Válaszfal? Rosta? Szúnyogháló?

Novemberben a filmfesztiválok városa volt Budapest. 19 és 23. közt a 12. Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztiválra meghívott művek futottak az Uránia Nemzeti Filmszínházban, a világ animációs termésének a legjava. Ezzel szinte egy időben hét kelet-közép-európai ország filmesei, dermesztően jó játék- és dokumentumfilmjeikkel a Toldi Moziban azt mutatták meg, miként segédkezik a mozgókép az államszocializmussal kapcsolatos emlékeink megőrzésében. Az utolsó novemberi hétvégén pedig, 28-án és 29-én a XVIII. Faludi Nemzetközi Amatőrfilmszemléé lett az Uránia vetítőinek jelentős hányada; ezúttal 22 ország 48 pályakezdője vizsgázott Krzysztof Zanussi vigyázó szemei előtt.

Loholt az ember, mi mást tehetett volna, hogy a kecskeméti rajzfilmstúdiót előszeretettel foglalkoztató Tomm Moore legújabb munkáját elkapja. (Talán emlékeznek rá kedves olvasóim, az ír rendezőt a magyar rajzfilmesek által kivitelezett Kells titkáért néhány évvel ezelőtt Oscar-díjra jelölték.) Ezúttal a fókatündérek ősi ír mondájára alapozott művét hozta el fővárosunkba, A tenger dalát; tán mondanom se kell, lemaradtam róla. A japán Mizuho Nishikubo – Giovanni szigete címmel – megrendítő háborús történettel ajándékozta meg budapesti nézőit; könnyeim homályán át láttam belőle, amennyit láthattam. A Screen Memories programjában szereplő filmeknek azonban, Bulgáriából, Csehországból, Észtországból, Lengyelországból küldték őket, vagy Németországból, Szlovákiából, Magyarországról, megkülönböztetett figyelmet kellett szentelnem. És nem is csak azért, mert ezek a mozgóképes történelmi leckék felnőtt életem legnagyobb hatású földindulását idézték meg, hanem, mert e döbbenetesen jó és igaz alkotások nagyobb részét még soha nem láttam, idehaza sehol nem is láthattam. A három magyar produkciót (Apacsok, A berni követ, Az ügynök élete) is csak a televízióban, éjfél tájban. Előkészítetlenül, vagy megtévesztő reklámszöveggel fölvezetve. Szász Attila rendezését például, A berni követet többen is „szórakoztató filmként” hirdették, „jó magyar thriller”-ként ünnepelték. Pedig egyik jelző sem illik hozzá, A berni követ az utóbbi évek leghatásosabban összeállított filmdrámája, nagyszerű színészek „kivitelezésében”, megkapóan „ügyetlen” és épp’ ez által hiteles operatőri munkával „előállítva”. A néző szinte résztvevője, testközeli szemtanúja lesz azoknak az 1958. augusztus 16-án délelőtt fél tíz és fél tizenkettő közt zajló eseményeknek, amelyeknek egy szerencsétlen magyar fiatalember az áldozata, alakváltásra s önbíráskodásra kész honfitársai pedig a Munkás-Paraszt Hatalomért Érdemérem kitüntetettjei lettek.

A valóban megtörtént eseményeket voltaképpen jelentéktelen változtatások árán feldolgozó film az 1956 utáni Magyarországon meggyökeresedett magatartásformákat szemlélteti: a minden vész, félelem és élnivágyás ellenére is hősi tettekre kész ifjakét, és a szabadságharc erkölcsi magaslatairól szerzett felismerései birtokában is a gyilkos és hazug hatalom szolgálatára kész pártkatonákét. E két végletes attitűd között, persze, számos átmenet létezhet – a Köbli Norbert forgatókönyve alapján készült játékfilm a legáltalánosabbját, a tétovát és a diplomatikust be is mutatja közülük. Szabó Kimmel Tamás játssza az egyiket, Kulka János a másikat – az eltiport forradalom utáni nemzedékek végzetes megosztottságán ezek a karakterek – Szász Attila filmjének szomorú végkicsengése szerint – nemigen tudnak változtatni.

