Adventi beszélgetés dr. Habsburg Ottóval

„Reménykedve várhatjuk a jövőt”

1989-ben a karácsonyi Magyar Nemzet számára ünnepi beszélgetést készítettem az Európai Parlament képviselőjével, Habsburg Ottóval, az utolsó magyar király fiával. A magánszorgalomból rögzített párbeszéd, amelyet a Magyar Nemzet iránt a lap legelső számának a megjelenése óta megkülönböztetett figyelmet tanúsító interjúalany jóváhagyásával adhattam át szerkesztőimnek, nem keltett akkora visszhangot, mint amekkorát a Pethő Sándor által alapított lap olvasóitól várni lehetett. Habsburgnak is, européernek is páratlanul bölcs beszélgetőtársam megállapításait elfedték a romániai zűrzavar eseményei. Azokban a napokban a diktátor-házaspár egyenes adásban közvetített kivégzése volt a téma, nem Magyarország jövője, erkölcsi felemelkedése, Habsburg Ottó szelíd tanácsai szerint. Hogy huszonhét év múltán, kit hogyan érintenek meg ezek az ideák, nem tudom. Reménykedve várakozom.

A kis királyfi karácsonyesti emlékeiről is mesélt a Magyar Nemzet olvasóinak 1989 adventjén a trónjáról már 1961-ben lemondó Habsburg Ottó, az Európai Parlament hetvenhét esztendős politikusa, a lapalapító Pethő Sándor jó ismerőse, a Magyar Nemzet hajdani előfizetője

Amikor felnőttként legelőször látogatott el Magyarországra, mindenkit elbűvölt. Őseinek híveit és ellenségeit, politizáló s nem politizáló embereket, keresztényeket és nem keresztényeket, legitimistákat és köztársaságpártiakat egyaránt. Az első látogatást az óta több is követte, a róla készült dokumentumfilmnek már a második részét vetítik a mozikban, zsúfolt nézőterek előtt. A képernyőn is gyakran föltűnik, és az általános rokonszenv – amely idehaza igencsak csapodár módon bánik a jeles személyiségekkel – nem szűnik meg iránta. Nem szűnik, sőt, egyenesen nő a szeretet Magyarországon dr. Habsburg Ottó iránt. Szép magyarságát, derűs egyéniségét, leleményes diplomáciai érzékét és szerénységét dicsérik az emberek. Csupa olyan tulajdonságot, amelyeknek a hiányától szenved a jelenkor. Nyilvános szerepléseikor, ha arról faggatják, honnan származik sugárzó derűje, kiegyensúlyozottsága, Habsburg Ottó mindig szót ejt hitéről, gyakorló katolikus voltáról is. „Hitvalló” mondataira gondolva támadt az az ötletünk, hogy 1989 zaklatott karácsonyi készülődésében, amikor szinte mindenki szűkében van e hazában a reménynek, a bizakodásnak, őt kérdjük meg arról, mi a szerepe szerinte a hitnek a modern ember életében, és mi a feladata a hívő embernek a politika, a gazdaság és az erkölcs válságos időszakában?

A Gellért Szállóban ülünk le beszélgetni. A találkozót Habsburg Ottó titkára és legkisebb leánya, az újságíróként is tevékenykedő, s magyar nyelven egyre jobban beszélő Walburga szervezi meg. De nem is kell sok szervezés:

Hogy is ne adnék szívesen interjút a Magyar Nemzetnek! – így fogadja az elfogódott hírlapírót dr. Habsburg Ottó. – A Magyar Nemzettel nagyon régi kapcsolataim vannak. Előfizetője is voltam a lapnak, Pethő Sándor idejében. Pethő Sándorral pedig személyes ismeretségben álltam.

E szívélyes fogadtatás hallatán eltűnődik egy pillanatig az ember azon, vajon meddig él még lapja a régi dicsőségből, Pethő Sándornak, a lapalapítónak szerkesztői s egyéniségbéli érdemeiből. De, visszatérve a jelenbe, kérlelni kezdi előkelő beszélgetőtársát, bevezetőül mesélne kicsinykét gyermekkora karácsonyairól!

Az első világháború végén volt az utolsó olyan karácsonyunk – kezdi az emlékezést Habsburg Ottó – amit az Osztrák-Magyar Monarchiában közösen töltött a család, és amelyre még jól emlékezem. Bécs közelében, Eckartsau-ban ünnepeltünk, nagyon egyszerűen, de nagyon szépen. A többi karácsonyt azután Svájcban köszöntöttük, az 1920-as volt az utolsó – emlékezetem szerint –, amit hagyományainknak megfelelően tartottunk. Magyar karácsonyi dalokat énekeltünk, az éjféli misét magyar pap mondta. 1921-ben mi, gyerekek is követtük szüleinket, Madeirába mentünk. Ott is próbáltuk fönntartani a tradíciót karácsonyesteken. Édesapám haláláig, 1922-ig megőriztük a karácsonyestek otthonról hozott hagyományait. Utána Spanyolországban éltünk, ott a karácsonyestek hangulata kicsit más, mint minálunk. De ott is, és később Belgiumban is megtartottuk az otthonról hozott hagyományokat, továbbra is énekeltünk magyar karácsonyi dalokat.

