Batyikó

Akár hiszi a Kedves Olvasó, akár nem, olyan hely is létezik hazánkban, ahol a Magyar Kultúra Napja 1776 órán keresztül tart. És nem is akármilyen programmal! A dél-alföldi város, Orosháza legeslegújabb-kori hagyománya szerint, miután január 22-én, a Himnusz születésnapjára emlékeztek, az országhatárokon túli magyar kultúrát is köszöntik. 2017-ben a szépemlékű helytörténészről, néprajzkutatóról, Nagy Gyuláról elnevezett területi múzeumban, április 8-ig megtekinthető kiállításon mutatják be Erdély „legnyugatibb székely végvárának”, Torockónak a régmúltból átmentett, és időtlen időkig továbbörökítendő értékeit: festett bútorait, hímzéseit, étkeit. A történelmi jelentőségű torockói vasművesség emléktárgyait is.

Olyan erdélyi település népművészete mutatkozik be a dél-alföldi városban, amelyiket már a 13. században a nevén neveztek az oklevelek. A vendéglátók vidéke viszont csak a 15. században lett „nevesítve”

A Székelykő hármas csúcsa alatt elterülő Torockó és Békés-megye harmadik legnagyobb városa, Orosháza között – ismereteim szerint – soha, semmilyen történelmi kapcsolat nem létezett. Mostanában is „csak” rokoni, baráti szálak kötik össze a torockóikat és az orosháziakat. (Mondják: a torockói népviseletet Orosházán bemutató három fiatalt is.)

Meg a kölcsönös tisztelet. Azon felül a természetes kíváncsiság: ott is, itt is tudni szeretnék az emberek, hogyan élnek másutt vélük azonos anyanyelvet beszélő felebarátaik. Azok, akik mindkét településen tudják, ki volt Kossuth Lajos, milyen meséket gyűjtött a torockói iskola egykori diákja, Kriza János. (Reményeim szerint azt is, „világelsőként” miről rendelkezett a tordai országgyűlés…)

Elhozták hát az orosháziak kérésére Torockóról mindazt, amit – mert e vidék lakói erősen őrködtek fölöttük – meghagytak a századok, és, amit utódaiknak mindenáron tovább akarnak adni: festett bútoraikat, szálán varrott, írásos hímzéseiket. Vert csipkéiket is, népviseletük fontos díszítő elemét: a batyikót.

A torockói vasművesek – fegyverkovácsok! – mesterművei a befejezett múltat idézik, az eredeti formájukban megőrzött, régi lakóépületekről készült fotográfiák a befejezetlent: a jelenbe folyamatosan és fáradhatatlanul átplántált építészeti örökséget.

A kiállítás-megnyitón az asszonyok tálcán kínálták körbe a dédanyáik meghagyása szerint sütött kalácsaikat, pitéiket. A torockói hamuzsák különösen kelendő volt, akinek nem jutott belőle, a receptjét vihette haza.

Az orosházi Nagy Gyula Területi Múzeum április 8-ig megtekinthető, ideiglenes kiállításán otthonos a hangulat. Mi több: családias. Talán még a keserű költő, Kölcsey Ferenc, „a nemzet legfájdalmasabb embere” is fesztelenül érezné magát az ott bemutatkozó torockóiak körében.

Mind tudják, azok is, akik meghívták őket, és azok is, akik az Erdélyből érkezőket fogadták, hogy a „nemzet imája” iránti, méltó megemlékezés után a hétköznapjainkat teljessé tevő, azokat színesítő művészi-művelődési hatásoknak kell következniük. Ezt pedig, úgy tűnik, a sok évszázados népi örökségünket őrző közösségek szolgáltatják a legkészségesebben.

2016. február 18.

vissza >>