Isten ajándéka

Alkalmi közvélemény-kutatásaim szerint a tévénézők többsége a hatodik-hetedik évadnál már undogálja a végeláthatatlan tévésorozatokat. Az olaszok Don Matteója azonban – úgy tűnik – kivétel ezen íratlan szabály alól. A Duna Televízióban esténként, 18.35 órai kezdettel, hétfőtől péntekig megjelenő, kétszáz-valahányadik folytatást is szinte ugyanolyan lelkesedéssel várják az emberek (leginkább a lányok, asszonyok), mint a 2000-ben forgatott, bevezető történeteket. Vagy azok közeli rokonát, a Pietro nevű erdész kalandjaival szórakoztató Alpesi őrjáratot, amelynek ugyanúgy az örökifjú Terence Hill a főszereplője, miként az Isten ajándékaként (is) emlegetett Don Matteónak.

Don Matteo a Chesterton által kitalált, jámbor Brown atya „ihletésére” született, de, mert a napfényes Itáliában él – az első nyolc évadban Gubbióban, az utóbbiakban Spoletóban – szigetországbéli kollégájánál sugárzóbb és (testsúlyát tekintve is) könnyedebb egyéniség

Lehet találgatni, hogy mi a titka a nyolc rendező, tizenhét forgatókönyvíró, három operatőr és hat vágó által jegyzett sorozatnak. És, ha megvan a megfejtés, talán utánozni is lehetne?

Úgy hírlik, a lengyelek és az oroszok már ezen is túljutottak. Mateusz atya Lengyelországban, Matvej atya Oroszországban sokak szívét meghódította. Hogy mifelénk mire lenne képes egy Terence Hill nyomvonalán kerekező Matyi atya, elképzelni sem tudom. Ha hiányozna mellőle, vagy mögüle az a csökönyös jóindulat és az a derű, mely az „eredetijét” élteti, aligha rajonganánk érte. Persze, nagy kérdés az is, van-e még annyi emberség, segítőkészség, jókedv és életöröm a mi tájainkon élő atyákban, barátokban, (lelki)pásztorokban, mint amennyit a jó Don Matteo tízszer huszonvalahány epizódban felmutat? (Az egyházüldözés évtizedeiben még volt, jól tudom.)

Mert, bizony ez az Újréti László magyar hangján megszólaló Matteo, akinek már a neve is arra utal, hogy ő Isten ajándéka, nem Terence Hill varázslatosan kék tekintetének köszönheti a sikerét. Nem is a korábban nagy bunyósként megismert művész színészi teljesítményének. Hanem annak a forgatókönyvírói által reámért, keresztényi figyelemnek, amellyel környezetét körülveszi. Felnőtteket, gyerekeket, szegényeket, gazdagokat, jókat és gonoszokat, igazakat, hazugokat, árvákat és körülrajongottakat…

Matteo atya ugyanis nem „csak” követi, de éli is Jézus tanítását: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Alighanem Pál apostolnak a rómaiakhoz írt emlékeztetőjét sem feledi: „Aki… szereti felebarátját, teljesítette a Törvényt. Hiszen… minden egyéb parancsot ez az egy foglal össze: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak; a Törvény teljessége tehát a szeretet.”

Az egyházi felettese – püspöke – által kijelölt szolgálati helyét naponta többször is bejáró pap ébersége logikus gondolkodással és példátlan emberismerettel párosul. Egyszeri ránézésre felismeri, mi bántja a kiskamaszt, a családfőt, az érdemdús filmproducert; mi a gondja a messziről jött vállalkozónak, vagy a főtörzsőrmesternek, a Nino Frassica által megszemélyesített, szeretni valóan ostoba Cecchini-nek, akinek a munkájába Matteo gyakran besegít.

Közben, persze, az is megesik, hogy a kedves Matteo is bűntények áldozata lesz. Vagy gyanúsított, a legszörnyűségesebb vádakkal körülkerítve. Isten szolgája (s ajándéka) azonban azoknak is megbocsát, akik megverik, besározzák, hiteltelenítik. A kölcsönös kiengesztelődés legjobb lehetőségét választja: három évre az Amazonashoz utazik. Amikor visszatér, hogy szeretett városának, Gubbiónak legyen ismét a lelkipásztora (vagy a hittérítője?) valóságos népünnepély fogadja.

Olyan pap ez a televízióból megismert Matteo, amilyenre modern világunknak a legnagyobb szüksége volna. Lelkipásztorként is, hittantanárként is, közösségi hajtóerőként is…

Hogy az az egy óra, amelyet hétköznaponként a tizenkét éven felüli tévénézők a társaságában tölthetnek, mi mindenre képes, nem tudom. De arra jól emlékszem, hogy szülővárosomban, Pápán, a legelső hittantanárom, a Matteóval talán több ponton is rokonítható Szalay tisztelendő úr azt szokta mondani: a jó példa ragadós.

Ki tudja, az először hatvanvalahány évvel ezelőtt hallott mondást egyszer majd a mindennapok is igazolják!

2016. szeptember 27.

vissza >>