Emlékszik még azokra a karácsonyi dalokra, amelyeket szenteste énekeltek?

Ó, nem, olyan rég volt! Azaz, talán mégis: „Mennyből az angyal…” Hogy is van ez?

Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok…

… hogy Betlehembe, sietve menve, lássátok, lássátok”. Lám, eszembe jutott.

Ez az a karácsonyi dal, amit december 24-én este minden magyar családban el szoktak énekelni, szinte függetlenül a vallási, hitbéli hovatartozástól. Az ötvenes években természetesen tilos volt a Mennyből az angyal is.

De most már nem tilos, és ez jó!

Felnőttként, családapaként hogyan köszönti a karácsonyt Habsburg Ottó?

Ugyanúgy, mint gyermekkoromban. Körülállja a család a karácsonyfát, fölolvassuk a Szentírást, részt veszünk az éjféli misén. Az idén először hazajön karácsonyra a legnagyobb lányom a gyermekeivel, így együtt ünnepelhetünk mindahányan.

Visszatekintve az eltelt évtizedekre, miként látja a hit, a vallás szerepét élete alakulásában Habsburg Ottó?

Igen nagy, mondhatni: döntő szerepe volt az életemben a hitnek, a vallásnak. Amin átestem, amit végigéltem, azt mind a vallásnak köszönhetem. A szüleim mélyen vallásosak voltak. Tőlük, főleg az édesanyámtól tanultam meg, mi a legfontosabb a hívő ember számára. Édesanyám szokta volt mondogatni: A Jóisten nem kíván sikert tőled. Azt adjuk neki, amit képességeink és lehetőségeink szerint adhatunk, amit jónak tartunk. Ha így élünk, törekedve a jóra, elérkezvén ahhoz az egyetlen pillanathoz, amely a legfontosabb az ember életében, és ott állunk az Úr ítélőszéke előtt, akkor majd elmondhatjuk: Uram, én erőimhez képest próbáltam jót cselekedni.

Megszívlelendő tanítás ez a mindenáron sikerre törekvő, modern emberek számára… Sokan idejétmúltnak és fölöslegesnek tekintik a modern emberek, a modern idők és a hit kapcsolódását. Miként vélekedik korszerűség és vallásosság viszonyáról az európai horizontú történész és politikus Habsburg Ottó?

A mai időben óriási a szerepe a hitnek! Talán nagyobb, mint korábban, bármikor. Az új találmányok, az új tudományos fölfedezések ugyanis jóval több kérdést vetnek föl az emberiség számára, mint amennyire válaszolni lehetne. Megválaszolatlan kérdésekkel pedig, nem lehet békében együtt élni. Ebben egyes egyedül a hit segíthet. Éppen ezért hiszem, hogy a vallásnak óriási a jövője. De óriási a jövője azért is, mert az ateizmus, bár mindenütt, mindenfélével próbálkozott, mégis megbukott.

A nagy és nehéz időket megélt ember bölcsessége hallatszik ki ebből a gondolatmenetből. Vajon sikerült-e átadni ezt a bölcsességet a tapasztalatlanabb ifjúságnak, a gyermekek nemzedékének?

Hála Istennek, sikerült. Egységes család vagyunk, már ami a lét és a hit nagy alapkérdéseit illeti. Ezekben mind egyformán gondolkodunk. Nem mondom, kisebb kérdésekben mindig is voltak nézetkülönbségeink a gyermekeinkkel, de a legfontosabb kérdéseinkről egyformán gondolkodunk, szülők és gyermekek. És ez nagyon fontos, mert a vallás az, ami összetartja a családokat. Vallás nélkül fölbomlik a család, méghozzá relatíve gyorsan bomlik föl.

Ha megadatott a hit képessége az embernek, mi a dolga a nagyvilágban?

Először is nyíltan ki kell állnia az elvei mellett. A hívő ember nemcsak önmagáért felelős, de a közösségéért is, amelyhez tartozik. Éppen ezért nagyon fontos, hogy vegye ki részét a politikából, a közéletből, a szociális munkából. Visszavonultan nem tud harcolni azért a világért, amely a véleménye, a hite szerint a létező legjobb a közössége számára: a keresztény elveken fölépülő világért.

