Semmi sem múlik el egészen…

Éppen egy esztendővel ezelőtt jeleztem Kedves Olvasóimnak, hogy csakhamar látni fogják a 2015-ben megismételt történelmi dokumentumfilm-sorozatnak, Az ókori Hellásznak a folytatását is. Aztán a hosszú s kénytelen várakozásban én, magam sem vettem észre, hogy ebben az esztendőben, október 2. és november 20. között csakugyan megjelent az M3 műsorán Hahn Istvánnak az ókori Rómáról az 1980-as években, kamerák kereszttűzében megtartott előadássorozata. Még jó, hogy az ókortudomány és a televíziós ismeretterjesztés nálam éberebb hívei hétfői hajnalokon olyan felvételeket készítettek a B. Révész László által rendezett produkcióról, amelyeket megtekintve – igaz, csak utólag – a parlamenti képviselőktől az egyetemi hallgatókig mindenkit arra bíztathatok, keresse, sőt követelje ezt a nyolcszor egyórányi televíziós műsort. Nem csak az ókori Rómával kapcsolatos tudása gyarapszik általa, de esetleg a hazai jelennel, jövővel összefüggő elképzelései is szárnyalni kezdenek.

„Jó társaságba” kerül, aki Hahn István útmutatása szerint találkozik Augustusszal, Hadrianusszal, Marcus Aureliusszal, Constantinusszal. A politikatudomány magasiskoláját is tanulmányozhatja általuk

Non omnis moriar” – Nem halok meg egészen. Horatiustól kölcsönzött jelmondattal indul Az ókori Róma mindenegyes epizódja. Az is, amelyik Róma születését beszéli el, és az is, amelyik a Római Birodalom halálát. Az is, amelyik a hódító Rómát mutatja be, az Imperium Romanumot, és az is, amelyik a Római Birodalmat túlélő és – Hahn István megfogalmazása szerint – „bizonyos fokig azt konzerváló” világvallást, a kereszténységet mutatja be.

A híres horatiusi idézetet kétféleképpen szokás értelmezni. Van, aki azt tartja, a lélek halhatatlanságára céloz a költő általa, s van, aki szerint arra, hogy művei halála után is fennmaradnak.

Az 1913-1984 közt élt Hahn István nem érte meg, hogy az előadásai foglalataként elkészített televíziós sorozat a képernyőre kerüljön. Így tehát a horatiusi ódákból vett idézet az ő tudományos munkásságának, előadói szerepének a maradandóságára is vonatkozik. Közérthetően és időszerűen előadott elméletei (melyeknek mozgóképes megjelenítéséhez néhány térképen, szakkönyvön és kéziraton kívül semmi más nem szükségeltetett) ma is hatnak. Talán mozgósítanak is…

Miközben két ifjú kollégája, a régész Szabó Miklós és Gesztelyi Tamás azt igyekszik vonzó itáliai helyszínek előterében a nézők tudomására hozni, hogy a „mítoszokból kihámozható valóság”, valamint a régészek által feltárt sírleletek nem egyeztethetők egymással, az agg professzor – aki a televíziós felvételek idején feltehetőleg már a „túlsó partra” készülődött – egyetlen, az 1970-es években előkerült ókori felirat alapján igazolta, hogy „a római hagyomány adatai hitelesebbek, mint azt korábban – spekulatív alapon – bárki is elképzelhette volna”.

Ezt látván és hallván, fokozott figyelemmel követtem Hahn István televíziós felvételek által őrzött szavait. És nem is hiába: mint az 1960-as években, a tanszékvezető egyetemi tanár előadásaiban, a 2016-ban megismételt tévéfelvételeken is naprakész üzeneteket találtam, akár a korai római társadalom szerkezeti tagozódásáról beszélt a professzor, akár a köztársasági államszervezetről, a legmagasabb rangú köztisztviselők, a consulok tisztségéről… (Az állami főhatalom gyakorlói csak egy esztendeig tölthették be hivatalukat, így akadályozták meg, hogy „bárki túlságosan megmelegedjék a hatalomban”.)

Lefegyverző logikával részletezte Hahn István az okokat is, amelyek a köztársaság válságát és a polgárháborúk korát „hagyományosan” előidézték. A köztársasági intézmények kiüresedése, a nyilvános politikai élet elhalása éppen olyan súllyal került szóba e sorozatban, mint az ellehetetlenített gazdasági élet, a pénz elértéktelenedése, a sorozatos államcsínyek, az egyre erősödő külső támadások…

Évszázadokon át azt tanították mifelénk, hogy a Római Birodalom jogszabályainak az összessége az alapja a nyugati kultúra mind valahány törvénykönyvének. És nem is „csak” Európa országaiban, de mindenütt a világon, ahol azokat mintaként használták. Aki viszont Az ókori Róma című televíziós sorozatot a napi hírek árnyékában, politikatörténeti leckeóraként fogyasztja, egy-kettőre megbizonyosodhat róla, hogy napjainkban nem csak a római jogot érdemes a közembernek és a nagymenőnek tanulmányoznia…

Az ókori történelem „példatára” ugyanis, talán a római jognál is fontosabb ismeretekkel szolgál a harmadik évezred embere számára.

Ötven évvel ezelőtt még elég sokan tudták, ki volt Mucius Scaevola, ki Horatius Cocles. Ma a magasan képzett ifjúság is alighanem többet tud Harry Potterről, mint – mondjuk – a Hahn István által az óvatos jelzővel illetett Tiberius császárról, a takarékos és szorgalmas Vespasianusról, a császárság politikai, államigazgatási, katonai és társadalmi alapjait megteremtő Augustusról. Vagy Hadrianusról, a kiváló hadvezérről, aki következetes békepolitikát folytatott; vagy Marcus Aureliusról, aki népének jólétéről jó törvények és törvényszékek szaporításával gondoskodott; és Constantinusról, aki – talán – az első keresztény császár volt…

A B. Révész László által rendezett sorozat utolsó epizódjában – Világvallás születik cím alatt – a Római Birodalmat túlélő új vallásról, Jézusról és a keresztény hitről is szól az előadó. Szavai azt a mindezidáig nemigen népszerűsített elgondolást körvonalazzák, hogy az az 5 900 000 négyzetkilométernyi terület, amely a Római Birodalom kettéosztása, majd a nyugatrómai birodalom bukása után menthetetlenül szétesett, a rettenetes indulatokkal üldözött új vallás hívei, a keresztény közösségek egyháza által vált minden korábbi, földrajzilag körülhatárolható birodalomnál hatalmasabb „impériummá”, a kereszténység eszmei s valóságos territóriumává.

Semmi sem múlik el egészen – vannak, akik Horatius Melpomenéhez, a líra múzsájához írt énekét ekként szokták fordítani. Ha érett fővel nem hallgatom meg ismét a nagyszerű ókortudós, Hahn István előadását, tán sohasem döbbentem volna rá, hogy az ókori Róma számomra legbecsesebb „hagyatéka” az egyetemes keresztény vallás.

2016. november 29.

vissza >>