Kegyetlen kísérlet

Az már ma is bátran állítható, hogy az ötvenhatos forradalom hatvanadik évfordulójának bizonyosan lesz egy lélekemelő pillanata. Az, amikor a főváros XVI. kerületében, Árpádföldön, az Állás utca 57 szám alatt emlékházként nyitja meg kapuját a világ előtt a mártírhalált halt Tóth Ilonka szülőháza. A kerület polgárainak a kezdeményezésére felújított épületben az örökifjú lány fájdalmasan tanulságos történetének azokat a dokumentumait fogják elhelyezni, amelyek révén az ifjúság a forradalom eszméivel közvetlen közelről ismerkedhet meg. Ez az október 23.-ra időzített pillanat erősen emlékeztet arra a hat esztendővel ezelőttire, amikor Tóth Ilonkát – ugyancsak a hazai polgárok javaslatai alapján – Magyar Örökség díjjal jutalmazták, mártíriuma nagy és kisbetűs M(m)agyar Ö(ö)rökségünk része lett. A Magyar Nemzetben 2010. december 18-án megjelent írásom újraközlésével a Tóth Ilonka Emlékházat is köszönteni szeretném, az 1932. október 23-án született Áldozatot is ünnepelném.

Tóth Ilonkának mindössze három éven át volt az otthona az Állás utcai kicsi ház, szüleinek különválása után, édesanyjával kicsivel messzebbre költöztek. De élete végéig „árpádföldi” maradt, alighanem ezt tanúsítja börtönfalak közt írt költeménye is

Volt egy verse. Árpád népét szólította meg benne:

Ki eddig védted viharban, vészben,
Most már veszni hagyod hazád?”

Az ifjú orvostanhallgató nem akarta veszni hagyni szülőföldjét. Amikor tehát megbizonyosodott róla, hogy már akkor kimondták fölötte a halálos ítéletet, amikor perében az ítélet meg sem született, a szabadon lévő, tehát még tettre kész forradalmárokat próbálta védeni. Olyan vádpontokban is bűnösnek vallotta hát magát, amelyekkel nem is gyanúsították.

Tóth Ilona tragikus történetéről ma is többféleképpen vélekednek az emberek. Vannak, akik tíz évvel az után, hogy az akasztófára juttatott lányt hivatalosan is rehabilitálták, még mindig azt ismételgetik, szóban és írásban egyaránt, hogy a Domonkos utcai kisegítő kórházban előre megfontolt szándékkal megölt egy embert. Talán, mert a nála talált fénykép alapján ávósnak vélte, talán, mert attól tartott, ez az idegen fogja feladni az egyik utolsó forradalmi búvóhelyen meghúzódó fiatalokat, Obersovszky Gyulát, Gáli Józsefet, meg a bajtársaikat.

De olyanok is vannak, akik többévnyi tudományos kutatómunka után végre ki merték mondani, hogy a kádári igazság(?)szolgáltatás a nemzetközi nyilvánosság előtt levezényelt Tóth Ilona-perrel akarta az ötvenhatos forradalom szereplőit ország-világ előtt lejáratni, a szabadság eszméjét a szovjet tankok árnyékában is híven őrző ifjúságot a szabadságharc újraélesztésétől elrettenteni.

Akik a „gyilkos medika” képét szeretnék az utókorra hagyni, voltaképpen kétféle bizonyítékra szoktak hivatkozni: Tóth Ilona beismerő vallomására, valamint a vádlott-társak különös magatartására. Az orvostanhallgató-nővel együtt perbe fogott fiúk ugyanis még az olyan megbízható cellatársak előtt sem állították magukról, hogy ártatlanok, mint amilyen Eörsi István volt. Azokat, akik Tóth Ilonára ma is gyilkost kiáltanának, nem foglalkoztatja igazán az a tömérdek ellentmondás és „elszólás”, ami az 1957 februárjában indított per anyagát jellemzi. Mind a nyomozati, mind a boncolási jegyzőkönyvek „hibáit”, mind a vádirat „hiányosságait” azzal magyarázzák, hogy „a nyomozóhatóságok túlterheltek voltak”. Koholt vádakkal – mondják – egyébként sem kockáztatták volna a nyilvános per sikerét. A lázas kapkodással konszolidálódó Kádár-rendszer ezt a ballépést már nem követhette el – állítják.

Akik viszont Tóth Ilonát 1956 mártírjának tekintik, igazán mélyre ástak a még hozzáférhető dokumentumanyagban. A két történész, M. Kiss Sándor és Kiss Réka könyv alakban, Jelenczki István dokumentumfilm formájában is nyilvánosságra hozta azt a seregnyi ellentmondást és injúriát, ami Tóth Ilona ügyét a lány 1956. november 19-i őrizetbe vételétől a halálos ítélet végrehajtásáig kísérte. A forradalom végnapjaiban megesett történet egyetlen mozzanata sem kerülte el a figyelmüket.

