Dalárdák, gazdakörök,
színjátszó- és sportkörök…

Hírműsoraink láttán, hallatán Estók János Élet falun és városon című, ismeretterjesztő képeskönyvével vigasztalódom. Miért éppen ezzel a kiadvánnyal? – kérdezheti erre a Kedves Olvasó. Mert kiolvashatom belőle, miként boldogultak – szórakoztak, tanultak, barátkoztak, szövetkeztek – a 19-20. századi nagy változások idején a modernizációnak, azaz az európai léptékű polgárosodásnak alávetett elődeink. Kedvük szerint létrehozott, fenntartott és irányított civil egyesülésekkel! Százegynéhány esztendővel ezelőtt Magyarország lakosságának az egyharmada tartozott valamilyen vallási, gazdasági, kulturális vagy sportegyesülethez, az arisztokratáktól a kétkezi munkásokig. Kis- és nagyvárosok lakói csakúgy, mint a tanyák, falvak népe. A sikeres pénzemberek, ipari mágnások, történelmi jelentőségű, nagy családok fiai kaszinókban múlatták az időt, az egyszerű emberek munkásotthonokban, olvasókörökben, kórusokban, sportszövetségekben építgették közösségi életüket, formálták jobbik énjüket.

Amatőr színjátszók csoportja. Mezőhegyes, 1930-as évek.
(A képre kattintva galéria nyílik meg)

A történész Estók János több mint két évtizede foglalkozik a 19-20. századi Magyarország társadalmi és gazdasági viszonyaival, politikatörténetével. A Line Design Kiadónál megjelent képeskönyvében, miként azt a kiadvány címe – Élet falun és városon – is ígéri, azt kutatja, mi határozta meg e korban, a 19. és a 20. század fordulóján, majd az I. világháború előtt és után, meg a Horthy-korszakban a városon, falun, vagy tanyán élő emberek életminőségét. A látványként is, olvasmányként is igen hatásos kötet huszonhárom fejezete tizenöt jelentős múzeum és pár helytörténeti-, illetve magángyűjtemény képanyagából megfontoltan kiválasztott fotográfiáival, szakmai s tudományos fórumokon hitelesített adataival drámai összképet ad nagyszüleink, dédszüleink mindennapjairól.

Iváshoz nem csak falun, de városon is az ásott kutakból, vagy a közeli forrásokból, folyókból vették a vizet – olvasom. – Pest-Budán csak az 1865-66-os nagy kolerajárvány után rendelték el a vezetékes ivóvíz ellátást; a szennyvízelvezetés azonban még hosszú időn át megoldatlan maradt. (A magyarországi otthonoknak még 2000-ben is kevesebb, mint a fele volt bekötve a szennyvízcsatorna hálózatba!)

A vízzel egyébként is takarékosan bántak eleink. 1930-ban száz lakásból hatban volt fürdőszoba. (1949-ben tízben.) A falvak többségében az 1970-es években lett a mindennapok része az alapos mosakodás; korábban csak vasárnap, vagy ünnepre készülődve tisztálkodtak az emberek – írja Estók János.

A falusi, tanyasi emberek többsége úgy élte le az életét, hogy orvos nem is látta őket. A fiúgyermekek 62 százaléka érte meg a tízéves kort, a lányok 66 százaléka.

A kiegyezés táján a várható átlagos élettartama harminc év volt a magyar embereknek; az I. világháború előtt: negyven – olvasom Estók János könyvében.

Az olyan fertőző betegségekkel szemben, mint amilyen a tüdőbaj is volt, csak az 1950-es évek közepétől tudott eredményesen fellépni a hazai orvostársadalom.

Az ország lakosságának nagyobb része, a falusi szegény nép és a birtokos parasztság még akkor sem tartozott a társadalombiztosítással rendelkezők körébe, amikor az OTI (az Országos Társadalombiztosítási Intézet) több százezer ember ingyenes szakorvosi ellátásáról és ápolásáról gondoskodott.

