Cziffra György Magyar Örökség díja

„Sötét börtönéből kiröppenhetett a tűzmadár”

December 17-én, szombaton délelőtt 11 órakor a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében (1051 Budapest, Széchenyi István tér 9.), a 2016-os esztendőben negyedik alkalommal adják át a polgárok javaslatai alapján odaítélt Magyar Örökség díjakat. A kitüntetettek: Csukás István, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, Albert Gábor és Albert Zsuzsa, a korondi Páli család, Grezsa Ferenc irodalomtörténész, Zoltánfy István képíró, valamint a világhírű zongoraművész Cziffra György.

Cziffra György francia állampolgár szülőföldjét soha nem feledte. 1956-ban el kellett menekülnie Magyarországról, ám, ha hívták, hazatért. Nem hívták gyakorta, hát ő fogadta senlis-i otthonában, a Cziffra-alapítvány védernyője alatt a nála kopogtató magyarokat

Csak az árnyékból a fénybe való átmenet korszakában éreztem, hogy valóban élek és szabad vagyok. Sötét börtönéből kiröppenhetett a tűzmadár”… A fia kérésére megírt, önéletrajzi „kalandregényében” Cziffra György bámulatra méltó őszinteséggel és megkapó szerénységgel vall keservesen szép és fájdalmasan boldogító magyarországi élményeiről. A rettenetes nyomorról, amelyben a világháborús viszontagságoknak (is) kiszolgáltatott Cziffra családnak élnie kellett; szabálytalan zongoraleckéiről, melyeket a cigányzenész édesapa, meg a nővére adott a négyesztendős fiúcskának.

Dohnányi Ernőről is, aki azt tartotta róla, „ez nem gyöngyszem, ez maga a Kohinoor gyémánt”. Majd kézen fogta a nyolcesztendős gyermeket, és a Zeneakadémiáig el sem engedte… Ott aztán Weiner Leó és Ferenczi György gondjaira bízta.

Cziffra Györgyöt nyolc-tizenhárom éves korában szinte mindenki csodagyereknek tartotta. Kivéve önmagát, ő folyamatosan szabódott, ha felsőfokú jelzőkkel aggatták körbe. Meg az „illusztris” művészvilágot, amelyik nemigen akarta el- és befogadni a szegénység mélységes mélyéből, az angyalföldi Tripoliszból érkező, páratlan tehetséget.

A kolosszális sikerek és rettenetes nincsek közt sodródó gyermeknek lokálokban kellett hát zongoráznia, hogy szerettei éhen ne vesszenek. Az 1930-as években – Magyarországon – ez is megtörténhetett. Meg az is, hogy a matrózruhás talentum klasszikus zeneműveket megszólaltató hangversenyét még a filmhíradó is népszerűsítette.

A XX. század – sajnos – túlontúl jól ismert forgatókönyvének előírása szerint a huszonegy esztendős fiatalembert, az ifjú férjet, a leendő apát munkaszolgálatosként a keleti frontra rendelték. Cziffra György, persze, szinte „késedelem nélkül” a szovjetek fogságába esett. Szökni próbált, többször is. Egyszer egy mozdonyt is „elkötött”. Más járművel kilátástalannak tűnt számára a szeretteihez való visszatérés. Csakhamar azonban be kellett látnia, az eltulajdonított lokomotívval sem igazán reményteljes a helyzete.

A háborúból 1946-ban tért haza Cziffra György. Esztendő múltán folytathatta tanulmányait a Zeneakadémián. Hogy azonban a családjáról is gondoskodhasson, „visszasüllyedt az éjszaka világába”.

(A Váci utcai Kedvesben, vagy a „Danaidák hordójában” rögtönzött koncertjeiről – a Magyar Nemzet lelkes hírlapírójaként – még az 1970-es években is sok történetet hallottam. A hosszan és sokáig félreállított színésznő, Mezei Mária is mesélt róluk, szeretett kollégám, Fedor Ágnes is. Az utolsó Wesselényi báró hitvesének Cziffra György feleségéről is tüneményes történetei voltak. Az Európa-szerte híres pesti mulatóban, az Arizonában táncoló Zulejkának, a későbbi Soleilka Cziffrának ugyanis – meisseni teáscsészék motívumait újraköltve – Fedor Ágnes festette a kacér jelmezeit.)

A kilátástalanságra kárhoztatott zongoraművész visszasüllyedt az éjszakába, s közben párizsi hangversenytermekről álmodott.

1950-ben, nagy merészen, megpróbált a vasfüggönyön átjutni, de elfogták, kényszermunkatáborba zárták, kőfejtőkben és nehézipari építkezéseknél dolgoztatták. A három éves kemény rabság a zongorista nélkülözhetetlen „eszközeit”, csuklóit, ujjait, teljesen tönkretette. Az akaraterejét azonban, szerencsére, épen hagyta, meg is edzette.

1956. október 22-én, a forradalom előestéjén, „beugróként” – mert az előadásra szerződtetett kínai művész a koncertet lemondta – Bartók Béla II., többek által előadhatatlannak tartott zongoraversenyét oly’ fergeteges sikerrel játszotta el az Erkel Színházban, hogy „a közönségből úgy tört ki a taps, mint az izzó láva”. Akik hallgatták, és az ötvenhatos szabadságharc vérbefojtása után is itthon maradtak, sokáig suttogták: ez az Erkel Színház-béli előadás volt a forradalom művészi gyújtópontja.

