Amrita

Amrita (És nem India Frida Kahlója)

Huszonnyolc éve változó hőfokon ünnepeljük január 22-ét, a Himnusz születésnapját a Magyar Kultúra Napjaként. Ebben az esztendőben az hűti le magasztos kedvünket, hogy a magyar kultúra ékkövének tartott könyvkiadás és könyvkereskedelem végveszélyéről nyilatkoznak a szakemberek. Végzetes csapást mérhet a könyvpiacra, ha bedől az Alexandra birodalma – televíziós kamerák kereszttűzében ezt ismételgeti a Kossuth Kiadó vezetőjeként és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének az elnökeként is jól ismert Kocsis András. Még az olyan nagy múltú kiadók is válságos helyzetbe kerülhetnek, mint amilyen az Európa – ezt állítja. A példaként emlegetett könyvkiadó új kötetével, egy bizonyos Alfredo De Braganza által jegyzett Amritával a kezemben azonban nem is az általános összeomlástól féltem a valóban tiszteletre méltó múltra visszatekintő Európa Könyvkiadót, hanem jelenkori igénytelenségétől.

Amrita Sher-Gil zebegényi élményeiről találni ugyan pár utalást Braganza könyvében, de a Dunakanyarban festett képeiről – életművének e szó szerint is látványos fejezetéről – szinte semmi sem olvasható benne

Az – internetes hírportálok szerint – argentin írónak, Alfredo De Braganzának nem a 2015-ben megjelent Amritája az egyetlen Indiát (is) megjelenítő írása. Smoking Babas Holy Men of India című könyve, úgy tűnik, többeknek kedvelt olvasmánya a hatalmas dél-ázsiai országban. Sőt, szinte az is bizonyosra vehető, hogy a szerző otthonosan mozog az Indus-völgyi civilizáció kulturális értékeit őrző vidékeken; sok fontosnak vélt embert ismer, és őt is sokan ismerhetik. Kapcsolatainak köszönhetően olyan sok tárgyi bizonyítékot, híranyagot, újságkivágatot, visszaemlékezést, levelet, fotót gyűjtött össze a Budapesten, magyar anyától és szikh apától született Amrita Sher-Gilről, amelynek birtokában nagy bátran hozzáfoghatott a nyugati és az indiai képzőművészet között hidat építő festőművész életrajzának a megírásához.

Választott módszere roppant egyszerű: a keze ügyében levő dokumentumokat a saját elgondolása szerint egymás mellé rakosgatva – forrásukat meg nem nevezve, az idézőjeleket hol feltűntetve, hol elfeledve – összekötő szöveget írt a közreadott töredékek közé.

Az 1913 és 1941 közt élt Amrita páratlanul gazdag és eredeti hagyatéka (amelyet mostanában a műkereskedők Picassóéval szoktak összevetni) is meg-megemlíttetik Braganza könyvében. A nagy történetet azonban a szerző számára ennek a rendkívül tehetséges fiatal nőnek a szenvedélyes élete jelentette, rajongói és ellenségei körében megélt viharos évei. Örömei s csalódásai, a párizsi diáktárstól, Guttman Lászlótól Simlában lelt barátnőjéig, Emily-Christine Kestenholz-ig, aki frissen szedett virágokat tett a máglyára helyezett kedves holttestére.

Közben a spanyol újságíróról, Salvador Pérez Mombrúról is hosszan olvashatunk. Amrita magyarországi barátnőjéről, Lang Kláráról is, akinek köszönhetően Amrita Magyarország legnevesebb műgyűjtőihez is bejutott, és közvetlen közelről csodálhatta meg azokat a festményeket, Gaugin, Degas, El Greco műveit, amelyekről korábban csak reprodukciókat láthatott.

„Természetesen” Amritának az indiai függetlenségi mozgalom vezetőjével, Dzsaváharlál Nehruval folytatott viszonyáról is olvashatunk a Körösi Ivett által bizony, elég zötyögősen fordított kiadványban.

Kovács Péterről, a műkritikusról, a lahori múzeum igazgatójáról viszont keveset. Pedig ő volt az az ember, aki mindig kiállt Amrita mellett, mindenkor értőn és szenvedélyesen írt róla.

