Zűrös, de hiteles történet advent idejére

Hiába keresgéltem adventi történeteket az 50. heti televíziós műsorok között, csak flörtöseket és méregkeverőseket találtam. Meg háborús propagandafilmeket, az elkötelezett kommunistákat népszerűsítő produkciók mellett. Ezek árnyékában valóságos kincsnek tűnt a zűrös természetű Erin Brockovich története, kiváltképpen, ahogyan Steven Soderbergh – Julia Roberts közreműködésével – közreadja. Az őt megszemélyesítő színésznőre egyre jobban hasonlító, igazi Erin, huszonhárom évvel ezelőtt, botcsinálta jogi szakértőként és környezetvédelmi aktivistaként pontosan azt tette, amit a nagy adventi várakozások heteiben, de az esztendő többi napján is a lelkiismeretes embereknek tenniük kellene: megvédte életveszélyes kórokkal sújtott és megtévesztett embertársait a mindent és mindenkit behálózó korrupciótól; kiszabadította őket a hatalom és a pénz által uralt társadalom rabságából. A 2000-ben forgatott életrajzi film december 15-én, csütörtökön 21.00 órai kezdettel lesz látható a FILMCAFE műsorán.

Az igazi Erin Brockovich 1960-ban született, az őt megszemélyesítő Julia Roberts hét esztendővel később. A kettejüket oly’ igen sikeresen mozgató filmrendező, Steven Soderbergh 1963-ban. Az 1960-as évjárat nemzedéki filmjéről is beszélhetnénk hát, ha a produkció, amit a híres-hírhedt kaliforniai eset után hét esztendővel összehoztak, nem volna náluk korábban, vagy későbben született nemzedékek számára is időszerű

Az „adventi” jelző olvastán senki ne számítson jámbor hősökre, ájtatos fordulatokra, istenfélő kinyilatkoztatásokra, ha az Erin Brockovich – Zűrös természet című játékfilmet készül megtekinteni. Nem, ennek a mozinak olyan szókimondó amerikai nő a hajtómotorja, akinek vérvörösre pingált ajakáról gyakorta távoznak csúf kifejezések; aki céljainak elérése érdekében dús kebleit rendszeresen teszi közszemlére.

Vészhelyzetben – például, amikor három gyermekének nincs, mit enni adjon – kétségbeesett akciókba kezd, eszeveszetten intézkedik. Ám végül győztesként kecmereg ki a legreménytelenebb helyzetekből is. Állást is talál magának, szárazdajkát is a kicsinyei mellé. S végül saját magának is, másoknak is kikaparja az igazságot.

Életfilozófiája: ebben a világban nem szabad gyöngének mutatkozni.

Saját nehéz sorsának köszönhetően, Erin egykettőre szót ért a hozzá hasonlóan, vagy egészen másként gyötrődő emberekkel. Alighanem személyes tapasztalatai segítik abban is, hogy érdektelennek tűnő ügyiratok égig érő halmazában a drámát megtalálja, s hogy a gyors intézkedésre váró ügyet felkarolja. Majd pedig azt – a fogai közt tartva, ezeregy buktatón átvonszolva – a győzelemig elvigye.

(Az igazi Erin Brockovichnak jelentős szerepe volt abban, hogy 1993-ban a Pacific Gas and Electric Company ellen folytatott perben – amelyben jelentős kártérítés kifizetését követelték a cégtől, amely a dél-kaliforniai város, Hinkley ivóvízét szennyező vegyületet használt a városi hűtőtorony korrózióvédelménél, és emiatt a környék lakóinak jelentős része súlyosan megbetegedett – a jogban járatlan hölgy által megfogalmazott nézet győzedelmeskedhetett, és a károsultak minden idők legnagyobb kártérítési összegét kaphatták meg.)

A filmbéli Brockovichnak, miként az igazinak, eleinte senki nem segít. Sőt, ellene fordulnak, elhagyják, leépítik, levegőnek nézik… Aztán megpróbálják megvenni, átrázni, lejáratni… Soderbergh, a Brockovich film rendezője nagy mester abban, hogy az erős egyéniségeket becserkésző, össz(?)társadalmi akciók tárgyszerűen és mégis izgalmasan jelenjenek meg a nézőközönség előtt. Legutóbb A jó német című filmje kapcsán is utaltam erre.

A másik nagy érdeme, hogy filmjének drámai mondandóját is szórakoztató formában tudja tálalni a szójátékra mindig kész magyarok által olykor Sóderhegynek becézett Soderbergh.

Az alkalmi környezetvédőnek álló Erin – Julia Roberts tüneményes hebehurgyasággal vértezi fel a reá bízott figurát! – miként az igazi, végiglátogatja az éveken át króm VI által mérgezett vidék valamennyi lakóját. Szívszorító esetekkel találkozik, gyors és váratlan halálra ítélt emberekkel diskurál, ám valamiképpen gondoskodik róla (a filmbéli Erin nyilván rendezői utasításra), hogy beszélgetőtársainak mosolyt varázsoljon az ajkaira. Aztán, ha a képernyőn – vetítővásznon – látható szenvedők mosolyognak, a néző is próbálkozni kezd; ha titokban a könnyeit nyeli, akkor is.

Derül is, okosodik is, jó példákkal, hasznos információkkal töltekezik az ember – Steven Soderbergh legjobb rendezéseinek általában ez a hozadéka.

Ezért is gondoltam, hogy 2000-ben rendezett munkájának helyet kell keresnem az adventi tévéműsorokban.

Meg azért is, hogy a paksi atomerőmű hatósugarában magyar környezetvédelmi aktivistákat neveljen Soderbergh filmje.

Mert, hát, bizony, mi az a króm VI az egyszer már meghibásodott, orosz-szovjet szakértők által megnyugtatóan soha nem tökéletesített, és mégis „továbbfejlesztésre” ítélt atomerőmű mellett?

2016. december 13.

vissza >>