Az egyház – a katolikus egyház elsősorban – elzárkózik a politikától…

Az egyház, mint olyan, ne is politizáljon! Az az egyes ember feladata, kiállni az elvei mellett, nem pedig a hit szervezett közösségeié.

Szavaival hirdesse a hívő ember a keresztény elveken alapuló világ eljövetelének a szükségességét, vagy a tetteivel?

Több mint a szó, ha éli az elveit az ember. Gyakran láttam a családomban, a tágabb értelemben vett családomban, hogy a szülők szépeket mondtak a hitről, de mást tettek, mint amit mondtak, és a gyermekeik nemigen tudták követni a szavaikat. A cselekedetek által tudunk a legjobban hatni a környezetünkre. Ha nem bújunk el, de mindenkinek megmutatjuk, hogyan élünk.

Kétségtelen, a példaszerű élet sokat segíthet mások fölemelkedésében. De vannak olyanok, egyre többen vannak, akiket a fizikai, az anyagi nyomorból kellene kiemelni előbb, hogy emberhez méltó körülmények közé juthassanak.

Magyarországon járva, kelve találkoztam már a szociális nyomorral. Főleg Budapesten kívül, a peremkerületekben láttam riasztó nyomait. Mégsem tartom azonban olyan kétségbeejtőnek ezeket a jelenségeket, mint amennyire kétségbeejtő például Lengyelország helyzete. Itt nem létezik élelmiszerhiány. A mi kistermelőink, hála Istennek, gondoskodnak róla, hogy itt ne legyen éhínség. A másik bíztató jelenség, hogy a mieink dolgoznak. Magyarországnak tehát sokkal jobbak a kilátásai, hogy rendbe jöjjön a gazdasági helyzete, mint a környező, véle hasonló utakat megjárt országoknak. Mindaz, amit itt látok, sok tekintetben emlékeztet arra, amit 1945-ben láttam a németek között. Szinte a földig lerombolták az országukat a háborús pusztítások, plusz tízmillió menekült érkezett hozzájuk, róluk is gondoskodni kellett. Nem várták hogy ki segít rajtuk. Dolgoztak. És ma mindenki láthatja, milyen eredménnyel. Magyarországnak, megítélésem szerint, két-három nehéz éve lesz, de ezután rendbe fog jönni. Remélhetőleg sikerül csatlakoznia az Európai Közösségbe, és akkor reménykedve várhatjuk a jövőt.

Itthon is találni reménykedőket, ha az ország gazdasági helyzete kerül szóba. Jóval kevesebben vannak azonban, akik Magyarország erkölcsi felemelkedésében reménykedhetnek.

Az ország gazdasági helyzete másoktól is függ egy kicsit. Erkölcsi helyzete azonban egyes egyedül csak tőlünk függ. Csüggedésre azonban e tekintetben sincs okunk, ha látjuk, milyen nehéz időket vészeltünk át, és a nehéz időkből is milyen erős egyéniségek magasodtak ki. Ha rájuk, a nehéz időket is emelkedett lélekkel átvészelő, nagy egyéniségekre gondolunk, elmondhatjuk, remény van itt az erkölcsi fölemelkedésre is. Az a nép, amelyikből Mindszenty József is származott, nem fog elkallódni.

Ha a nép egészének az elkallódásától nem is kell félnünk, a kallódó ifjúság, az öngyilkosságot választó céltalanok, a különböző narkotikumokhoz menekülők mégis aggodalommal töltik el a felelősséggel gondolkodók szívét. Az ő sürgető gondjaikon vajon ki segít?

Csakis vallásos alapon lehet túljutni ezeken a gondokon. Az egyházaknak hatalmas szerepe lehet abban, hogy az erkölcsi és szociális bajok orvosoltassanak. Ahhoz azonban, hogy az egyházak segíthessenek, új egyházjogi törvényre volna szükség. Kétségtelen, hogy már eddig is sok minden történt az egyházak jogainak a visszaállítása érdekében. Ismét működhetnek például a szerzetesrendek, ez nagy eredmény. De, ha nem adják vissza a birtokaikat, milyen anyagi háttér biztosítja áldásos munkájuk zavartalanságát? A magyar történelemben mindig is nagy szerepet játszottak a szerzetesek, a tanító rendek, Pannonhalma, a magyar szellem fellegvára, vagy az irgalmas rendiek, és így tovább… A protestáns egyházaknak is igen nagy szerep jutott hazánk szellemi és erkölcsi nevelgetésében. Debrecenben már jártam, elmegyek Sárospatakra is, hogy megismerkedhessem a protestánsok nevezetes központjaival, mind. Ők, a különböző egyházak képviselői tudnak legjobban segíteni az ország legsürgetőbb erkölcsi és szociális bajain, ha kellő lehetőségeket kapnak tevékenységükhöz.

2016. december 23.

vissza >>