Vacskamati sirató –
kerek erdő köszöntő

Vacskamatit, Lázár Ervin mesehősét rengeteg ember ismeri. Eredetijét, az író Vathy Zsuzsát is sokan ismerik, olvassák, szeretik. Napjainkban sokan siratják is, mert 2017. január 7-én véglegesen a Négyszögletű Kerek Erdőbe költözött. Páran azonban éppen emiatt irigykednek rá. Főleg azok, akik pontosan tudják, hogy a Négyszögletű Kerek Erdő az a hely, ahová a S(s)zomorúság elől el lehet menekülni. Az 1940-ben Pápán született Vathy Zsuzsát február másodikán, csütörtökön délután 14.30-kor kísérik utolsó útjára a római katolikus egyház szertartása szerint Budapesten, a Farkasréti temetőben.

Lázár Ervin is a S(s)zomorúság elől futott el a Négyszögletű Kerek Erdőbe. A „kicsit szeleburdi” Vacskamatival ott találkozott. Ahogyan a kerek erdő többi lakója, ők ketten is tudták, hogy ennek a mesés pagonynak a határán minden bánat eloszlik „lassacskán, mint a köd”.

A locsei.net szerzője jóval előbb hallott a pályakezdő íróról, mint Vacskamatiról és a kerek erdő lakóiról. Vathy Zsuzsa öccse a pápai strandon mesélt lelkesen vegyészmérnök-hallgató nővéréről, akinek NDK-beli utazásáról írt naplója Útijelentés címen nyomtatásban is megjelent. Nagy hír volt ez az 1960-as években, kiváltképpen a pápai úszómedencék mellett!

Ettől fogva igyekeztem mindent elolvasni, ami – irodalmi folyóiratokban, képes hetilapokban, könyv alakban – Vathy Zsuzsa név alatt megjelent. A földimnek kijáró elfogultságok nélkül próbáltam csipegetni a mondatait.

Leginkább azt tiszteltem Vathy Zsuzsa írásaiban, ami belőlem – aki kora gyermekkorától kezdve hírlapíró szeretett volna lenni –, a törekvés, a becsvágy szintjén is hiányzott: kötődését az irodalmi riportnak a kádári időkben elképesztően nehéz műfajához. Meg a bátorságát! Hogy volt mersze az általa felfedezett, majd közvetlen közelről megismert, hús-vér embereket országnak, világnak hitelesen bemutatni.

Egyik-másik könyvét – például az 1984-ben megjelent Ki látott rétisast? című írását, amelyben azt az állóvizet örökítette meg, amelyben élnünk adatott – évtizedek múltán is kortörténeti dokumentumként lapozgattam.

Utódaim – reményeim szerint – akként fogják olvasni a 2011-ben megjelent Columbo autóját is, amelyben az írónő egy kivételesen tehetséges cigányfiú, a Dzsumbuj közepén élő Roland kalandos-válságos hétköznapjait jelenítette meg. De a „rejtőzködő író új köteteként” hirdetett Angolparkot is, amelyben az élet legfontosabb kérdéseinek tartott talányokra kereste a választ Vathy Zsuzsa: miért olyan nehéz megértenünk egymást, valóban boldogító-e a végtelen szabadság, véget ér-e az élet a halállal…

Vacskamati, amikor Vathy Zsuzsa párja, Lázár Ervin összehozott vele, a példaképem lett. Nem a virágjáról meg-megfeledkező, ugrabugra macskalányra szerettem volna hasonlítani, hanem a „nagy, egyetemes világméretű csalóra”, akinek az volt a mutatványa, hogy – „kicsit sírósan, kicsit nevetősen” – minden élethelyzetben meg tudta örvendeztetni az embereket. Az egyiket nagyító alá tett gyümölcsökkel, ahogyan az a Négyszögletű Kerek Erdő lakóinak a szeme láttára megesett, a másikat finom humorával, a harmadikat őszinte szavával… Engem, a ’90-es években, a hétvégi Magyar Nemzetnek írt tárcáival is…

Legutóbb január 6-án, a nemrég még kifogástalanul működő belgyógyászati klinika folyosóján, több órányi várakozás közepette ácsingóztam a „világméretű csaló” bűvészmutatványa után. Persze, hasztalan. Másnap aztán arról értesültem, hogy a nagy kunsztot háromkirályok ünnepén az igazi Vacskamatinak sem sikerült nyélbe ütnie. Elindult hát, mi mást tehetett volna, a Négyszögletű Kerek Erdő irányába.

Hogy azoknak mi lesz eztán a teendőjük, akiket itt hagyott, nem tudom. Szemfényvesztőnek kéne állniuk, Vacskamati módra? S éjjel, nappal azzal próbálkozni, hogy megörvendeztessék az embereket?

Ez – talán – sok mindenkin segítene…

2017. február 2.

vissza >>