Lampedusa messze van

A jeles magyar dokumentumfilmes, a többek között a Szerelempatak című produkciót is „jegyző” Sós Ágnes által 2014-ben kezdeményezett, és immár harmadízben meg is valósított BIDF, a világ legújabbkori dokumentumfilm-termésének a budapesti fesztiválja a migráns-válsággal is foglalkozik. A – ha jól számolom – 23 országból érkező, ötvenvalahány filmnek a negyede, melyeket szeptember 24. és október 2. között négy pesti helyszínen (Premier Kultcafé, Budapesti Olasz Kultúrintézet, Ódry Színpad, Kazimír étterem) lehetett, és vasárnap estig még lehet is megtekinteni, napjaink embermilliók által megélt tragédiáját igyekszik feldolgozni. Azt a kataklizmát, amelyről egyre többen azt állítják, hogy az emberiségnek „a holokauszt utáni legnagyobb botránya.”

A 66. berlini filmfesztiválon Arany Medvével jutalmazott és 2017-ben az Oscar-díj átadásán a legjobb idegen nyelvű filmek közt is jó eséllyel versenyző olasz filmmel, A lángoló tengerrel állítólag az Európai Tanács is foglalkozott. DVD másolatát pedig az Európai Unióhoz tartozó tagállamok államfőinek is postázták

Gianfranco Rosi filmje (melynek eredeti címe: Fuoccoammare), sokak szerint – és szerintem is – a téma legjobb feldolgozása. Harag és részrehajlás, mi több: leckéztető vagy megrovó igyekezet nélkül mutatja be azt a kétségbeejtő helyzetet, amelyet korunk embere, éljen bár Európában, Ázsiában, Afrikában, legyen a bőrszíne fehér, vagy fekete, hite szerint Krisztus-hívő, vagy muzulmán, nem vészelhet át lelki megrázkódtatások és a velük együtt járó testi bajok nélkül.

Az 52 esztendős olasz rendező – aki New Yorkban járta ki a filmkészítés magasiskoláját, legelső munkáját Indiában forgatta, s az óta is „válogatottan” izgalmas témákkal foglalkozik (a turistalátványosságon túli Rómát bemutató Sacro GRA című, Arany Oroszlánnal és Európai Filmdíjjal is elismert művét a legelső BIDF is műsorán tartotta), azon kevesek közé tartozik, akiket nem hoz lázba a mindentudó, modern filmtechnika, sem a legújabb-kori filmes divatok. Minden trükkön – legelébb a játékfilmes bejátszásokén – általlépve, a valóságos valóságot „képezi le”. Körültekintően, tárgyilagosan.

Az Olaszországhoz tartozó kis szigeten, a tunéziai partoktól 113, Máltától 140 kilométerre levő Lampedusán, amelynek hossza mindössze 10 kilométer, legnagyobb szélessége pedig 4 kilométer, Rosi másfél éven keresztül forgatott. Nyolcvanórányi felvételéből azonban csak azt használta fel, ami a szigetlakók mindennapjait is hitelesen mutatja meg, és a szigetre hívatlanul érkezőkét is. Főleg azt, ahogyan nagy pénzért megvásárolt hajóútjuk végén a szárazföldre érnek. (3000 dollárt kellett fizetnie annak, aki az ócska vízi jármű első-osztályúnak aligha nevezhető fedélzetén utazhatott, 1500-at, aki „másodosztályon”, 800-at, aki a túlzsúfolt és levegőtlen hajófenéken jutott el Európáig.)

A szigetlakókat egy tíz-tizenkét éves forma fiú „képviseli” e filmben, a bőbeszédű Samuelle Pucillo meg a hozzátartozói.

A tenger felől érkezőket – néma emberek. Élők és holtak. Egyedül egy Szomáliából útnak induló, s szavai szerint rettenetes vándorutat megtevő asszony ad némi információt vándorlásuk drámáiról. A sziget orvosa pedig arról számol be Rosi kamerája előtt, amit az általa megvizsgált emberek – holtak és elevenek – állapota hírül adhat a világnak.

Annak, aki embernek tartja magát, kötelessége, hogy segítsen rajtuk” – mondja az orvos, akinek a rendelőjében a tizenéves Samu gyerek is megfordul. A szerettei köréből érkező, jól táplált, jólöltözött, fiúcskának, akinek voltaképpen az iskolában sincsenek gondjai, az a panasza, hogy időnként nem kap levegőt. Szorong, ideges, maga sem tudja, miért…

A szigetlakók, akiknek a tenger felől érkező idegenek fogadása a feladatuk, rendőrök, egészségügyi dolgozók, gazdasági, élelmezési ügyintézők, szakszerűen, fegyelmezetten és szótlanul végzik a dolgukat. Csomagolják a holtakat, vizsgálják, „adminisztrálják”, majd útbaigazítják az élőket. Egyetlen árva szót sem hallhatunk róla, hogy munkájuk végeztével milyen élményekkel térnek haza, milyenek az álmaik, az ébredésük, a terveik, a gondolataik. Az orvos is csak tőmondatokban beszél a sajátjairól: a hajófenéken szülő asszonyokról, a halott újszülöttekről, a tetemekről, amelyekről – ha semmivel nem dokumentálható, kik lehettek ők az élők birodalmában – az előírásoknak megfelelően „mintát” kell venni; levágni egy darabot a fülükből, vagy az ujjaikból. Megcsonkítani az amúgy is embertelenül meggyötört testeket – ez is az orvos törvény által megszabott kötelessége.

