In memoriam Csoóri Sándor

Pergőtűzben

Amíg Csoóri Sándor szerteágazóan hatalmas életművét méltóképpen összegzi, értékeli, majd kellőképpen híreli is az utókor, a szinte szünet nélküli pergőtűzben élő költőről, esszé- és filmforgatókönyv-íróról, szociográfusról, politikusról őrzött személyes emlékeink közzététele is fontos feladat. Kinek-kinek a saját, immár megrendülten raktározott mozaikjával kell kiteljesítenie azt az emlékművet, amelyet az utánunk következő nemzedékek emelnek majd annak az egyszervolt nagy embernek, aki 1930-ban Zámolyon született és 2016-ban Budapestről költözött át a túlsó partra. Azt az emléktöredéket, amely Csoóri Sándor halálhíre hallatán ötlött fel bennem, szeretett iskolánk, a Pápai Kollégium 450. születésnapja óta hordozom magamban. Érteni, súlyának megfelelően értelmezni csak az óta tudom, hogy – Szőnyei Tamás Titkos írás című nagy munkájának a segítségével – a Csoóri Sándorról évtizedeken át folyamatosan gyártott besúgói jelentéseket is megismerhettem.

Szőnyei Tamás Titkos írás című tudományos igénnyel feldolgozott dokumentumgyűjteménye szerint 1959-től folyamatosan gyártották a besúgói jelentéseket Csoóri Sándorról. Illyés Gyulával való találkozásaikról is, a filmrendező Kósa Ferenccel közös programjaikról is. Telefonbeszélgetéseit lehallgatták, a magánlakásokat, ahol barátaival szokott találkozni, „bepoloskázták”… Ha konkrétumokkal nem szolgálhattak, a titkos ügynökök az elméleteik alapján szerkesztették meg a jelentéseiket

Az 1531-ben alapított iskolára emlékezni a rettenetes balraátok esztendejében, 1981-ben életveszélyes vállalkozás – a kádári idők tolvajnyelve szerint „kényes feladat” – volt. Még utóbb szóba kerül, hogy e nagyhírű intézményben szabad légkörben, keresztény szellemben nevelték az ifjúságot! Mi több: az új eszmék iránt is nyitottan! Mekkora baj kerekedhet abból, ha valaki a Kollégium Jókai Mór által választott jelmondatát – Istennek, hazának, tudománynak! – idézi! Vagy eredeti nevén nevezi meg a Pápai Református Kollégiumot! (A Tankönyvkiadónál 1981-ben megjelent, Trócsányi Zsolt által szerkesztett, iskolatörténeti nagymonográfia címe is csak ez lehetett: A pápai kollégium története)

Mint hírlett, a nagy ünnep a szobrászművész Somogyi Józsefnek, a Képzőművészeti Főiskola rektorának a kezdeményezésére szerveződött, annak a 70-es, 80-as években a legnagyobb hivatalos elismeréssel illetett pápai diáknak a javaslatára, aki csupán egyetlen egy tanévre „igazolt át” a győri bencés gimnáziumból a protestánsok nagy múltú pápai tanodájába. Somogyi József a szervezési teendőkkel a Film Színház Muzsika című könnyed-színes hetilap népszerűnek nem igazán mondható újságíróját, Illés Jenőt bízta meg. (A Csoóri Sándorral egykorú, marcalgergelyi születésű Illés is a Kollégium diákja volt, ám 1946-ban a népi kollégiumok lelkes híveként – alapítójaként! – megvált az 1948-ig még egyházi fenntartású tanintézményként működő Kollégiumtól, és 1949-ben másik pápai középiskolában – ismereteim szerint a Pápai Állami Líceum és Tanítóképző-intézetben – érettségizett.)

A nevezetes évforduló köszöntésére egybegyűlt sokadalmat, öregdiákokat – köztük Rab Zsuzsát, Lőrincze Lajost, Bodolay Gézát… – tanárokat, papokat és polgárokat azonban sem a látható, sem a láthatatlan kötelmek és kényszerítő körülmények nem zavarták. Szinte gyermeki örömmel örvendeztek, hogy iskolájuk, a mohácsi csatavesztés után öt esztendővel alapított tanoda – amelyben kezdetben tanítói s egyházi pályára készítették fel a tanulókat, később pedig olyan híres kollégiummá nőtte ki magát, ahol az elemi iskolai oktatástól az akadémiai szintig folyt az oktatás, ahol sem társadalmi, sem felekezeti hovatartozás szerint nem tettek különbséget a diákok között – 450 éves.

