőház helyén, amelyben 1827 és 32 között talált magának Széchenyi István szállást, a sokáig csak spenót-háznak csúfolt, mostanában spenótlanított csúfságnak becézett objektum áll. Az Ullmann palotából, hová a gróf 1836-ban, házasemberként költözött, és amely utolsó pesti otthona, miniszteri tevékenységének színhelye volt (1848 szeptemberében orvosa, Almási Balogh Pál innen szállította be a döblingi gyógyintézetbe), hivalkodó bank-, illetve minisztériumi palota lett. Mind a két ház a gróf mozgalmas életének fő színterén, az épülőfélben levő Lánchíd, az általa szervezett Nemzeti Kaszinó és az egy évi jövedelmének felajánlásával emelt Magyar Tudós Társaság székházának a közvetlen közelében állt, és mind a kettőben bérlőként lakott. Széchenyi István ugyanis – ez már nem a Magyar Emlékekért a Világban Egyesület kiadványában, vagy kiállítási tablóin olvasható, hanem Rómer Flóris 1872-ben megjelent történeti tanulmányában, A régi Pestben – mivel csak választott pesti polgár volt, „százas”, de nem őshonos, és a vagyona sem e helységhez kötötte, saját telket nem vásárolhatott, saját házat családjának nem építtethetett.

A világvándor Széchenyi István emlékeit, akár lóháton, fényes hintón, lovas kocsin, ingatag hajón, vagy – pénze fogytán – gyalogszerrel járta be Európát és Ázsiát, nem csak híres városokban, történelmi nevezetességű tájakon kell keresni, hanem jellembeli tökéletesedésének, önmagára találásának írásos tanúsítványai közt is. Az akadémiai könyvtárban látható kiállítás ezt is egyértelművé teszi. Utazásai közben az ifjú gróf is, az érett férfiú is sokat olvasott és elmélkedett, és tapasztalatait, széles horizontú s önmarcangoló eszmefuttatásait írásban is rögzítette.

Calai-nál, jó időre és alkalmas hajóra várva, egy olyan magaslatra jutott fel 1815-ben Széchenyi István, ahol egykor Napóleon serege is sokáig táborozott, hogy az angliai partraszállást megkísérelhesse. A francia katonák Bonaparte tiszteletére – a saját költségükön – hatalmas oszlopot akartak állítani. Megkezdett munkájuk grandiózus maradványait látván, Széchenyi nagyszerű elhatározásra jutott, és erről Naplójának is beszámolt: „minden nemzet gyűlölését abbahagyom, és az egész emberiségért hevülök… nagyszerű s örvendetes tudni, hogy az ember önmaga által oly nagy előrehaladást tett…”

Itáliai utazásai egyikén, 1818-ban, Paduában – ahogyan a 27 éves gróf írta: Padovában – végignézett egy nyilvános kivégzést. A szörnyű élményt így summázta Naplójában: „valójában még sohasem láttam egyetlenegy szántszándékkal és akarattal rossz embert…”

Ferrarában Tasso tömlöcét sietett megtekinteni.

Erdélyben, hová 1821 nyarán lovat vásárolni küldték, az ottani hetvenfajta bornak, a világon legjobb borszéki víznek örvendezett. A jó lovaknak is, de leginkább annak, hogy Wesselényi Miklóst megismerhette. „Vele örökké szoros és felbonthatatlan barátságban fogok élni” – írta Naplójába. Egy esztendővel később már Wesselényi báróval kettesben járták Európát.

Versailles-ba is eljutottak, a trianoni paloták Széchenyi Istvánra „melankolikus hatást tettek”. „Semmi sem emlékeztet jobban kicsinységünkre és nyomorult voltunkra, mint egy nagy palota…”. Megérezte volna, hogy szeretett hazájának 98 év múlva mit jelent majd ez a hely és ez a név: Trianon?

1825 után már nem „csak” elmélkedett, mérlegelte is a világ dolgait. Rendre össze is hasonlította az itthoniakkal idegenben szerzett tapasztalatait. Prágában, ahol 1811-ben és 13-ban is megfordult, 1829-ben elkápráztatták az elmúlt tizenhat év során bekövetkezett változások: „csak Magyarország nem mozdul a helyéről”.

Berlinben „mindenütt a nagy ember nyomait látja az ember”, írta.

Potsdamban ezt jegyezte fel: „Magyarország nagyságára minden kilátásom eltűnt”. Pedig akkora már az uralkodó szentesítette az Akadémia megalapításáról szóló törvényt, megnyitotta kapuit a pesti Kaszinó, megjelent a Lovakrul írt könyve, és hozzákezdett a Hitelhez. A legváratlanabb és a leginkább meghökkentő mégis az a pár mondata, melyeket Hamburgból Amszterdamba utazva fogalmazott meg magának – és, talán, minekünk: „Oly sokat locsogunk dicső eleinkről, akik a legfontosabbról feledkeztek meg: a Nemzeti Függetlenségről. – Fennáll Hollandia, Dánia… Magyarország nem tudott vagy nem akart magában fennállni!”

2016. szeptember 21.

vissza >>