Az sem, hogy Tóth Ilonát nem emberölés vádjával tartóztatták le, hanem, mert a vezetése alatt álló Domonkos utcai kisegítő kórház alagsorában rejtekhelyet biztosított az Élünk című forradalmi újság „nyomdájának”. Emberölés bűntettével csak hetekkel később kezdték gyanúsítani, méghozzá egy hitelesnek nem nevezhető boncolási jegyzőkönyv, valamint zavaros-zaklatott rendőrségi be- és feljelentések alapján. (Az áldozat, Kollár István rakodómunkás identitása mind a mai napig megkérdőjelezhető; aminthogy azt sem lehet pontosan tudni, hogy mikor került a hozzátartozók által is csak kényszer hatására azonosított tetem a kórház kertjébe, s hogy a Kollár Istvánként emlegetett férfit mikor gyilkolták meg. Azt viszont tudni lehet, hogy nem akkor és nem olyan módszerekkel ölték meg, mint ahogyan az a Tóth Ilona elleni vádiratban szerepelt.)

A történetet tovább bonyolítja, hogy 1957. június 27-e után, azaz, miután Tóth Ilonát halálbüntetéssel sújtották, Toracz Sándort is perbe fogták, és őt is Kollár István megölésével vádolták. Toracz vallomása szerint Kollár István erőszakos halálának napja november 19-e vagy 20-a, Tóth Ilona viszont e napokban már a szovjet politikai rendőrség foglya volt. (Vagy a magyaré?)

Eleinte sem Szentgáli István főhadnagy, sem azok a szovjet tisztek, akik Tóth Ilonát kihallgatták, nem kötötték a huszonéves szigorló orvos ügyét a „menet közben” napvilágra került Domonkos utcai gyilkossághoz. A bizonyítékok egyébként is hol eltűntek, hol megint felbukkantak, Tóth Ilonára és vádlott-társaira hitelesnek mondható tárgyi bizonyítékok és szemtanúk meghallgatása nélkül mondták ki a legsúlyosabb ítéletet. Ráadásul a tárgyalás előtt szabadon engedték azokat a tanúkat, akik terhelő vallomást tettek a brutális gyilkosság elkövetésével vádolt orvostanhallgató ellen. Azt az orvoskollégáját, Veszprémit (?) is szélnek eresztették, akinek a vallomása egyetlen ponton sem egyezett a hivatalos váddal. Fél évszázad távlatából sem nehéz kitalálni, hogy miért. Attól tarthattak, hogy a vád tanúja összezavarja a felsőbb utasításra megszerkesztett, elrettentő példának szánt történetet, azt az ordító ostobasággal összehozott koholmányt, amelynek alapján a huszonéves lány életét talán mégis meg lehetett volna menteni.

Tóth Ilona még szabadon választhatott védőügyvédet magának. A később perbe fogott ötvenhatosok védelmét a hatalom feltétlen bizalmát élvező jogi (?) doktorokra (?) bízták. És a 24 éves lány ügyvédje, Kardos János, aki 1945 és ’56 között több híres koncepciós per (Ordass-, Mindszenty-per) védője volt, olyan stratégiát alkalmazott, amellyel – reménye szerint – meg lehet menteni Tóth Ilonát a halálos ítélettől. Nemcsak az előre megfontolt gyilkosság vádját próbálta cáfolni, hanem azt is, hogy a lányt politikai meggyőződése ösztönözte tettének elkövetésekor. A bíró, B. Tóth Matild, aki állítólag „futószalagon gyártotta” a halálos ítéleteket, Tóth Ilona esetében a halálos ítélet megváltoztatása mellett foglalt állást. Az ügyész, Molnár György meg súlyos, de nem a legsúlyosabb ítéletért folyamodott. Az ülnökök két politikai küldötte viszont, Kolláthi Ferenc és Kócs Sándor ragaszkodott a halálos ítélet kiszabásához.

A másodfokú tárgyaláson – hiába folyamodott kegyelemért az Elnöki Tanácshoz az akkor már több mint fél éve embertelen körülmények közt fogva tartott fiatal nő – a legfőbb ügyész képviselője is egyetértett a halálos ítélettel. Hogy is ne értett volna, Radó elvtárs ekkortájt a Nagy Imre-per megszerkesztésén munkálkodott…

Kiss Réka és M. Kiss Sándor kutatásai ismeretében arra a felismerésre jut az ember, hogy Tóth Ilona pere voltaképpen a többi ötvenhatos bírósági koholmány főpróbája volt. Különös kegyetlenséggel megrendezett kísérlet, amelynek utóhatásaként Tóth Ilona mártíriumát még ma is argumentálni kell. Lehet, hogy a Magyar Örökség díj segít majd az 1932. október 23-án születet, örökifjú lány halálra szánt helytállásának a bizonyításában?

2016. október 13.

vissza >>