A látványt, amely az orvost is, a lampedusai mentőalakulatokat is a menekülteket szállító lélekvesztők gyomrában fogadja, pár pillanatra a 108 perces olasz dokumentumfilm is felvillantja. Így aztán a néző is megértheti, miért gyötrik rémálmok a sziget orvosát, és miért érzi mégis ez a hivatását bámulatra méltó elhivatottsággal gyakorló, középkorú férfiú kötelességének, hogy azokon az idegeneken, akik „Európa kapujába”, szeretett szigetére sodródnak, bármi áron segítsen.

Az ifjú osztrák filmrendező, Jakob Brossmann télen forgatott a szigeten, ahol a helybéliek is, a menekültek is túlélésükért küzdenek

A befutott, számos díjjal kitüntetett olasz rendezőn kívül egy pályakezdő osztrák filmes is forgatott a média által oly igen vadul népszerűsített szigeten. Jakob Brossmann legelső filmje, a Lampedusa télen, szintén szerepel(t) a 2016-os BIDF programjában.

Ez a 93 perc a sorsára hagyott szigetet járja be, melyet nem „csak” a turisták hagytak el, de a remény is. Itt a reményt – mint Brossmann egyik interjúalanya mondja – csapdába ejtették, a fájdalommal együtt. A 2013. október 3.-i tragédia után a média által végzetesen megjelölt közösségnek a túlélésért kell küzdenie. Az őslakosságnak is, a szigeten rekedt menekülteknek is.

(Azon a három esztendővel ezelőtti, emlékezetes napon, mindössze 800 méterre a lampedusai partoktól, kigyulladt, és 366 utasával a tengerbe süllyedt az a hajó, amely nagyobbrészt az eritreai diktatúra elől menekülő embereket szállított. A tragédiának 150 túlélője volt. Ennek az „Európa mélységes szégyeneként” elhíresült eseménynek a hatására október 3. az Emlékezés és a Nyitottság Napja lett. Hogy minálunk miről fog szólni az idei október 3., október 2. után mire fogunk emlékezni, mire leszünk nyitottak, elképzelni sem tudom.)

Mióta a komp, amely a kontinenssel és Szicíliával a lampedusaiakat összekötötte, leégett, és helyette egy kezelhetetlen, régi, ócska átkelőhajót üzemeltetnek, nem „csak” a szemét- és áruszállítás akadozik, de a helybéli halászok megélhetése s a szigeten maradt idegenek jövője is kérdésessé válik.

Brossmann filmjében jól látható, melyik közösség miként próbál az újabb krízishelyzetből kikerülni. A halászok a kikötőben tüntetnek, a menekültek a templom előtt. Az újonnan megválasztott polgármester, Giusi Nicolini, erélyesen emberséges, okos asszony, a halászokon is, a menekülteken is igyekszik segíteni.

„Föntről” nem sok segítséget várhat.

(Bár erről az osztrák dokumentumfilmben szó sem esik, láthatatlanul és hallhatatlanul is jelen van e jeles összeállításban: a 2013. október 3.-án megesett szerencsétlenség utáni tengeri tragédiák hatására – például, amikor 268 szíriai menekülttel merült el egy hajó a tengeren – kormányzati kezdeményezésre, Mare Nostrum néven olyan mentési műveletet dolgoztak ki s tettek kötelezővé, amellyel 16.000 életet sikerült megmenteni. Ám egy év múltán a Mare Nostrumnál kisebb jelentőségű mentési programot rendeltek el, és, mint mondják, ez utóbbi, a Triton, kudarcot kudarcra halmozott.)

A lampedusai polgármesterasszony tiszteletreméltó próbálkozásait a helybéliek közül néhányan ténylegesen is segítették. Például egy Paola nevű középkorú asszony, aki a menekültek és a helybéliek közt igyekezett békét teremteni.

A Gianfranco Rosi legígéretesebb magyar tanítványának tekinthető Meggyes Krisztina által rendezett „menekültügyi” dokumentumfilmben, amely szintén megjelent a BIDF vetítővásznán, hiába keresnénk Paola asszony magyar megfelelőjét, a 28 perces, Azok című produkcióban árnyékát sem találni. Föltehetőleg azért, mert a valóságban sincsen.

A Győr-Moson-Sopron megyében levő Vámosszabadiban forgatott filmnek a falu régi lakói a „szóvivői,” meg a náluk jóval hevesebben érvelő újak, a községben nemrégiben gyökeret eresztő emberek.

A dunai árvizeket, világháborút, proletárdiktatúrát, szovjet megszállást gyermekfejjel átvészelő, idős emberek azt hajtogatják, „aki a maga asztalánál ülhet, s a saját ágyában fekhet, ne panaszkodjon”. Az ifjabbak és tehetősebbek meg azt, hogy „a bajt meg kell előzni”. S az ideiglenesen a falujuk határába telepített idegen bajjal jár… Aki ebben nem ért egyet velük, vagy „munkakerülő”, vagy „kocsmatöltelék”. Az önkormányzati képviselők is csak akkor érdemesek hivatali tisztségükre, ha vélük egy követ fújnak – „azokról”.

Azoknak a bevándorlókat nevezik Vámosszabadi polgárai, akiket viszont a község őslakosai még véletlenül sem titulálnak „gyüttmenteknek”. Pedig megtehetnék, nagy divatja van minálunk még ma is jöttmentként kezelni, sehonnai csamangónak nevezni, lerománozni azt, aki nem túl régen telepedett meg hazánkban.

A kettős állampolgárságról tartott 2004-es népszavazás hozta felszínre e fogalmakat, a hozzájuk tartozó indulatokkal együtt.

Lampedusa messze van.

És Vámosszabadi?

Hát a 2004-es népszavazás indulatai? Arról, sajnos, nem láthattam mozgóképes feldolgozást, sem a BIDF-en, sem máshol.

2016. október 1.

vissza >>