„Semmiféle tanúltság nem segít
a morális romlottság ellen”

Tisza István életének is, halálának is hatalmas az irodalma. A mozgókép mesterei azonban nem foglalkoztak vele olyan gyakran, mint az írók és a történészek. Közel sem annyiszor, mint híres-hírhedt kortársaival, például, politikai vetélytársával, Károlyi Mihállyal. Ezt a – történelmi ismereteink szerint is – sajnálatos mulasztást szerette volna a maga műfajával helyrehozni a dokumentumfilmes Zsigmond Dezső, amikor Herminamező árnyai címmel a tiszteletre méltó államférfi meggyilkolásának a történetét megidézte. Az ötven perces összeállításnak volt már sajtópremierje, itt-ott mozikban is futtatják. Köztelevíziónk azonban, úgy tűnik, nem igazán érdeklődik iránta. Pedig késedelem nélkül, még a bűntény századik évfordulója előtt be kéne mutatnia!

Annak a bűnténynek, amelyet 1918. október 31.-én délután Budapesten, a Hermina úton, a 35-ös számmal jelölt épületben – a Roheim villában – elkövettek, az áldozatáról és a helyszínéről vannak hitelt érdemlő ismeretei még az utókornak is. Értelmi szerzőjéről, megszervezőiről és elkövetőiről ma is feltételes módban szokás beszélni

Zsigmond Dezsőt – több évtizedre visszatekintő dokumentumfilmes tapasztalatainak a birtokában – a tragikus történet kétségbevonhatatlan tényei foglalkoztatták, amikor ismeretterjesztő munkájának a forgatókönyvét megírta. Főként a harmadik évezredben megjelent szakirodalomra hagyatkozott. Mindenekelőtt a jogász Csere Péter Gróf Tisza István meggyilkolása című, oknyomozó írására, valamint ifjabb Bertényi Iván és Raffay Ernő publikációira. A Herminamező árnyai című filmben e fontos művek szerzői személyesen is megjelennek, a két történész a kort, az 1913 és 18 közötti éveket világítja meg, Csere Péter a kaotikus idők joggyakorlatát is megmagyarázza.

Akár egy tényfeltáró tévériporter, úgy vezeti végig a filmforgató stábot és velük együtt a nézőt is Tisza István utolsó óráinak – perceinek – színhelyén a büntetőjogban (is) jártas ügyvéd, Csere Péter. Az üresen álló, lepusztult villában szinte minden szögletet, ajtórést és burkolat-maradványt megmutat, amely a kétszeres magyar miniszterelnök, Tisza István ellen elkövetett merénylet tanúja volt, vagy lehetett. Zsigmond Dezső pedig, hogy a 99 évvel ezelőtti esemény eredeti helyszínéről, valóságos drámájáról a harmadik évezred emberének is hiteles képe lehessen, árnyjáték segítségével eleveníti meg Herminamező árnyait. Tisza Istvánt és háza népét, valamint a rájuk rontó, nyolc merénylőt.

Így aztán – Zsigmond Dezső filmjének köszönhetően – kétszer is hallható 1918. október 31. szemtanúk által egykor hivatalosan is regisztrált, igaz története. Hogy milyen érvek alapján maradt otthonában az életveszélyes fenyegetéseknek kiszolgáltatott Tisza István; hogyan fogadta fegyveres támadóit; mik voltak az utolsó szavai…

Más esetben tán nehezen viselném, esetleg szóvá is tenném, ha egy viszonylag rövid filmben gyors egymásutánban többször is elhangzanak ugyanazok a mondatok. Ezúttal azonban lefegyverez, hogy a sokáig elhallgatott, félremagyarázott, vagy átigazított nemzeti múlt hiteles megismertetésének a szándékával találkozom.

Ismétlés a tudás anyja – a régi rómaiak mondását citálom, és erősen reménykedem, hogy – Zsigmond Dezső munkájának köszönhetően – a magyarság ismét felfedezi azt a nagy emberét, aki – számos örökérvényű mondása mellett – azt is megállapította, hogy „semmiféle tanúltság nem segít a morális romlottság ellen”. (Tisza Istvánnak ez a mondása egyébként a Herminamező árnyai című film utolsó képkockái egyikén is olvasható.)

De azt is e film komoly adományának kell tekintenem, hogy nézőjét a megválaszolatlanul hagyott Tisza István-dilemmák felkutatására sarkallja. Arra a nyugtalanító kérdésre például, hogy miként lett az első világháborút kezdeményező nagyurakkal jó ideig szembeszegülő, az európai béke mellett kardoskodó Tisza Istvánból a harcok minden keservéért, veszteségéért a legesleghevesebben gyűlölt honatya, Horánszky Lajos kétkötetes nagymonográfiájában találom meg a választ. (Az országgyűlési képviselő Horánszky Lajost, Tisza István rendíthetetlen hívét, aki a „vasgróf” halála után, több jeles képviselőtársával együtt véglegesen visszavonult a politikai élettől, 1919-ben bízták meg e mű megírásával. Az 1930-as évek végén el is készült vele. Ám a megjelenését csak 1961-re tervezhették, mert azok a titkosított források, amelyeket – Bethlen István közbenjárására – a szerző használhatott, nem tették lehetővé a korábbi publikációt. 1961-ben azonban, csaknem olyan hévvel kellett bírálni s megvetni Tisza Istvánt, mint 1918-ban, az őszirózsás forradalom első napján, halála óráján. Így hát Tisza István gondosan dokumentált apológiája csak 1998-ban jelenhetett meg könyv alakban.)

Arra a kérdésre pedig, hogy a már név szerint ismert merénylőkön, Kovács Gyulán, Lékai Jánoson, Sztanyovszky Tiboron, Gaertner Marcellen, Pogány Józsefen, Dobó Istvánon, Vágó Vilheim Jenőn… kívül, ki mindenki akarta még megölni Tisza Istvánt, s miért, Konrád György 2006-ban Csodafigurák címen megjelent írásában lelni meg a feleletet. Konrádnak ugyanis, a Zsigmond Dezső filmjében is emlegetett négy, Tisza István ellen tervezett merénylet mellett egy ötödikről is voltak-vannak bizonyítékai. Ennek a gaztettnek az eltervezője a tudós könyvtáros, Szabó Ervin volt, kivitelezője Duczynska Ilona lett volna (aki az akcióhoz szükséges fegyvert Madzsar Józseftől már el is emelte), ha a kijelölt napon, 1917. június 15-én Tisza István miniszterelnöki hivataláról le nem mondott volna. A meghiúsult terv miatt Duczynska könnyezett, Szabó Ervin is búslakodott. (Konrád csak utólag, ahogyan csodálatosnak vélt figurák kudarcán szokás.)

2017. február 21.

vissza >>