A munkászubbony, meg ami mögüle kivehető

Örvendeznem kellene: ezúttal nem a veszteségeinkről szólnak a híradások, hanem holland kutatók által megtalált javainkról. Nevezetesen: A munkászubbony című magyar némafilmről, amelyet nem csak azért kell ritka kincsként fogadnunk, mert a hazai filmtörténetnek abból a korszakából való, amelyből jobbára csak töredékeket őrzünk; de azért is, mert a kor – egyes közlemények szerint az 1914-es, mások szerint az 1915-ös esztendő – leghíresebb művészei tűnnek fel benne. A férfi főszereplő Hegedűs Gyula, kinek a természetes, tiszta beszédére, hitelesen felépített szerepeire még ötven éve is szívesen hivatkoztak a színházi szakemberek. Női főszereplője pedig – miként az a korabeli hirdetményen is olvasható – Szamosi Elza volt. Az az amerikai operaszínpadokon is sikeresen bemutatkozó drámai szoprán, akiről még az aggastyánok is kórusban zengték: „szép, mint a bűn, és karcsú, mint a párduc”. Aztán, amikor e réges-régi film illő fogadtatása érdekében keresgélni kezdek, adatok, fotók, történetek után kutatok, a körkörös feledés, még inkább az általános érdektelenség erődítményeibe ütközöm.

Hegedűs Gyuláról ma már legfeljebb egy közhelyszerű mondás él az emberekben: ő honosította meg a teátrumánál máig érvényes „vígszínházi játékstílust”. Szamosi Elzáról meg egy csiklandós feltevés: Puccini állítólag bolondult érte

A hiba nyilvánvalóan nem a környező világban keresendő, hanem az én „készülékemben”: nem és nem tudom, talán nem is akarom tudomásul venni, hogy 21. századi polgártársaim többségét a különleges hírek szintjén sem érinti meg művelődéstörténeti örökségünk. Színház- és filmtörténeti múltunk a legkevésbé. Az ifjabb korosztályok – és ezúttal nem csak a tizenévesek nemzedékére gondolok – általában a pillanatnyi jelenre ügyelnek. (Arra pedig megkülönböztetett figyelemmel, ami mostanában messzi földrészek forgószeleként érkezik el hozzánk.)

Ha a huszonéveseket, harmincasokat Gyöngyössy Imre munkásságáról faggatnám, Gábor Pál filmjei felől kérdezném, alighanem hasonló tapasztalatokat szereznék, mint amikor A munkászubbony sztárjai után kutakodtam. Pedig ők a közelmúlt, az 1960-as, 70-es, 80-as évek kiugróan tehetséges filmművészei voltak! („Amúgy” pedig, kristálytiszta jellemek.) A rendszerváltás után magyar toldalékokkal megjelentetett filmkrónikák meg sem említik őket. Műveik ritkán láthatók. Szinte észrevétlenül, visszhang nélkül futnak le a köztelevíziók műsorán. Küzdelmes alkotói éveik „kárpótlásaként” a súlyos hallgatást és a kőkemény érdektelenséget garantálja számukra az utókor.

Hegedűs Gyula színházi játékáról – miközben Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Szép Ernő, Lengyel Menyhért, Hunyady Sándor újabb és újabb színműveinek a sikerét szavatolta – nem készültek mozgóképfelvételek. A három némafilm azonban, amelyet ismereteim szerint az ő közreműködésével forgattak – függetlenül attól, hogy töredékes formában maradtak fenn, vagy teljes terjedelmükben – a stílusteremtő színész mozgáskultúráját is őrzi. (Őrizheti.) Mi több: mind a három kortörténeti dokumentumként is szolgálhat.

(1901-ben Zitkovszky Béla „fényképész és konstruktőr” Pekár Gyulának a táncművészetről tartott előadását illusztrálta 27 perces felvételével, A tánccal. Bródy István, aki az idő tájt az Operaház ügyelője volt, A munkászubbonnyal próbálkozott. A Zoárd mester című film éppen száz esztendővel ezelőtt, 1917-ben készült, kár volna éppen a centenáriumán hallgatni róla. A már hangosfilmként jegyzett, 1929-es produkció, az Élet, halál, szerelem, amelyben Hegedűs Gyula „csak” a prológot mondta el, az előadóművészt reprezentálhatja.)

Szamosi Elza – tudomásom szerint – csak A munkászubbony című filmben kapott főszerepet. A róla készült, tetszetős beállítású művészi fotográfiáknál azonban ez az egyetlen mozgóképsor is jóval többet mondhatott, mondhat ma is a körülrajongott operadíváról, mint a róla szóló sajtóközlemények.

Személyiségének tán legfontosabb tartozékáról az 1924-es Nyugatban olvashatunk. Szamosi Elza e szerint világéletében egyszerű, eseménytelen életre vágyott. Mindazt, amit fényes pályája érdekében tennie kellett, súlyos tehernek, értelmetlen vesződségnek tartotta…

Aki, persze, a fentiek olvastán azt hiszi, hogy, aki azt írta, a régi magyar filmek bolondja, s mit sem tud a mindennapok gondjairól, kiadós tévedés károsultja. Nem akartam én ennek a váratlanul előkerült filmmatuzsálemnek a példájával Kedves Olvasóimnak mást a tudtára adni, csak azt, hogy az efféle, váratlan leleteket azokban a napokban is érdemes megkülönböztetett figyelemmel fogadni, amikor „trombitások” trappolnak körülöttünk, fagyoskodunk, vagy kesergünk…

És, nem is „csak” azért érdemlik meg ezek az idegen tárlókból előkerült maradványok, hogy elidőzzünk kicsinykét mellettük, mert hajdani, híres honfitársaink munkáját fedezhetjük fel általuk. Hanem, mert a segítségükkel – akarjuk, vagy sem – mostanság is hasznos ismeretekkel töltekezhetünk.

Például a háborúba ájult ország hétköznapjairól is képet alkothatunk.

(A Teréz körúti Mozgókép-Otthonban – a jelenlegi Művész Mozi szomszédságában – a „hosszú” filmet „vígjátékslágerrel” toldották meg, és csak a két „nagyfilm” után következtek a napi hírek, az „új háborúképek”. Derűre ború.)

Az irtózatos erőfeszítések árán megszerzett elismertség és közszeretet múlandóságáról is.

A hírnévért folytatott küzdelem hiábavalóságáról úgyszintén.

2017. február 4.

vissza >>