Csoóri Sándor örömét friss gyásza felhőzte, ezt akkor is tudni lehetett. Azt azonban csak később tudtam meg, hogy 1981-ben publikálási lehetőségeit egyre erősebben akadályozták, sőt, tiltották.

Mint régi korok páncélos bajvívóit a fegyverhordozójuk, minden léptét követte, mindenhová elkísérte a reformátusok hetilapjának az a munkatársa – „fő állásban” egyházának lelkésze – akivel az 1970-es években együtt szenvedtük végig a Magyar Újságírók Országos Szövetsége által kötelezővé tett újságíró-iskolát. Ő mutatott be Csoóri Sándornak, akit addig az írásai és vetítővásznas megjelenései révén ismerhettem.

Amint lehetett, arról kezdtem faggatni MUOSZ-béli kollégámat, vajon miért nem szólt iskolájáról Csoóri Sándor a Kollégium hatalmas tornatermében megtartott, zártkörű megemlékezésen?

– Majd a nyilvános emlékünnepélyen, ott kell Sándornak felszólalnia! – válaszolta erre az én lelkész-újságíró ismerősöm.

Ezt hallván, másra sem vártam, mint a pápai mozi nagytermébe meghirdetett, országos, vagy megyei, de legalábbis városi jelentőségű rendezvényre.

No hiszen, várhattam…

Csoóri Sándor a Petőfi Sándorról elnevezett filmszínház nézőterén, az utolsó sorban ült, sápadtan, mosolytalanul. Kezében iskolásfüzet-méretű lapokat tartott, hogy kézzel, vagy írógéppel írt szöveg volt-e rajtuk, nem tudom. Értetlen képemet látva, zavart szuszogásomat hallva, a bajvívó költő önkéntes fegyverhordozója kezdte el magyarázgatni a helyzetet:

–Megtiltották, hogy felolvassa a szövegét – mondta.
–Megtiltották? Csoóri Sándornak, a nemzetközi hírű költőnek, hogy a 450 éve alapított iskolájáról beszéljen? Ilyet vajon ki tehet?
–A főrendező! – jött a válasz, és a félreértések elkerülése végett a Reformátusok Lapjának a szerkesztője az éppen akkor színre lépő Illés Jenő irányába mutatott. – De bánatra semmi ok, a mi lapunk, a Reformátusok Lapja közreadja majd a mai napra szánt szöveget!

Hogy csakugyan közreadta-e, nem tudom. Sem azt, hogy mi hangzott el azon az estén Csoóri Sándor mondatai helyett. És arról sem győződhettem meg, hogy megjelent-e nyomtatásban valaha Csoóri Sándornak a Pápai Református Kollégium 450. születésnapját köszöntő beszéde.

Hat évvel később, az állambiztonsági szolgálat által Csoóri Sándorra folyamatosan ráállított ügynöki sokadalomból a talán legszorgalmasabbik besúgó, a hol Sárdiként, hol Stimeczként jelentő Sándor András újságíró – konkrétumok híján, vagy, mert Csoóri Sándor képességeit mindennél jobban irigyelte? – arról elmélkedett titkos jelentésében, hogy „a tehetséges parasztgyerekben iskolái során kialakult valamiféle ’kompenzációs törekvés’ középosztálybeli társai és tanárai ellenében… becsvágya ezért keresett kárpótlást… Mindenképpen be akart kerülni a történelembe”.

Azokban az 1981-es, szép őszi napokban, amikor a 450 esztendős Pápai Református Kollégium árnyékában Csoóri Sándort személyesen megismertem, főleg közös iskolánkról társalogtunk. Közös tanárainkról is, mert, bizony, ilyenek is voltak, a tizenvalahány évnyi „időeltolódástól” függetlenül is. Leginkább pedig arról a szellemiségről beszélgettünk, amellyel a nem várt, kemény történelmi fordulók ellenére is diákjait a Kollégium körülvette s a felnőtt lét rettenetes próbatételeire felkészítette. Kompenzáció? Politikai becsvágy? Ezek a fogalmak véletlenül sem bukkantak fel körünkben. Ha az a kispályások által az ünnepi műsorból kitiltott szöveg megvolna valahol, Csoóri Sándor maga hitelesítené ezen állításomat.

2016. szeptember 24.

vissza >>