A Charles de Gaulle személyesközbejárására” francia állampolgárrá lett Cziffra György pedig, vagy húsz évvel később így emlékezett meg róla: „A hangverseny jövővel terhes diadalt aratott. Ez a zene a maga tébolyult bonyolultságával, mely maga mégis a kristályos rend, kiváltotta belőlem azt, hogy túltegyek magamon”.

A Cziffra család 56-os menekülésének hiteles történetét Soleilka asszonytól hallhatjuk, a Szakály István által jegyzett Századfordító magyarok című, ismeretterjesztő sorozat 2000-ben forgatott Cziffra-epizódjában. A családfő maradni akart – mesélte a Magyar Televízió kamerái előtt Cziffra György hű társa s őrangyala. (Elgondolni is szörnyű, mi történhetett volna vele, ha itthon maradt volna.) Erős akaratú asszonya azonban felparancsolta egy oldalkocsis motorkerékpár pótülésére.

Pár nap múlva már Bécsben koncertezett a szülőföldjén voltaképpen csak hébe-hóba méltányolt Cziffra György. Fergeteges sikeréről a The New Yorker is hírt adott.

Néhány héttel később Marcel Dupré, a neves orgonaművész, a zongoraművész Marguerite Long és a zeneszerző, Arthur Honegger ünnepelte Párizsban, az első franciaország-béli hangversenye után. Érdemes magát Cziffra Györgyöt idézni mindarról, ami nyugat-európai bemutatkozása után következett: „Összehasonlítva azzal, ami megelőzte, új életem második hazámban, Franciaországban, jóformán tiszta szenteltvíz volt”.

Franciaország miniszterelnöke, Raymond Barre is Cziffra György társaságát kereste, s olyan neves művészek is, mint amilyennek az idő tájt Joan Miro számított.

Állítólag Barre tanácsára telepedett le a Párizstól 45 kilométerre levő, nagy múltú városkában, Senlis-ben az immár a legeslegnagyobbakkal együtt emlegetett zongoraművész. Ám az, hogy ott a francia forradalom óta folyamatosan pusztuló, s Cziffra György odaérkezésekor éppen olcsó garázsként működő Saint Frambourg kápolnát – a saját költségén! – felújíttassa, a művész privát ötlete volt.

Hogy, amikor munkához láttak, ismerte-e Cziffra György azokat a „kapcsolódási pontokat”, amelyek Senlis és a magyar história közt felfedezhetők, nem tudom.

(Senlis-ben választották meg uralkodójuknak – az egyházi méltóságokkal karöltve – a Capet család tagjai a frankok hercegét, Capet Hugót. Az elkövetkező évszázadok nyugat- és közép-európai eseményeit meghatározó döntés meghozatalában az az eszéről, türelméről és feddhetetlen erkölcséről híres aurillac-i Gerbert is besegített, akit mi, magyarok II. Szilveszter pápa néven ismerünk. Az első magyar királynak, a szentként tisztelt Istvánnak ő küldte a koronát, amellyel a független magyar királyságot, az önálló Magyarországot elismerte.)

Azt viszont tudom, mert több helyen is olvashattam róla, hogy amikor a csodálatosan helyreállított kápolna a fiatal zenészek és képzőművészek támogatására rendelt Cziffra-alapítvány, a Foundation Cziffra hajléka, s a Liszt Ferencről elnevezett hangversenyterem színhelye lett, a franciák ekként töprenkedtek: sosem gondolták volna, hogy „Attila unokája” óvja meg a végső pusztulástól azt a helyet, ahol a széttagolt frank területeket összekapcsoló Capeting-ház elgondolása szerinti Franciaország megszületett.

Az Attila unokájaként emlegetett Cziffra György magyar voltát francia állampolgárként sem feledte, sorsának természetes tartozékaként kezelte. Mást nem is igen tehetett volna, személyes ismerősei mind azt állították róla, hogy Cziffra Györgynek „a sorsa is, a nyelve is, a habitusa is, de játékának minden billenése is magyar”.

Ha hívták, például, amikor Kőszeg városa díszpolgárává avatta, hazalátogatott. Ha nem hívták, ő fogadta azokat, akik Magyarországról Senlis-be utaztak.

Hogy szülőhazája akkor sem ölelte magához, amikor az itthoni nagypolitika ezt már nemigen ellenezte volna, Magyarország vesztesége, pátriánk szellemi szegénységének bizonyítéka. A Magyar Örökség díj, amelyet honfitársainak a javaslatai alapján ítéltek oda Cziffra Györgynek, valamelyest tán feledtetni tudja azt a sok mulasztást, amit a világhírű zongoraművésszel szemben az itteni hivatalosságok az 1970-es, 80-as, de még a 90-es években is megengedtek maguknak.

Mostanában azonban Cziffra György lelkes magyarországi hívei arról is gondoskodnak, hogy kalandregényként is, önvallomásként olvasható könyve, az Ágyúk és virágok újabb kiadásban is megjelenhessék. Hogy a Liszt Ferenc díjas zongoraművész, Balázs János kezdeményezésére szerveződő Cziffra-fesztivál, a CZF 2017-ben – február 20. és 26 között – már három helyszínen várhassa a világ minden tájáról Budapestre érkező előadóművészeket és a hallgatóságot.

Lehet, hogy Cziffra György is megkapja azt a helyet nemzetünk panteonjában, amely megilleti?

2016. december 16.

vissza >>