Az Élet és Tudomány hét évtizedes múltjának dicsérete

A beköszöntőt
a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert írta…

Hetven évvel ezelőtt, 1946. december 1-jén jelent meg először az a magyar képes hetilap, az Élet és Tudomány, amely a hazai tudományos újdonságokat szerette volna minél több emberhez eljuttatni. Szerkesztőit évtizedek múltán is ez a világhírű magyar tudósok által megfogalmazott alapelv vezérli. A 2006-ban, hatvanadik születésnapján Magyar Örökség díjjal jutalmazott lap főszerkesztőjével, Gózon Ákossal folytatott beszélgetésem június 24-én, szombaton a Magyar Nemzet 38. oldalán jelent meg. A hetvenedik születésnapján – ismereteim szerint – semmilyen kitüntetést nem kapott a minden időben – 1956 októberében is – helytálló kiadvány. Pedig megérdemelné. A tíz évvel ezelőtti beszélgetés állításai is szinte maradéktalanul kiállták a múló idő s a változó világ próbáját, érdemes hát arra, hogy – az Élet és Tudomány maradandóságának az igazolásaként is – a locsei.net olvasói is megismerjék, a Magyar Nemzet régi hívei is újraolvashassák.

Ma már hitetlenkedve fogadja az ember: a világháború megpróbáltatásaiból szinte magához sem tért ország egyik első dolga volt, hogy tudományos ismeretterjesztő lapot alapítson. Ki vagy mi szorgalmazta, hogy az Élet és Tudomány világra jöjjön?

Francia példa, a Science et Vie alapján indították el az Élet és Tudományt, a háború utáni szellemi pezsgés, az átmeneti demokratizálódási folyamat hívta életre lapunkat hatvan évvel ezelőtt – mondja a főszerkesztő, Gózon Ákos. – A tudományt minél szélesebb körben el kell juttatni az emberekhez – ez volt az alapelve az új sajtóorgánumnak. A Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert, aki az első számhoz a beköszöntőt írta, ezt meg is fogalmazta. A másik, már az induláskor kinyilvánított alapelvhez, hogy tudniillik maguk a tudósok írják a cikkeket, erősen ragaszkodtak az Élet és Tudomány szerkesztői az elmúlt hat évtized során. A lapban olvasható írásoknak – az úgynevezett aktuális rovatokban megjelenő cikkek kivételével – nem hivatásos újságírók a szerzői. A szerkesztők csak abban segédkeznek a kutatóknak, hogy friss eredményeiket gyorsan és közvetlenül juttathassák el az emberekhez.

Van valamilyen „házon belüli” szerkesztői megállapodás arra vonatkozóan, hogy milyen arányban foglalkozzék az Élet és Tudomány a társadalomtudományokkal, filozófiával, történelem-, irodalom- és nyelvtudománnyal, valamint a természettudományokkal?

Az Élet és Tudományban a reáltudományoké az elsőbbség, hazánkban ugyanis a természettudományos ismeretterjesztés terén a legtöbb tennivaló. Igaz, ma már egyre kevésbé lehet élesen elkülöníteni egymástól a természettudományi és a társadalomtudományi ismereteket. Ki mondja meg például, hogy a régészek, akik munkájuk során egyre több természettudományos bizonyítási eljárást alkalmaznak, a humán, vagy a reáltudományok művelői? Nem vagyunk szakbarbárok, állandó rovata van például lapunkban a nyelvészeti, a képzőművészeti ismeretterjesztésnek, és arra is ügyelünk, hogy méltó helyet kapjon az Élet és Tudomány hasábjain az irodalomtudomány. Ugyanakkor, miként lapalapító elődeink, mi is kötelességünknek tartjuk, hogy eltüntessük azokat a „fehér foltokat”, amelyek a közgondolkodásban felfedezhetők a természettudományos felfedezésekkel kapcsolatban.

Az első tíz évben bizonyára „menekülési útvonalat” is jelentett az Élet és Tudomány szerkesztőinek, hogy nagyobb teret szenteltek a természettudományoknak, mint a szigorúan átideologizált társadalomtudományoknak. Ámbár az ötvenes években azoknak sem lehetett könnyű megőrizniük szellemi integritásukat, akik természettudományos kutatásokat folytattak…

Kétségtelen, hogy volt olyan időszak, amikor sok, a szovjet tudományos akadémiától érkező cikket kellett elhelyezni a lapban. Ezeknek az írásoknak a végéről, persze, sohasem maradhatott le a „vörös farok”. Az Élet és Tudomány nagy korszakában azonban, amikor még száznyolcvanezer példányban jelent meg lapunk, már bátran le lehetett vágni az ideológiai jellegű függelékeket, a 70-es években az lett a lap egyik fő vonzereje, hogy nemigen jelent meg benne politika.

A rendszerváltozás után találtak módot arra, hogy helyesbítsék az egykor felsőbb nyomásra közreadott tudománytalanságot?

Túl sok javítani való nem jelent meg a lapban, a kerek születésnapi évforduló alkalmából ilyen szempontból is büszkén vállalhatjuk az Élet és Tudomány múltját. Három éve vagyok a lap főszerkesztője, s azt vallom, nem a múltba nézés a mi első számú feladatunk. Annyi fontos esemény történik a magyar tudományos életben, azokkal kell foglalkoznunk.

Úgy tűnik, a jövőben egyetlen szellemi fórum sem zárhatja ki érdeklődési köréből a „magas politikát”. Az a lap pedig bizonyosan nem, ahol a hazai tudományos élet eredményeinek a publikálására szakosodtak, miután a kormány célkeresztjébe került a Magyar Tudományos Akadémia.

