Vajh’ miért került Vuk a nyolcadik helyre?
És Vízipók a tizenharmadikra?

Ó, ha ez az újesztendő nem a lázadás, hanem a gyermekek éve lehetne! – sóhajtozom 2017 hajnalán, kezemben a Kolozsváron kiadott könyvecskével, a Média- és kommunikációtudományi könyvsorozat ötödik kötetével. Kassay Réka tanulmánya a gyermekek társadalmi beilleszkedésében vezető szerepet játszó médiát kutatja. S aki a Barbie vagy Star Wars? című kiadványt elolvassa, a szerzővel együtt azt fogja hajtogatni, hogy Kelet-Közép-Európa régióiban is érdemes volna a jelenleginél jóval nagyobb figyelmet fordítani a médiakultúra korszerűsítésére, a gyermekekkel folytatott párbeszédre s a felnőttek – szülők és pedagógusok – tájékoztatására, ha meg akarjuk találni a közös hangot azokkal az újabb nemzedékekkel, amelyeknek a tanításában, nevelésében, mi több: értékrendjük kialakításában egyre fontosabb lehetőségeket biztosítanak az új elektronikus technikák és az új médiumok.

A Nemzeti Kulturális Alap, a Magyar Kormány, a Bethlen Gábor Alap és a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával megjelent tanulmánykötet a kolozsvári Apáczai János Elméleti Líceum és a tordaszentlászlói Borbély József Általános Iskola tanulói körében folytatott terepmunka alapján tette közzé kutatási eredményeit

Ha a Magyar Posta nem kézbesítette volna az utolsó adventi napokban a tiszteletre méltó Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadványát, akkor is a magyar nyelvű televíziók gyermekműsorairól írtam volna az újesztendő első tévéjegyzetét. Erősen felháborított ugyanis az a lelketlen közöny, amellyel a legkisebbek szolgálatára rendelt adók a téli szünet szép napjaiban s a jeles decemberi ünnepnapokon adásaikat szerkesztették. Mickey egér és a Gumimacik, Aladdin és Tabaluga az M2-őn, Barbie tökéletessége a Minimaxon, Laborpatkányok, naponta többször is a Disney műsorán…

Az új esztendő első munkanapjain, igaz, magyar animációs filmeket is műsorukra tűznek a gyermekek tévéadói, csak az a baj velük, hogy nézhetetlen adásidőben „közvetítik” Frakk futamait csakúgy, mint Mikrobi űrkalandjait. Hétköznap délelőtt, amikor sem a gyermekek, sem a szülők nem érnek rá rajzfilmeket nézni…

A 33 éves, aranyosgyéresi születésű Kassay Réka, a Babes-Bolyai Tudományegyetem oktatója, aki internetes életrajzának tanúsága szerint az Eötvös Loránd Tudományegyetemnek is, a Moholy-Nagy László Művészeti Egyetemnek is, a párizsi székhelyű Európai Média Programnak is az ösztöndíjasa volt, nem háborog. Nem is ítélkezik.

Nagyvárosi és vidéki magyar iskolák kisdiákjaival beszélget. Meg a tanítóikkal és a szüleikkel. Majd elmésen elemzi, s csoportosítja kutatási eredményeit. Föltérképezi, az általa kérdezett gyermekeknek – akik aligha különböznek anyaországbéli kortársaiktól – kik a kedvenc mesehősei.

Az első helyen Barbie magasodik, őt Micimackó követi. A harmadik helyen Tom és Jerry viaskodik, mögötte a Csillagok háborúja dübörög.

A nyolcadik helyen Vuk is felbukkan, a tizenharmadikon Bogyó és Babóca, meg a Magyar népmesék; a megkérdezett gyerekek 0,68 százaléka kedveli őket. A Vízipók, szegény a kedvencek listájának a sereghajtója, a kolozsvári s tordaszentlászlói kisfiúk, kislányok 0,34 százaléka ismeri őkelmét…

A legnépszerűbb mesehősökről Kassay Réka esettanulmányt készített. Leginkább azokra a rokon-vonásokra összpontosított, amelyek a mesehős-személyiségek és a gyerekek mindennapi életében megjelenő szerepkörük között felfedezhetők.

