A forradalom árvái –
a hidegháború túszai

Az 1956-os forradalom árváiról nemigen szoktunk beszélni. Azokra a felnőtt kísérő nélkül ezerszám Nyugatra menekülő kiskorúakra legfeljebb néhány bekezdés erejéig hivatkozik a történelemtudomány, akiknek a sorsát vakmerő döntéseik – kényszerhelyzeteik? – élethosszig tartó kalodákba zárták. Nóvé Béla Patria Nostra című könyvében, amelynek a megjelenését az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság és a Nemzeti Kulturális Alap is támogatta, arról a több száz tizenéves fiúról olvashatunk, akik ’56 őszén lelkesen vettek részt az utcai harcokban; majd – mert a forradalom eltiprása után is tartozni akartak valahová – a Francia Idegenlégió szolgálatába álltak.

Kis vagányok, kiskorú lázadók, ifjú hősök voltak idehaza – magukra hagyott, nélkülöző, tétova gyerekek lettek a nagyvilágban. Tartozni akartak valahová

A tizenhárom esztendős Spátay János (Angyalföldön született és Bonc-bel-Air-ben fejezte be az életét) a fővárosi felkelők futáraként futball-labdába rejtett üzeneteket közvetített a szovjet tankok hídzárlatán át, Buda és Pest között.

A tizennégy esztendős Huber Béla (Sopron – Aubagne), akinek az édesapját a „felszabadító” szovjet hadsereg egyik katonája ölte meg, elsőként dobott kézigránátot a soproni ÁVH székházára. (Az 1980-as évtizedben, a légiós építőszakasz elöljárójaként majd mindegyik július 14-i díszszemlét ő vezette a Champs Élysées-n.)

A tizenhét éves Soós Sándor (Pesthidegkút – Septemes les Vallons) golyószórósként november 4. után is a New York palota hátsó kijáratát védte. November 10-én megvárta, hogy az Athenaeum Nyomda éjszakai műszakja kihozza a forradalom napilapjának, az Igazságnak a búcsúszámát, társaival, a nála egy esztendővel fiatalabb Szecskó Tiborral (Gyöngyös – Aix-en-Provence) és Aradi Domokossal (Budapest – La Linde des Moures) egyetértve, csak akkor hagyta el őrhelyét. (A két fiú idővel Soós Sándor légiós bajtársa lett…)

Nóvé Béla – magyar belügyi irattárak, francia idegenlégiós források, veteránok emlékanyagai közt folytatott kutatásaira, valamint az érintettek írásos és személyes adatközlésére támaszkodva – ötszáz olyan tizenéves magyar fiúval számol, akik ’56 őszén részt vettek az itthoni harcokban, majd, miután szülőhazájukat elhagyták és az idegen világban ráébredtek, hogy tartozniuk kellene valahová, légiósnak álltak. (A híres-hirhedt elit alakulat általános jelszava: Legio Patria Nostra! – Légion Notre Patrie! – A mi hazánk a Légió!)

Közülük 269-et sikerült azonosítania a Balassi Kiadó által kiadott könyv szerzőjének. Nevüket – legtöbbjüknél csak a kezdőbetűk feltüntetésével – és igazolhatóan hiteles életrajzi adataikat a kiadvány nyolcadik fejezete tartalmazza.

A-tól Zs-ig: A. Károly (Köröstarcsa, 1939. Puskás Julianna) A. Azaz: aktív légiós még 1963-ban is… Zsovinecz Sándor (Tatabánya, 1938. Klein Anna) D H MF. Azaz: dezertált, hazatért, Musztafa fia, a Szi Musztafa parancsnoksága alatti ALN – Algériai Felszabadító Hadsereg –tetuáni ügynöksége juttatta vissza Magyarországra…

Mint a lelkiismeretes kutatók általában, Nóvé Béla – szinte felmérhetetlenül hatalmas anyaga birtokában – új könyvében azt is közreadta, amit a forradalom árváiról légiós szolgálatuktól függetlenül is tudni érdemes. Elsőként azt, hogy miként lettek e tizenéves gyerekek „szabadságharcosok”, miért menekültek el hőstetteik színhelyéről, miként fogadták őket Nyugat-Európában és másutt, a nagyvilágban; hogyan viselték a magányt, a „feltétlen szabadságot”, a légiós kiképzés fizikai és lelki megpróbáltatásait. Meg a legtöbbjük egyéniségétől oly’ szégyenletesen idegen feladatot, hogy tudniillik „egy kis nép elszánt szabadságharcának az önkénteseiből egy idegen nagyhatalom gyarmatosító utóvédharcosaivá kellett válniuk”.

A Magyarországra visszatért légiós kamaszok történetét is keserű tárgyilagossággal tárja olvasói elé Nóvé Béla kötete.