A hatvanadik születésnap alkalmából az Élet és Tudomány tartalmi s arculati megújításáról gondolkodunk. Ha elképzeléseink megvalósulhatnának, a hazai tudománypolitikával kapcsolatos kérdések számára önálló rovatot nyitnánk. Ezeken a hasábokon a tudományfinanszírozással, tudományirányítással is foglalkozhatnánk.

Komoly, megizmosodott lap lehetett már 1956-ban a tízesztendős Élet és Tudomány. Tetten érhetők az oldalain azok a változások, amelyeket az ötven évvel ezelőtti események idéztek elő?

A forradalom ötvenedik évfordulójára olyan összeállítással készülünk, amely részletesen bemutatja, miként tűntek fel az Élet és Tudományban a forradalom előjelei. Mert feltűntek, ez nyugodt lélekkel állítható. A forradalom kirobbanásának másnapján, 1956. október 24-én jelent meg a lap, többek között Öveges József kísérleteiről olvashatunk benne. Ezt a lapszámot már korábban nyomdába küldhették. A következő szám, a negyvennegyedik a forradalom által törvényesített Kossuth-címerből szerkesztett címlapképet.

Öveges Józseffel ellentétben sok nagyszerű tudós idegenkedik az ismeretterjesztés minden lehetséges műfajától. Még ma, a televízió „parancsuralmi rendszerében” is azt tartják egyesek, hogy nem komoly tudós az, aki kutatásainak népszerűsítésére vállalkozik. Ennek az elevenen élő elméletnek a gyakorlati következményeivel is számolva, hogyan tudják „becserkészni” az Élet és Tudomány szerkesztői a hazai tudományos élet legrangosabb személyiségeit?

Szerkesztői munkánk legfontosabb része ez: a legkiválóbb – és legelvontabb – tudósokat meggyőzni arról, hogy az Élet és Tudomány hasábjain számoljanak be kutatási eredményeikről. Nemrég találkoztam egy közvélemény-kutatási kimutatással, amely szerint a magyar akadémikusoknak csak a fele tartja lényegesnek az ismeretterjesztést. Nekünk, „házon belül” ennél sokkal jobb a tapasztalatunk.

Fénykorában – hallottuk – száznyolcvanezer példányban jelent meg az Élet és Tudomány, ma tizenötezerben. Vajon mivel magyarázható ez a drámai változás? Az ismeretterjesztő televíziók térhódításával? A szellemi újdonságok iránti, általános közönnyel?

Ha meggondolom, milyen kevés a lehetőségünk, hogy lapunkat reklámozzuk, ugyanakkor milyen határtalanok a távlatai az ismeretterjesztés divatos fórumainak a saját portékájuk népszerűsítésére – a televízió mellett ott van már a „piacon” a legnagyobb ellenfél, az internet is – voltaképpen nem is kicsi az Élet és Tudomány jelenlegi példányszáma. Lapunk azonban semmiféle expanzió érdekében nem fog bulvárosodni. De újra meg újra meghatározza, mi a küldetése, hogy a változó világban szinte évenként változó feladatait miként tudja a leghatékonyabban teljesíteni. Két évvel ezelőtt, ha megkérdezték, mit tartok az Élet és Tudomány fő feladatának, azt válaszoltam, hogy ne engedje szakbarbárrá válni az embereket. A közoktatásban lejátszódó változások láttán most ellenben azt vallom, a mi feladatunk az, hogy miközben az iskolákban a legnagyobb súlyt az önmegvalósító készségek kifejlesztésére helyezik, és emiatt természetszerűen kevesebb idő jut a szaktantárgyakra, megpróbáljuk arra figyelmeztetni az embereket, diákokat, szülőket, tanárokat egyaránt, hogy készségeket csak az tud felmutatni, aki ehhez bizonyos mennyiségű tudást halmozott fel. A semmit nem lehet kreatív módon számba venni s csoportosítani, a semmit csak ideig-óráig lehet szemfényvesztő módon, jól eladni.

Tudják-e, hogy éveik számát, foglalkozásukat és iskolázottságukat tekintve miként csoportosítható az a tizenötezer ember, aki megveszi az Élet és Tudományt?

A legfrissebb felmérések szerint olvasóinknak csaknem a fele Budapesten lakik, a jövőben tehát a vidék meghódítása az egyik legfontosabb feladatunk. Előfizetőink korcsoport szerinti megoszlására akár büszkék is lehetünk: a médiapiacon hangsúlyosan kezelt tizennyolc-negyvennyolc év közötti emberek közül kerül ki olvasóink ötvennégy százaléka.

Viszont meglepő s lehangoló, hogy a középiskolás korú fiatalok közül milyen kevesen – egy-kétezren? – érdeklődnek az Élet és Tudomány iránt. Pedig nekik szánják a lap mellékletét, a kéthetente jelentkező Diákoldalt…

A legsürgősebb változásokat ennek a korosztálynak, a tizenöt-tizenhét éveseknek a megnyerése érdekében szeretnénk mihamarabb elindítani. Ha rajtunk múlik, már a következő tanévben valamennyi középiskolába eljuttatjuk lapunkat, mégpedig olyan tematikus ajánlás kíséretében, amely alapján a szaktanárok megjelölhetik azokat a tárgyköröket, amelyeket használni tudnának az oktatásban. Az oktatói „kívánságlisták” alapján is színesedő Élet és Tudomány a középiskolai tanulók széles köreiben kelthetné fel az érdeklődést…

2017. január 7.

vissza >>