Véres mesékkel zárjuk 2016-ot

Családi filmnek álcázott maffiás történetekkel búcsúztathatjuk a 2016-os esztendőt, a Duna Televízió december 30-án 23.50-től, 31-én 2.10-től a Maffia! című amerikai filmet mutatja be, a DIGIFILM 31-én 18.10-től az amerikai-francia akcióvígjátékot, a Vérmeséket. Jó ez nekünk? – kérdezhetik tőlem e hír olvastán a Kedves Olvasók, és én erre – hebegve, habogva – csak azt válaszolhatom: igen! Talán e két gonoszkodó mozgóképes mulatság ismeretében bátrabban fogadhatjuk a 2017-es hétköznapokat.

Az 1972-ben forgatott Coppola-film, a Keresztapa után csak ehhez a produkcióhoz viszonyítva lehetett a mozgóképeseknek a szervezett bűnözésről szólni. 26 évvel később Jim Abrahams már nevetségessé merte tenni a maffiát, 41 év múltán Luc Besson igyekezett leszámolni vele – a filmvásznon. Sikerrel? Sikertelenül?

A Maffia! című filmet 1998-ban a paródiáiról híres Jim Abrahams rendezte, s ha akarta volna, akkor sem tudta volna letagadni, hogy 83 perces moziját a Coppola féle Keresztapa „gúnyrajzának” szánta. Persze, Abrahams nem az a filmes, aki bármit is tagadni akarna. Rendezőként egyébként is mindent megtett annak érdekében, hogy az ő Llyoyd Bridges által megszemélyesített Keresztapája, s a Marlon Brando által alakított Don közötti hasonlóságot a néző – ahogyan mondani szokás – „első blikkre” felfedezze. Mindegyikőjük Szicíliából érkezik New Yorkba, módszereik és gondolkodásmódjuk is azonos, családi kapcsolataik is hasonlatosak, a macskájukról nem is beszélve. Csupán annyi a különbség a két nagy hatalmú „családfő” között, hogy míg a Coppola féle keresztapa még gyöngülő elmével is a szervezett alvilág erejét mutatja, Abrahamsé a gyagyaságát. Lököttek leszámolását az írott törvényekre fittyet hányó, azokat komoly fizetség fejében át is igazító nagymenők keserűen öntörvényű igazságszolgáltatása helyett.

A 2013-as, amerikai-francia Vérmesék, Luc Besson rendezése sem tekinthető az alvilág apoteózisának. A Robert De Niro által megszemélyesített családfő, kinek húszmillió dolláros vérdíjat tűztek ki a fejére, miközben kontinensről kontinensre, egyik országból a másikba, kisvárosokból még kisebb településekre menekül, ímmel-ámmal folytatja hivatását – járgányának csomagtartójából virágoskertjébe menekíti a hullákat – valójában polgári nyugalomra vágyik. Álnevéhez illő irodalmi sikerre, alkalmi közösségének elismerésére…

A múltat azonban nem csak a munkásmozgalom hamis jelszavainak kiszolgáltatott tömegek, de a szakképzett maffiózók sem tudják végképp eltörölni. Luc Besson ernyedt hősének is a fejére olvassák a bűneit. Még inkább az FBI-nak tett vallomását, amellyel rács mögé juttatta vetélytársait. Azaz: csak olvasnák, ha a hírhedt maffiózó két édes gyermeke, az apjuktól ellesett technikával és a tőle kölcsönzött eszközökkel le nem számolna az Európában (is) elszántan ügyködő gengszterekkel.

Az Élethalálharc, Az ötödik elem, A nagy kékség rendezőjének nemigen bocsátják meg a tisztelői a Vérmeséket. (Amiként a Jeanne d’Arc – Az Orléans-i szűz című filmjét sem, amely december 23-án a TV2 esti műsorában tűnt fel legutóbb. Természetfeletti témákkal ne babráljon ez a Besson gyerek, ekképpen okoskodnak e filmek kritikusai.)

Töredelmesen be kell vallanom, én voltaképpen kedvelem Luc Bessonnak a Vérmesék című munkáját is. Nem annyira, mint a Leon, a profit és a többi jeanrenós moziját, de találok rá 111 percet, hogy megtekintsem. Kiváltképpen, ha olyan gengszterparódia szomszédságában vetítik, mint a Besson mozijánál jóval hülyébb Maffia! Ezek a produkciók ugyanis, a maguk gyilkosan esetlen humorával azt a képzetet keltik bennem, hogy a történelmi hagyományokra visszatekintő, mindennapjainkat is behálózó szervezett bűnözés a végóráit éli.

Ha csak nem folytatják apjuk mesterségét – küldetését? – az elődeiknél is elszántabb és ügyesebb gyerekek…

2016. december 27.

vissza >>