Itt mindig van még rosszabb

Az amerikai filmgyártás fenegyerekének, Steven Soderbergh-nek A jó német című mozijából több számunkra égetően fontos ismeret is kiszemelgethető – például: milyen az a világváros, amelyre négyszázötvenezer bombát dobtak le, s amelynek másfél millió lakosa vált hajléktalanná –, csak az nem, hogy valójában ki a jó német. Aki a romokon akar új életet kezdeni? Vagy, aki a világot szeretné szülőhazájában megszerzett tudásával és tapasztalatával boldogítani? Aki övéiről az igazat, csakis az igazat akarja bevallani? A George Clooney Casablancájaként elhíresült fekete-fehér akciófilm 1945 júliusában játszódik, ám napjainkig elvezet. Az HBO 2-őn október 26-án, szerdán 19.30 órai kezdettel tekinthető meg, 27-én, csütörtökön 2.15-kor. Az „alap” HBO november 4-én, pénteken 13.20-kor vetíti.

A Berlinbe kihelyezett amerikai újságírót megjelenítő George Clooney tán összes filmjében sem kapott annyi ütleget, mint amennyit Soderbergh mozijában el kell viselnie. S egész életében nem érhette annyi csalódás, mint amennyivel a Cate Blanchett által megszemélyesített szívszerelme meglepi

Amúgy Kertész Mihály művéhez, az 1942-es Casablancához – pár érzelmesen ironikus beállításon túl – nem sok köze van a 2006-ban forgatott A jó németnek. Ridegebb is, kíméletlenebb is annál; karakterei is jelzik – miként a hangütése is – azt a pusztítást, amelyet a háborús őrület utolsó évei az emberek tudatában végbevittek.

Két hónappal az után, hogy a nagy harcok Európában hivatalosan véget értek, Berlinben – Soderbergh története szerint - mindenki alakoskodik, üzletel, lop, csal, hazudik. A keserűeket azzal biztatják a tárgyilagosak, hogy „itt mindig van még rosszabb…” És csakugyan: az újságíró, kit azért küldtek a nevezetes városba, hogy Sztálin, Truman és Churchill potsdami egyezkedéséről tudósítsa lapjának olvasóit, sorra, rendre életveszélyesen ostoba helyzetekbe keveredik. Ellopják a pénzét, leütik; amikor régi, kedves munkatársával – és szerelmével – találkozik, át is rázzák, kegyetlenül.

A négyhatalmi megszállás alatt álló régióban a színfalak mögött folytatódik a háború. Voltaképpen senki nem tudja, kinek ki az ellensége, ki milyen titkokat, indulatokat és kapcsolatokat rejteget. A 105 perces filmnek az utolsó harmadában válik nyilvánvalóvá – és láthatóvá! – a titkok titkának letéteményese is, az az ifjú német tudós, aki az 1930-as évektől komoly szerepet játszott a náci haderő keretein belül fantasztikus eredményeket elérő rakétakutatásban, és, akinek a kutatási eredményeit mind a szovjet, mind az amerikai megszállók igyekeznek megszerezni. Lehetőleg – a filmben Emil Brandtként emlegetett és Christian Oliver által megszemélyesített – jeles kutatóval együtt.

Azokat a gátlástalan akciókat látva, melyeket Soderbergh filmjének más-más egyenruhát viselő (anti)hősei a német haditechnika eredményeinek a megszerzése érdekében folytatnak, valamennyi néző számára nyilvánvalóvá válhat, hogy 1945 nyarán nem „csak” a potsdami tárgyalóasztal mellett dőlt el az emberiség jövője, hanem a legyőzött Németország „díszletei” mögött. Romos házakban, titokzatos zugokban, sötét városnegyedekben, agyonrostált irattárakban…