Azt eddig is tudni lehetett, hogy azok a kis vagányok, ifjú hősök, kiskorú lázadók, akik ’56-ban fegyvert ragadtak a fővárost megszálló szovjet hadosztályok ellen, szinte naponta szembesültek a proletárdiktatúra s az azt életben tartó idegen hatalom embertelenségével. Többen közülük, talán még a második világháború borzalmaira is emlékeztek. (Nóvé Béla légiós életrajzai tanulságos adatokkal szolgálnak arról, mi mindent kellett megélnie mifelénk annak a nemzedéknek, amelyik 1956-ban voltaképpen éretlenül érkezett el a felnőttkor küszöbére.)

Ma már mindenki számára nyilvánvaló az is, ami a józan elmék számára talán mindig is egyértelmű volt: az 1950-es évek oktatás- és kultúrpolitikája az ellenkező hatást váltotta ki a tanuló-ifjúságból, mint amire megfogalmazói s elrendelői számítottak. A kötelezővé tett szovjet filmeknek és ifjúsági regényeknek, de a marxista-leninista ideológia szerint átigazított magyar történelemnek a példatára sem formált belőlük buzgó internacionalistákat. Övéikhez mindennél jobban ragaszkodó, összetartó közösség tagjaivá váltak.

(Zárójelben meg kell jegyeznem, a Patria Nostra szerzője éppen e példatárnak a részletezésénél követett el vaskos hibákat. Olyan szovjet játékfilmeket nevezett meg az 50-es évek meghatározó erejű ismeretanyagaként, méghozzá cím szerint, amelyeket a forradalom kamasz hősei ’56 őszén semmiképpen nem láthattak. A Szállnak a darvak című szovjet film ugyanis, 1957-ben, a Ballada a katonáról 1959-ben készült. A forradalom 60. évfordulójára sietősen összeállított kötetnek – sajnos – nem ez az egyetlen „sebezhető pontja”. Mondandója s a mögötte tornyosuló, tiszteletre méltó dokumentumtár, de majdani olvasóinak sokadalma is megérdemelné, hogy a jelenleginél szigorúbban szerkesztett, lektorált változata mielőbb megjelenhessék.)

Annak egyébként, hogy Nóvé Béla az 1956-os esztendő végén, az 57-es elején száz-, sőt ezerszám felnőtt kísérők nélkül Nyugatra érkező kiskorú fogadtatásánál hosszabban időzik, azért is örvendhetünk, mert a jelenlegi menekültválság tán leggyászosabb fejezete a magányosan világgá futó gyermekekkel kapcsolatos tétovaság. Meg a befogadó (vagy be nem fogadó) országok határozatlanságát az 56-os magyar menekültek példájával „igazoló” elméletek, hogy tudniillik a magyar disszidensek közül azokat választották ki maguknak a menedéket ígérő országok, akiknek bizonyosan hasznukat vehették.

A Patria Nostra azonban (miközben a negatívumokat sem hallgatja el, és azokról a titói Jugoszláviában működő telepekről is hiteles képet ad, amelyek, másfél évtizeddel az előtt, hogy a számkivetett magyarokat drótkerítéseik mögé beterelték, náci gyűjtőlágerek voltak) a svájci Vöröskereszt dokumentációja s más missziós kimutatások birtokában a forradalom árváinak az örökbefogadásáról és taníttatásáról is beszámol.

Svájcban 580 apátlan, anyátlan magyar gyermeket fogadtak örökbe. (A legfiatalabb, mint az a máig megmaradt hivatalos iratok alapján, bizonyosan állítható, három esztendős volt. A legidősebb tizenhét éves.)

Az osztrák kormány pedig, az UNHCR, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság, valamint francia, holland, norvég missziók segítségével külön középfokú oktatási rendszert hozott létre a menekült magyar diákok számára. A bentlakásos szakiskolákban és gimnáziumokban kétezer magyar diáknak tették lehetővé középfokú tanulmányai folytatását… (Miután 1963-ban valamennyien leérettségiztek – hatvan-kilencven százalékuk családi háttér nélkül! – az összes „szükségiskolát” bezárták.)

A légiós kiképzés és szolgálat nehézségeiről az is fogalmat alkothat, aki „csak” az elit katonai alakulatról szóló játékfilmeket és irodalmi feldolgozásokat ismeri. Az 1939-es születésű, Izsákról elinduló légiós, F. István ugyan azt tanácsolja honfitársainak, hogy verjék ki a fejükből, amit Rejtő Jenő írt a légióról, javaslatát azonban maga Nóvé Béla sem fogadta meg.

