Csinos nők – az egyik orvlövész, a másik robbantási szakértő, a harmadik örömlány, a negyedik grófnő…

A francia filmrendező, Jean-Paul Salome két dolgot kedvel igazán: régi és igaz történeteket filmre vinni. Az új évezred nyitányaként megrendezett Belphégorját legalább annyian dicsérték, ahányan kárhoztatták. Az általa megidézett Arsene Lupint hasonlóképpen. A 2010-es Kaméleont – kanadai, francia, amerikai közös munkaként – világszerte szapulták, a két esztendővel korábban forgatott Kémnőket némelyek szeretni is tudták. (A locsei.net szerzője is köztük keresendő.) Leginkább a valóban élt háborús hőst, Lisé de Baissacot megszemélyesítő Sophie Marceau miatt, akit január 24-én, kedden 21.45-kor, 25-én, szerdán 16.40-kor e film jóvoltából új szerepkörben pillanthatunk meg a FILMCAFE műsorán. Gépfegyverrel a kezében, a háború öldöklő angyalaként.

Csinos, tehetséges és népszerű francia színésznők jelenítik meg a franciaországi ellenállás hősnőit a Kémnők című filmben: Louise-t Sophie Marceau, Jeanne-t Julie Depardieu, Suzyt Marie Gillain, Gaelle-t Deborah Francois, Marie-t Maya Sansa. A „nagy vadat”, akit a történet szerint le kell lőniük, Heindrich ezredest Moritz Bleibtreu alakítja

Lisé – akit Jean-Paul Salome mozijában Louise-nak hívnak – a francia ellenállás vezetőjének az özvegye, s a nyom nélküli szabotázsakciókat kiötlő, majd végrehajtó SOE (Special Operations Executive) kulcsemberének a testvére volt. Családi kötődéseinek köszönhetően (vagy másért?), kitűnő orvlövész. Femme de l’ombre, az árnyék asszonya, akinek a küldetés, a megbízóival kötött szerződés mindennél fontosabb. A szíve alatt hordott magzatnál is, „munkatársainak” – akik közül az egyik prostituált, a másik kabarétáncosnő, a harmadik robbantási szakértő, a menet közben hozzájuk csapódó negyedik olasz grófnő – az érzelmei is.

A németek által megszállt Párizsban azonban, ahol kézen fogva jár az árulás és az önfeláldozás, a vakmerőség és a számítás, a részvét és a rettegés, a Sophie Marceau által dermesztően hitelesített ellenálló személyisége is változik. Sikereit és veszteségeit is felmérve, Istenhez hanyatló árnyék lesz belőle, mire az úgynevezett világbéke hozzá is betér. Amilyen az a társa volt, aki – kereszttel a nyakában – gyorsan és pontosan lőtt, ha a háborús helyzet azt diktálta.

Hogy másutt mi a helyzet, nem tudom, de azt nem lehet nem észrevennem, hogy a magyar nyelvű televíziók műsorán egyre több a II. világháborút „kibeszélő” játékfilm. Drámák és vígjátékok, romantikus történetek, rémes látomások, Ryan közlegény, Kelly hősei, Schindler listája, A zongorista, Az élet szép, Az angol beteg, Napraforgó, Híd a Kwai folyón…

Békétlen korunk parancsolja őket adásba? Az általános okulás végett tálalják őket? Hogy azok is megtudják, akik már családi örökségként sem tudhatják, mi mindent halmozhat föl az emberiség köré a háború? Nem tudom. De azt igen, hogy Salome mozija, a maga kíméletlen realizmusával sok mindent a tudomásunkra hozhat. A legtöbb ismeretet az asszonyoknak címezve, kinek-kinek a korától és életstílusától függetlenül is.

Más kérdés, hogy mozgókép által megtanulható-e bármi is a mi egyre aggasztóbb világunkról.

A normandiai partraszállás előtt a hátországban működő ellenállás hősnőiről fél évszázaddal a Kémnők című film előtt is készült – Carve Her Name With Pride címmel – mozifilm. Úgyszólván semmit sem tudunk róla. Pedig magyarországi kapcsolódási pontjai is vannak – vagy lehetnek – ennek a produkciónak. Főhőse ugyanis az az 1921 és 1945 között élt Violette Szabo, aki Julie Depardieu alakításának köszönhetően a Kémnők című filmben is „jelen van”. Ő az a femme de l’ombre, akit elkap a Gestapo, s akit a film utolsó jelenetében a ravensbrücki koncentrációs táborban a láger felszabadítása előtti utolsó percekben kivégzett foglyokról készített fotók egyikén a Sophie Marceau által megjelenített Louise-Lisé felismer.

Violette, aki a vezetéknevét a férjétől, Étienne Szabótól, a francia idegenlégiónál szolgáló magyar tiszttől kapta, a vég kezdeténél vitt végbe hősi tetteket. Társa Észak-Afrikában, a kezdet végének nevezett, második El Alamein-i ütközetnek lett a hőse, majd hősi halottja. Közös gyermeküket soha nem is láthatta. Violette és Étienne (azaz: István) kitüntetéseit 1947-ben az óvodáskorú kislány ruhácskájára tűzték fel a boldog győztesek.

Hogy Tania Szabó boldog volt-e valaha, nem tudom. Talán egyszer egy játékfilmből azt is megtudom.

2017. január 24.

vissza >>