Az amerikai filmesek „jó” szokása szerint Soderbergh is összekeveri a történelmi valóság által is dokumentálható időpontokat: a potsdami értekezletet 1945 július 17 és augusztus 2. között tartották meg, az Amerikai Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Hivatala viszont már június 20-án engedélyezte, hogy Wernher von Braun ezredes, a peenemünde-i rakétagyártó központ technikai vezetője ötven ládányi tervrajzzal, száznál is több rakétával, és százötven német tudós társaságában az Államokba utazzék. Azaz, amikor Churchill, Truman és Sztálin Potsdamba érkezett – A jó német című filmben korabeli híradófelvételek mutatják, mily’ vidáman – már csak a német rakétatechnika maradékán lehetett osztozkodni. Ez sem lehetett „csekélység”, napjainkban aligha üzengethetnének az oroszok az amerikai stratégáknak arról, hogy a Szíriába telepített légelhárító rakétarendszerek nagy meglepetéseket okozhatnak a világnak, ha üres kézzel kellett volna hazatérniük a nagy osztozkodás színteréről, az 1945-ös Berlinből.

Wernher von Braun (1912-1977) állítólag világ életében a rakéták tudományos hasznosítását és a világűr kutatását tekintette céljának, de ő tervezte azokat az A-4-es rakétákat, amelyekkel Londont bombázták, és az amerikaiak büszkeségét, az Apolló 11 óriás hordozórakétáját is<

A jó német című film Emil Brandt-jának a vergődését és szomorú halálát látván, nem lehet nem felidézni azt a BBC által gyártott dokumentumfilmet, amely a rakétakutatás atyjaként emlegetett Wernher von Braunt mutatja be. (Az 1990-es évek végén, vagy az új évezred legelején a Magyar Televízió is műsorára tűzte…)

Ez a film ugyanis – miközben azt is minden kétséget kizáróan tanúsítja, milyen nagyszerű koponya volt az a Wernher von Braun, aki a Harmadik Birodalomban is káprázatosan emelkedő pályát futott be, az Egyesült Államokban is – azt is egyértelműen bizonyítja, hogy a harmadik évezred gazdasági, politikai, de még a humánbiológiai esélyeit is a II. világháború s az azt lezáró, finoman fogalmazva is legfeljebb felemásnak nevezhető béke valószínűsítette.

A győztes nagyhatalmak eszmei-erkölcsi fenntartások nélkül hasznosították, amit a hitleri birodalom eredményeiből a saját hasznukra fordíthattak, és ez által – ezúttal és e helyen ne firtassuk, hogy akarva, vagy akaratlanul – a saját földjükre telepítették, tovább éltették azt az eszmerendszert, azt az organizációt, amelynek a megsemmisítői voltak.

Truman elnök határozott utasítása ellenére, amely szerint a hitleri náci rendszer hívei és kiszolgálói nem léphetnek az Egyesült Államok földjére, számos náci párttag, SS-tiszt, háborús bűnös vett részt az amerikai hadi ipar, a rakétagyártás fejlesztésében. Gazdasági és politikai befolyásuk meghatározó volt a következő évtizedekben. Vitázni legfeljebb csak azon lehet, hogy meddig. Az 1960-as évekig? Napjainkig?

A Szovjetunióval kapcsolatban e kérdésről vitázni sem lehetett. A szovjet birodalom fundamentumán építkező, mai Oroszország láttán tán felesleges is volna minden ilyen jellegű polémia.

Amiként az a föntebb idézett BBC-filmben is elhangzik, a roppant tehetséges von Braun nagy utat tett meg a náciktól a világ legnagyobb űrkutatási szervéig, a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatalig. A NASA-ig, amelynek a székházában a külsejét tekintve George Clooney-t is leköröző német férfiú igen kényelmetlenül érezte magát. (Amikor minden tudását kisajtolták, félre is állították, erről panaszkodott az a tudós, aki kitalálta, miként lehet egy tonnányi robbanóanyagot 250-300 kilométerre levő célpontba eljuttatni; s akit második hazájában az Apollo program igazi hajtóerejének neveztek. )

Arról hallgat a fáma, hogy a von Braun által jegyzett A-4-esekkel bombázott londoniak mit érezhettek. És arról is, hogy Damaszkusz mai lakói hallottak-e a Hitler által szorgalmazott rakétatechnika-fejlesztésről, Peenemündéről, vagy A jó német című filmről.

2016. október 25.

vissza >>