Akik mezőgazdasági munkából éltek, nem ismerték a nyugdíjas létet. Nem volt kivételes eset, írja Estók János (miközben arról sem hallgat, hogy a Horthy-korszakban a közegészségügyi viszonyok javításában milyen kiemelkedő eredményeket értek el; hogy a szegénységi bizonyítvánnyal rendelkezőket az állam költségén gyógyították; a Rockefeller Alapítvány, valamint Johan Béla támogatásával létrejött Zöldkereszt Egészségügyi Szolgálat pedig, másfél millió falusi ember egészségvédelmét látta el), hogy a magatehetetleneket, a menthetetlen betegeket a halálba segítették. Az elhunytak közvetlen környezete pedig, miként a terhesség-megszakításokról, az eutanázia e különös formájáról is hallgatott…

Az első világháború kezdetéig a településeket összekötő közutak négy százalékát burkolták (kővel, aszfalttal, keramittal), településeink egyharmada pedig, egyetlenegy belső burkolt útszakasszal sem büszkélkedhetett. (A nagyobb városokban is csak a fontosabb utakat burkolták; személyes tapasztalatom: az „előkelő” Pasaréti lakónegyed bizonyos útszakaszainak a korszerűsítéséhez – például a Csalán útnak a Bartók Béla Emlékház fölötti szakaszához – csak az 1980-as évtized közepén fogtak hozzá.) Az utazást, a termények szállítását az esztendő nagyobb részében tengelyig érő sár nehezítette.

A közép-európai időzónához – hivatalosan – 1891-től igazodott Magyarország. Településeink többsége azonban jóval később vette tudomásul és alkalmazta – elsőként a toronyóráin – a központilag megállapított pontos időt.

Az alapszíntű oktatás szabályozásához már (vagy még?) 1868-ban hozzáfogtak. A legsürgetőbb feladattal, az analfabetizmus felszámolásával azonban csak évtizedek múltán birkóztak meg. (1870-ben a népesség 31 százaléka tudott olvasni, 1910-ben a 68 százaléka. 1941-ben: 94 százalék.)

És ez a sanyarú körülmények közt tengődő, nyugat-európai kortársaikhoz képest igen-igen lassan és visszásan polgárosodó tömeg – ahogyan az Estók János könyvéből kiszemelgethető – szabadidejében (amelyből a legtöbbjüknek, bizony, döbbenetesen kevés jutott) a saját elképzelései szerint, sorstársai közt kívánt szórakozni. Művelődni, felfrissülni, felejteni is… A közeli népházban, népkönyvtárban, nem messzi idegenben; a közösségi akarattal megalapított és nagy igyekezettel megtartott dalárdában, gazdakörben, színjátszó csoportban, sportkörben. Nem pedig föntről elrendelt és szabályozott, az érintettek számára idegenül ható formák szerint.

Tudom, hogy Estók János nem e könyvének utolsó három fejezetéből kibontható „üzenet” kedvéért írta meg az előző húsz fejezetet.

2017. nyálkás, iszamos januárjában azonban, amikor az önszerveződésnek halovány jelei sem láthatók, civil klubokat, politikamentes társasköröket, szakmai egyleteket pedig, nagyítóval sem találhatunk, talán nem árt eltűnődni a fölött, mi mindent lehetne, sőt kellene ellesnünk százegynéhány évvel ezelőtt élt őseinktől.

Ők, bizony, félkomfortos valóságukban, a társadalombiztosítás ingoványos talaján állva, az urbanizáció áldásos adományai nélkül is tudták, mi lelkesíti az embert igazán: a véle egy húron pendülők társasága. Akik közt politikai indulatok, és hátsó szándékok nélkül időzhetett; nem kellett attól tartania, hogy átrázzák, becsmérlik, kiközösítik, hátba szúrják. Polgárok közt polgár módjára kaszinózhatott, játszhatott, tájékozódhatott, társaloghatott, vigadhatott, tanakodhatott, tétovázhatott, tervezhetett. Feledhetett is, miközben reményteljes jövőjét keresgélte…

Könnyű volt nekik, mondhatják erre Kedves Olvasóim: hetvenöt-száz évvel ezelőtt élt felmenőink életéből nem „csak” a vezetékes ivóvízellátás és a nyugdíj hiányzott, hanem a televízió és az internet is!

Hogy ezekért, „cserében” az önszerveződéssel összehozható, a fogalom hagyományos jelentése szerinti polgári egyesülésekről – csoportokról, körökről, klubokról, társaságokról és gyülekezetekről – le kéne mondanunk? Miközben a lét alapfeltételének számító innivalónk, ivóvízünk és nyugdíjunk körül is kérdőjelek átláthatatlan tömege halmozódott fel?

Nem tudom. De azt igen, hogy korunk technikai áldásaival, átkaival nekünk, magunknak kell boldogulnunk. Az Estók János könyve által oly’ igen szemléletesen felidézett múlt, nagyszüleink, dédszüleink világa, persze, ebben is a segítségünkre lehet.

Estók János: Élet falun és városon, Line Design Kiadó Budapest, 2015. Bolti ár: 6450 Ft. (Interneten: 5805 Ft)

2017. január 14.

vissza >>