A szenvedés is enyhült,
ha szót válthattunk vele

In memoriam Rácz Károly

A népszerű színházi írónak, Müller Péternek az angyalokról írt okos mondatait szoktam átigazítani, mikor hippokratészi orvosokkal találkozom. Onnan lehet fölismerni őket, hogy fokozott felelősségtudattal élnek – ezt hajtogatom. Dr. Rácz Károly minden tettéért felelősséget érzett, minden feladatához kellő alázattal és felkészültséggel fogott hozzá. A gyógyításhoz is, az oktatáshoz is, a kutatáshoz is. Mindenkivel kedves volt, és mégis tartózkodó. Bölcs és elfogulatlan. Gondoskodó! És higgadt, és előrelátó. Az életének 67. évében, 2017. február 13-án elhunyt dr. Rácz Károlytól, a Semmelweis Egyetem Doktori Tanácsának egykori elnökétől, a II. számú Belgyógyászati Klinika egyetemi tanárától, korábbi igazgatójától, az Orvosi Hetilap főszerkesztőjétől március 7-én, kedden délelőtt 10 órakor Budapesten, az Egyetem téri Kisboldogasszony templomban (1053 Papnövelde u. 5-7) a római katolikus vallás szertartása szerint vesznek végső búcsút mindazok, akik tisztelték és szerették. Betegei, tanítványai, kollégái, munkatársai.

Intézményének jelenlegi vezetője a gyász első órájában közre adta, amit a tudományos életben dr. Rácz Károlyról feltétlenül tudni kell mindenkinek. Hogy a betegellátás – oktatás – kutatás „hármas egységének” szentelte az életét… Hogy a belgyógyászat polihisztora volt, ám érdeklődési körének a középpontjában az endokrinológia állt. Hogy reggeltől estig nagy odaadással folytatott tevékenysége nyomán a hazai endokrinológiai – molekuláris genetikai kutatások vezető intézménye lett a II. számú Belgyógyászati Klinika; hogy kezdeményező szerepe volt a neuro-endokrin daganatos betegek izotópkezelésének a megszervezésében… Hogy a százhatvan éve alapított Orvosi Hetilapot 2010-től – Rácz professzor főszerkesztői ténykedése nyomán – nemzetközi jelentőségű kiadványként tartják számon az orvostudomány közeli s távoli régióiban egyaránt.

Azok azonban, akiknek a legerősebben fáj a távozása, a betegei – tudomásom szerint – nem mondták-mondhatták el senkinek, kit siratnak az óta, hogy dr. Rácz Károly a „túlsó partra” költözött. Hogy ő volt az az orvos, aki nem a gyógyításért, hanem a betegek felépülése érdekében gyógyított. Hogy közülü(n)k soha, senkire, semmiért nem haragudott. Hogy – miként Hippokratészről vagy két és fél ezer éve hírelik – ő is a teljes embert vizsgálta. Mindenre ügyelt, betegei arcszínére is, lélegzetvételükre is, lelki nyugalmukra, nyugtalanságukra egyaránt.

Osztatlan figyelmet kaptunk tőle. S nem is csak akkor, ha járóbeteg-rendelésén megjelentünk. Mobilján is megtaláltuk, ha a segítségét kértük. A nagyszájú nyóckeres csakúgy, mint az erdélyi szegénylegény, a magasan képzett értelmiségi s az ijedt egyetemi hallgató…

A szenvedés is enyhült, ha szót válthattunk vele.

Bármi is történt körülöttünk a világban, Rácz professzor megőrizte, meg is erősítette a bizalmunkat a gyógyítók iránt. Babits Mihály szavaival élve: elénk tudta csillantani „törékeny játékunkat, a reményt”.

Hogy eztán hogyan fogjuk toldozgatni-foldozgatni múlandó életünk nélküle, nem tudom. A nagybeteg Babits verse tán most is eligazít: ha „Lelkünkben… pici gyertyát, sokat!” gyújtunk?

2017. március 2.

vissza >>