A Patria Nostra több fejezete is Rejtő Jenő nagy mondásaival indít. A szökött magyar légiósokról írt rész is („Afrikában nagyon nehéz igazi szökött légionistát találni… aki megszökött, nem bolond visszatérni”), a szerelmes légiósokról szóló passzus is. („Ha előfordult, hogy szerettem volna életben maradni, és kissé idegenkedtem a halál gondolatától, az olyankor volt, ha a maga bájos személye kísértett a sivatagban…”)

A Vietnamból (1952-54-ben) hazarendelt, vagy később, az Algériából önszántukból – a talányos kilétű Musztafa őrnagy segítségével – hazatérő légiósok drámai történeteivel talán még Rejtő Jenő sem tudott volna mit kezdeni. Alighanem Nóvé Bélát is csak a kutatói lendülete tette képessé arra, hogy a nagy politikai játszmáknak kiszolgáltatott, kényszerhelyzetekből kényszerhelyzetekbe sodródó ötvenhatosok megpróbáltatásait a történelmi hitelnek megfelelően, harag és részrehajlás nélkül örökítse meg.

A Vietnamból hazatoloncolt magyar légiósok többségét idehaza perbe fogták, kémkedéssel, hazaárulással, háborús és népellenes bűnök elkövetésével vádolták, majd tíz-tizenöt évi szabadságvesztésre ítélték. Az itthoni felelősségre vonást – pár hónapi vizsgálati fogságot, internálást… – azok sem kerülhették el, akik még az indokínai harctereken átigazoltak a Vietnami Néphadsereghez. Ügynöki beszervezésük csak ez után következett…

Nóvé Béla kutatásai szerint azokra a kamaszokra, akik 1956-ban menekültek el Magyarországról, majd honvágytól vezérelve, vagy hozzátartozóik hívó szavára hallgatva, esetleg a magas politika alakoskodásának hitelt adva, hazatértek, igen-igen kemény évek vártak. A belügyi nyilvántartás szerint „disszidens priuszuk” sohasem évült el, tisztességes pályát nemigen építhettek maguknak, meghasonlott ember lett belőlük.

Vagy „börtönügynök”. A Patria Nostra című kötetben olyan hazaterelt légiósról – 56-os hős kamaszról – is olvashatunk, aki Csorba Pál fedőnéven, hat esztendőn át, kivételes szorgalommal jelentett Bibó Istvánról.

Az 1963-ban Kádár János által meghirdetett amnesztia árnyékában szigorúan titkos parancs rendelte el minden megyei és fővárosi III/II-es alosztálynak, hogy a Francia Idegenlégióban szolgált vagy szolgáló magyarokról „dossziét” nyissanak. Azoknak a légiósoknak az adatait, akik katonai objektumok körzetéből szöktek Nyugatra, a „szovjet objektum-védelmi csoportnak” kellett átadni. „A forradalom árváiból a hidegháború túszai lettek, többen közülük egész életükre azok is maradtak” – a Balassi Kiadó legújabb kiadványának ez a legfontosabb mondata.

Az 1963-ban, szigorúan titkos parancs szerint megszervezett ügynöki hálózat mellett egy szerteágazó nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkező kalandor is ügyelt arra, hogy minél több magyar légiós térjen vissza a szülőföldjére. Az ALN, az Algériai Felszabadító Hadsereg parancsnoka, Musztafa őrnagy (amúgy, állítólag osztrák származású szovjet lágerparancsnok, Iljusin néven publikáló „szakíró”), Holzinger néven már 1958-ban arról tárgyal Magyarországon az „Első elvtárssal”, hogy „a már eddig hazaszállított légiósok útiköltségét (1440 dollárt) megtérítsék”, és a jövőben hazatérők költségeit is vállalják.

Nóvé Béla a magyar belügyi akták alapján azt állítja, az 56-os fiatalkorú menekültek köréből huszonhárom légiósnak a hazajuttatásában segédkezett a soknevű és sokéletű Musztafa-Holzinger.

A folyamatot meggyorsítandó, a KISZ KB Agitációs és Propaganda Osztálya olyan diafilmet készíttetett, amely „a megtévesztett légiósok hazakerülését ábrázolja”. A politikai tanmese történetét az 1980-as években a Grósz-kormány szóvivőjeként ismertté vált Bányász Rezső írásai nyomán, Ják Sándor beregszászi meseíró írta és Zórád Ernő rajzolta.

Hogy hatott-e valakire, nem tudom. Nóvé Béla könyvének utolsó lapjain viszont azt olvashatom, hogy a szerző által személyesen megismert légiós veteránok – az 56-ban világgá futó magyar kamaszok – egyformán büszkék a szülőhazájukra, Magyarországra, és a fogadóhazájukra, Franciaországra. De harmadik pátriájukra, a Légióra is.

Nóvé Béla: PATRIA NOSTRA – ’56-os menekült kamaszok a Francia Idegenlégióban
Balassi Kiadó, Budapest. Ára: 4000 Ft.

2016. december 2.

vissza >>