Hazugságleplek mögött

Hatvanadik évfordulóján nem emlékeznek új magyar játékfilmek az 1956-os forradalomra. A pályázatok révén mostanában életre hívott dokumentumfilmek is a televíziós műsorpolitika homályába veszve idézik fel a XX. század legszebb revolúcióját. Az enyhülés időszakában engedélyezett és az 1990-es nagy forduló közvetlen közelében szorgalmazott mozgóképes leckék jelentős részét az elmúlt hetekben-hónapokban – 1956-60. A magyar filmművészet tükrében sorozatcímen – köztelevíziónk illesztette műsorába. Így aztán a nevezetes napon, 2016. október 23-án azokkal a filmekkel találkozhatunk a Duna Televízióban, az M3-on és az M5-ön, amelyekre az utóbbi időben nem jutott kellő figyelem. Ezek is mindnyájunk megismerésére méltó, fontos alkotások, Sára Sándor Vigyázók című rendezése is, az inkább csak televíziósként számon tartott Téglásy Ferenc munkája, a Soha, sehol, senkinek is. Mészáros Márta immár digitálisan felújított Napló gyermekeimnek című produkciója is…

Mészáros Márta 1982-ben kezdte el forgatni azt a filmtrilógiát, amely a nézőnek azt az utat mutatja meg, amelyik az 56-os forradalomhoz vezetett. A kitelepítések lélekromboló hatását leképező Soha, sehol, senkinek 1988-ban készült. Az ávósok, besúgók alattomos jelenlétét leleplező Vigyázók, Sára Sándor filmje 1993-ban

Mészáros Márta, aki harmincvalahány évvel ezelőtt is arról volt nevezetes, hogy akkor is őszinte mert – és tudott! – lenni, mikor körülötte az elhallgatás kényszere s a mellébeszélés művészete uralkodott, azt szokta mondani, „többszörös hazugságleplek akadályozzák, hogy mi, magyarok megértsük, kik vagyunk, és merre tartunk. ”

E csúf és kártékony burkok, álarcok és álruhák szétszaggatásához három önéletrajzi ihletésű filmmel fogott hozzá Mészáros Márta. A legelső és a leginkább sokkoló hatású Napló gyermekeimnek, amelyet Cannes-ban nagydíjjal jutalmaztak, a rendezőnő gyermekéveit idézi meg. A 40-es, 50-es éveket, a szovjet emigrációból visszatérő, csalódott, vak, rémült és komisz kommunistákat, akik családjuk körében sem tudnak, vagy mernek őszintén szólani.

Keményen hallgatnak. Kivéve a Czinkóczi Zsuzsa által megszemélyesített Julit, a kamaszlányt, aki a szüleit a nagy Szovjetunióban, a sztálini időkben vesztette el. Azt azonban heves kifakadásai közepette neki is észre kell vennie, hogy a sok mellébeszélés és hazudozás közben, mint mennek tönkre körülötte az emberi kapcsolatok. Hogy a félelemből elkövetett színlelés is szétzilálja a családot, de minden más közösséget is. Akár a politikai megfontolásból, pályaépítő igyekezetből elkövetett alakoskodás.

Téglásy Ferenc is keserves gyermekkori emlékeiből építette föl legelső – s talán egyetlen – játékfilmjének a történetét, ő is azt próbálta ábrázolni, miként őrölte fel a puszta létért folytatott küzdelem egy összetartó család erejét, egymás iránti bizalmát, szeretetét.

A Rákosi korszakban a „politikailag veszélyesnek minősített rétegek eltávolításának” egyik módszerével, a kitelepítéssel több irodalmi- és filmalkotás is foglalkozott, foglalkozik. Ennek köszönhetően, még az oly’ igen feledékeny mában is eléggé ismert történelmi tény, hogy a kommunisták bírósági ítélet nélkül is gyakorolták a végrehajtó hatalmat: pár hét leforgása alatt – 1951. május 21. és július 18. között – több ezer családot hurcoltak el „kényszerlakhelyekre” fővárosi otthonukból. Ott aztán éjjel-nappal ellenőrizték őket, éjszakánként puskatussal is. A gyermekeket és az öregeket is kemény munkára fogták, nem csak a felnőtteket; a nyugdíjasoktól a nyugdíjukat is megvonták… És mindarról, ami megaláztatásuk idején történt velük, a kitelepítettek soha, sehol, senkinek nem beszéltek. Nem is igen beszélhettek.

A televíziós adásrendezőként dolgozó Téglásy Ferenc, a 80-as években szerzett lehetőségeivel élve, megszegte e törvényt, és mindent „kibeszélt” a kitelepítettek belső életéről. A felnőttek alakváltásairól a legtöbbet és a legjellemzőbbeket, de a példakép nélkül maradt gyermekekről is eleget. Nem hagy kétséget a felől, hogy 1953 nyarán – miután Nagy Imre hatályon kívül helyezte a kitaszító rendelkezéseket – nem ugyanazok a jellemek hagyták el kényszerlakhelyeiket, akiket évekkel korábban odatoloncoltak.

Sára Sándor Vigyázók című játékfilmjét a múló idő is érleli. Ahogyan az állambiztonsági szolgálat évtizedeken keresztül termelt dossziéi megnyílnak előttünk, egyre jobban értjük a Domahidi Miklós elbeszélése alapján dolgozó rendező figyelmeztetését: embertelen időkben bárki megalkuvásra kényszerülhet; a körkörös gyanakvás légkörében bárki elveszítheti a többi ember bizalmát.

A Vigyázók nézői olyan, a legvadabb 50-es években is összetartó kis kompánia meghasonlásának és szétesésének lehetnek tanúi, amilyennek bármelyikünk tagja lehetne ma is. Különböző korú és érdeklődésű személyek rokoni s baráti közössége válik a bizalmatlanság terepévé. Egy a baráti kör valamelyik tagja által elveszített ávós igazolvány tulajdonosa után kutatva, ferde szemmel néznek egymásra azok, akik tegnap még becsülték egymást. Turkálnak a többiek múltjában, vigyáznak a másik emberre, a társra, a jó barátra. S, mert a gazdátlan igazolvány is Vigyázó névre van kiállítva, Sára Sándor filmjének egyetlenegy nézője sem kételkedhet benne, hogy a vigyáz fogalma ezúttal nem óvást, kíméletet vagy féltést jelent, hanem szemmel tartást, fülelést, éber felügyeletet. Árulást, átverést.

A történet ismerős. Egyre ismerősebb. Nem „csak” 1956. október 23.-ig, de napjainkig elvezet. Egészen a hazugságleplek mögött egymás ellen fenekedő, nagy magyar kompániáig, mit hivatalosan Magyarországnak hívnak. És, amelyik 1956. október 23-án oly’ igen összetartónak mutatkozott.

Ezért is tűnik komoly hibának, hogy csak a nagy ünnepet követő hajnalon, 0.45-ös kezdési időponttal tűzte műsorára a Vigyázókat a Duna Televízió.

2016. október 18.

vissza >>