De Amrita nagybátyja, Baktay Ervin is meg- megjelenik e könyv lapjain. Az egyetlen olyan rokon, aki a még szinte gyermek Amrita tehetségét felismerte, s amíg tehette, minden módon segítette is.

Korábbi életrajzíróinál keményebb jellemzést ad Braganza Amrita anyjáról, született Gottesmann Marie Antoinette-ről, aki „olyan volt, mint egy bibliai csapás”.

Férjének és unokatestvérének, Egan Viktornak az alakját viszont jóval óvatosabban örökítette meg. Azért-e, mert a „nagy fehér doktor” sérthetetlenségére második házasságából született lányai még ma is erősen ügyelnek? Vagy másért? Nem tudom. De azt igen, hogy a Gottesmannok „családfáját” az argentin író egészen másként vázolja, mint ahogyan azt e jeles família máig köztünk élő tagjai dokumentálni szokták.

Egyáltalán, az Amrita Sher-Gil által ismert és szeretett Magyarországot olyan közhelyekkel illeti Alfredo De Braganza, amilyenekkel utoljára legfeljebb az 1950-es években találkozhattak az olvasók. Szerinte az ellentengernagy Horthy Miklós „fasiszta jegyeket mutatott”, és, amikor átvette a hatalmat „eltaposta a kreativitást és megkezdődött az ellenzékiek kivégzése”.

De nem ez az egyetlen hibája az Európa gondozásában megjelent kötetnek. Hanem az eredeti kiadásban feltűntetett, majd a magyar változatban – a kedvünkért? – megváltoztatott alcíme. 2015-ben India Frida Kahlojaként kívánta népszerűsíteni Amrita Sher-Gilt Braganza életrajzi ponyvaregénye (La Apasionante Historia de la Frida Kahlo de India). Egy esztendővel később munkája az Egy magyar nő, aki India legnagyobb festőművésze alcímet viselte.

Aki csak messziről és kívülállóként ismeri Amrita Sher-Gil és Frida Kahlo életművét, az is tudhatja, hogy művészetük nem rokonítható. Mert az bizony nem esztétikai érv és bizonyíték ehhez, hogy mindketten koruk asszonyképével dacoló, öntörvényű alkotók voltak.

Ahhoz pedig, hogy a magyar kiadásnak „ajándékozott” alcímet hitelesnek tarthassuk, a szerzőnek a festőművész Amritát kellett volna bemutatnia. Azt az önnön értékeit pontosan ismerő embert, aki legjobb barátainak kivételes alkalmakkor ezt szokta mondani: „Európa Picassóé, Matisse-é, Braque-é, és még sok másik művészé, India azonban kizárólag az enyém”.

Amrita Sher-Gilről két évvel tragikus halála után jelent meg az első könyv. Négy év múltán a második. Unokaöccse, Vivan Sundaram először 1972-ben adta közre róla a történeteit, aztán 2007-ben.

Az orientalista-indológus Wojtilla Gyula írása Amrita Sher-Gil és Magyarország címmel 1981-ben jelent meg, Indiában.

Keserű Katalin könyve 2007-ben, Budapesten, a Kelet Kiadónál.

Khuswant Singh, indiai újságíró és parlamenti képviselő aligha ismeri. Különben nem ajánlotta volna Braganza írását, mint az Amritáról írt legjobb könyvet, országnak, világnak.

Mi, magyarok egyébként igen szerencsés helyzetben vagyunk: egy nagyszerű dokumentumfilm segítségével is ismeretséget köthetünk Amritával és az ő Indiájával. Közírói pályám ajándékának tekintem, hogy 2001-ben Sára Sándor művére s általa Amrita Sher-Gil művészetére a Magyar Nemzet hasábjain számos embernek én hívhattam fel a figyelmét.

Sajnálatos, hogy Alfredo De Braganza és Khuswant Singh azóta sem találkozott Sára Sándor munkájával.

Amritát is, Indiát is jobban értenék!

Alfredo De Braganza: AMRITA Egy magyar nő, aki India legnagyobb festőművésze lett Európa Könyvkiadó Budapest, 2016. Ára: 3990 Ft.)

2017. január 22.

vissza >>