Az egykék mellett a képzeletbeli játszótárs szerepét veszi át egyik-másik kitalált figura – olvasom a színes könyvecskében.

Másként fogadja a mesefilmet az, aki családi házban él, és az, aki tömbház lakója.

Jóval többen várják, keresik a modern meséket, mint a klasszikus történeteket.

A hétköznapi történetek szereplői és a saját életük között szívesen vonnak párhuzamot a gyerekek.

Az a mesehős, akivel csak a képernyőn lehet találkozni, nem kap különösebb jelentőséget a gyermekek életében. De az, „akit” megfontolt „terjesztési stratégia” népszerűsít, reklám és őrülten fölpörgetett kereskedelem, szép jövőre számíthat…

Kassay Réka elemi iskolás beszélgetőtársai szavaikat rajzaikkal „hitelesítik”. Egyikőjük azt örökíti meg, miként állítanak be hozzá a Star Wars klónok; a másik meg azt, amikor Hello Kitty a parkban utánaszalad… Mert, bizony a gyerekek kedvenc mesehősei Kolozsváron éppen úgy beépülnek a felnövekvők életébe, mint Tordaszentlászlón. Ha pedig mifelénk folytatna valaki Kassay Rékáéhoz hasonló felméréseket, úgy bizonyosan Szegeden, Kecskeméten vagy Öcsödön is olyasfajta színes rajzok készülnének, mint amilyeneket a Barbie vagy Star Wars? című könyv mellékletében láthatunk.

Ám mifelénk – tudomásom szerint – pillanatnyilag nemigen foglalkozik senki sem azzal, hogy „mit tesz a média a gyermekközönséggel”. Sem azzal, hogy „mit tesz a felhasználó a médiával”.

A gyermekeknek szánt „felelős tartalom tervezhetőségéről” pedig, szót sem ejtünk. Másutt, azokban az országokban, ahol bizony, mostanában is fontos „a gyermekeknek szóló tartalmak minősége”, a gyermekfilmekre fordított támogatás a pedagógiai szempontokat is fontos tényezőnek tekinti. Az Európai Média Program gondoskodik róla, hogy „a saját gyártású minőségi tartalmak fejlesztése is méltó támogatást élvezhessen”.

Nagynevű rajzfilmeseink magánszorgalommal munkálkodnak, nagy múltú rajzfilmstúdió(i)nk bérmunkát vállalnak… Kiskorúaknak dolgozó médiaműhelyeknek hírét sem hallani, idegen portékával mulattatja-terelgeti a felnövekvőket a közszolgálati televízió csakúgy, mint a kereskedelmi adók sora.

Az interneten nemigen találunk hazai tárgyú gyermekprogramokat. A DVD kereskedelemben is elég ritkán.

A kordivatnak megfelelően rettentően aggódunk, olykor nem is alaptalanul, hogy megrontja az elektronikus média a körülöttünk levő kisgyermekeket. És közben vajmi keveset teszünk annak érdekében, hogy legalább a kiskorúak számára a vitathatatlan értékek közvetítője legyen a televízió, a számítógép, az internet, és minden más is, ami még a nyomukban várható.

Számomra az is lehangoló, hogy a határainkon túl élő magyar gyerekek és az anyaország-béliek között nem a magyar mesehősök, vagy nevezetes történelmi alakjaink teremtik meg és képviselik az ércnél maradandóbb közös fundamentumot, hanem az 1959-ben született „műcsont-kollekció”, Barbie. Vagy az alakváltoztató Ben10, esetleg a gyilkos indulatokkal felvértezett páros, Tom és Jerry…

Most itt van egy könyv, Erdélyből érkezett, hús-vér gyerekek megnyilatkozásai alapján mutatja be a kelet-közép-európai médiás viszonyokat. Nem az értékválság fogalmát ragozza, változásokról beszél. A döntéshozóknak (is) címezi végkövetkeztetéseit.

Bizonyára lesz olyan felelősségtudattal megáldott ember, aki meghallgatja.

Mert jaj nekünk, ha 2017 decemberében is a Laborpatkányokat tálalják a gyermekeinknek, naponta többször is!

2017. január 3.

vissza >>