A berni követ című filmet hatan néztük végig a Toldi Mozi nagytermében – a köztévé is hozta, azért vagyunk ilyen kevesen, mondogattuk egymásnak. A Csillagok a vasfüggöny mögött című cseh dokumentumfilmet ketten. Pedig Pavel Jirásek alig egy órás művét még nem vetítették hazánkban, noha komoly sikert aratna. S nem is csak azért, mert archív felvételein a rock-zene nagyágyúit láthatni. Manfred Mannt, aki 1965-ben elsőként vitte el Csehszlovákiába azt a zenét, amely „a vasfüggönyt segítette lebontani”, aztán a Beach Boys-t, Suzi Quatro-t… A Rolling Stones is feltűnik a filmben, amint a rendszerváltás hajnalán Prágába érkezik… A jelenséget, a Nyugatról jövő, sokáig tiltott, „lelkünket mocskos képzetekkel mérgező, kapitalista propagandával fertőző” zene felszabadító erejét mi, magyarok is igen jól ismerjük. Igaz, Budapestre 18 évvel később hívták meg a dél-afrikai születésű Manfred Mannt, és nem tudunk róla, hogy a mi fővárosunkban is annyi rémült emberrel találkozott volna, mint szomszédjainknál. (Pavel Jirasek 2014-es filmje kedvéért Manfred Mann készségesen felidézi, milyen emlékeket hagyott benne az 1965-ös, vasfüggöny mögötti koncert a rengeteg rendőrrel, a letartóztatásokkal, a félelemtől nadrágjukba vizelő férfiakkal…) Nálunk nem skandálta a tömeg a rendszerváltás hajnalán: „A Rolling Stones begördül, a szovjet hadsereg kigördül”, de e tájon is ismertük és vártuk a rock legsikeresebb dalszerzőit, előadóit. Nekünk is voltak csillagaink, akik könnyebben kerültek tiltólistára, mint koncertpódiumra. Kisfaludy András, aki három éven át az egyik leginkább üldözött könnyűzenei együttesnek, a Kex-nek volt a dobosa, dokumentumfilmjeiben a hazai rock-történelem hullócsillagait örökítette meg. Baksa-Soós Jánost, R. B. kapitányt... 1998-as, 2003-as munkáinak társaságában milyen jól mutatnának – s mekkorát szólnának – a kelet-közép-európai sorstársak által forgatott, rocktörténeti visszaemlékezések! Nézettségi rekordokat is döntögethetnének!

Az észt-finn közös munkaként számon tartott és díjazott Diszkó és atomháború című, fiktív elemekkel dúsított dokumentumfilm egészen biztosan! Jaak Kilmi ugyanis elbűvölő könnyedséggel, humorral jeleníti meg azt az információháborút, amelyet az 1980-as években a korlátlan hatalommal rendelkezőkkel szemben a popkultúra fölöttébb lelkes hívei folytattak. Egy észt kisfiú – a rendező gyermekkori énje – a maga természetes őszinteségével részletezi a finn televízió „rendszerbontó” hatását, amelyre a találékony észtek a technikai akadályokat is leküzdve, fölötébb készséges vevők voltak. A jelenség a mi térségünkben is ismert volt: a nyugat-dunántúli városok lakói az osztrák tévéadók közvetítésével ugyanúgy „dallasoztak”, „knightridereztek”, „emanuelleztek”, mint Jaak Kilmi barátai és üzletfelei (kiknek kézzel írt műsorajánlókat szállított, ha volt új kalandja Jockey-nak, ha nem). Legfeljebb nem tudtak olyan elragadó filmet forgatni abból a „fantasztikus” élményből, hogy a szovjet uralom éveiben, a keleti blokk peremén nőttek fel, nem úgy, mint például Kilmi. Ezt, persze, még meg is lehetne bocsátani, hisz’ nem terem minden bokorban olyan áldott tehetség, mint amilyen (a születésnapját október 23-án ünneplő) észt filmrendező. Azt már kevésbé, hogy az olyan érdekes és fontos filmeket, mint amilyen az atomháború és diszkó nélküli Diszkó és atomháború, nem vásárolják meg, nem hozzák el nekünk. Véget ér egy emlékképeinket is, világlátásunkat is csiszolgató filmfesztivál, élménye rövidebb-hosszabb ideig, a következő filmfesztiválig ott pislákol a lelkünkben, aztán elszáll a szélben. Közben pedig egyre kevesebb figyelemre méltó adást találunk a magyar nyelvű tévérengetegben. Ki érti ezt?

Amikor a Screen Memories-ról először hallottam, morgolódni kezdtem, miért nem fordítják magyarra e fontos rendezvény vezérszavait? A Screen Memories langyos fogadtatását látván, szögre akasztom az elégedetlenségemet, és annak is örvendek, hogy a screen-ből nem lett válaszfal. Esetleg rosta, vagy szúnyogháló.

2014. december 2.

vissza >>