Patakországban

Az igazán jó mozgóképes riportokból, dokumentumfilmekből megismert embereket a néző rendszerint személyes ismerősének tekinti. Még évek múltán is eszébe jut, vajh’ mi történhetett velük virtuális megismerkedésük óta. Az Aranykalyiba című filmből tizenhárom évvel ezelőtt megismert gyerekember, a tizenéves Karácsony Emilke például – aki, miként Tamási Áron Ábelje, tavasztól hóhullásig meglett férfit is próbára tevő munkában és magányban, egyedül élt fönn a gyimesi Hidegség magaslatain – nekem is gyakran eszembe jutott. Jó volna tudni, milyen felnőtt lett belőle, mondogattam magamban. Ám rohanó világunkban, amikor a közvetlen közelünkben élőkre is a szükségesnél kevesebb időt szánhatunk, nemigen számíthattam rá, hogy az embernyi ember Karácsony Emilt valaki még egyszer szóba, sőt képbe hozza.

Zsigmond Dezső legújabb munkájával a 2003 és 2010 között Erdély különböző vidékein megismert és dokumentumfilmjeiben meg is örökített emberek krónikáját „írja”. S általuk a harmadik évezredbeli Erdély krónikáját is

Mindennapjaink nem várt csodájaként azonban megjelent a látókörömben egy több részes dokumentumfilm, az Ember Juditról elnevezett pályázat anyagi támogatásával és a Dunatáj Alapítvány szakmai oltalmában készült Sorsok könyve – Krónikák Patakországból, amely Karácsony Emilt is, közeli s távoli rokonait, szomszédjait is szóba s képbe hozza. Mindazokat, akiket Zsigmond Dezső a harmadik évezred első évtizedében Bikkfalván, Kommandón, Setétpatakon és a Hidegségben megismert, és anyaországbéli polgártársaiknak bemutatott. A Csigavár Terézkéjét is fölkereste a rendező, az ötvenedik életévén túl is szülei oltalmában élő, örök gyermeket… A gyimesi borbélyt, Bilibók Pétert is, akinek a műhelyében szinte mindenki megfordul. Patakország népe a falusi fodrász boltját a lehető leghitelesebb információs központnak tekinti.

Székely Józsefet is szívesen „képbe hozta” volna az Erdélyben általában nagy-nagy szeretettel fogadott dokumentumfilmes, Zsigmond Dezső. Ám a környék lakói által csak „Józsi nővérként” emlegetett egészségügyi asszisztensnek már csak a sárga biciklijét találta. A vidék „mentőautóját”, amelyen – alkalmasabb szanitéc-szolgáltatás híján – a betegekhez a gyógyszer és az egészségügyi gyorssegély eljutott…

Patakország világvándoraival azonban – terített asztal mellett – összejött a nagy találkozás. A tengereken túl élő lányukat, unokájukat meglátogató, s a messzi idegenből megszokott életükbe fájó szívvel, ám mégis örvendezve visszatérő házaspár, Karácsony Szabin és a felesége, a községi templom harangozója tőmondatokban számol be övéinek a szülőföldjüktől sok ezer kilométerre levő tájakon szerzett élményeiről.

Jottányit sem változtak utazásuk során ezek az emberek, sorsuk mozgóképes könyvéből ezt vélem kiolvasni.

Karácsony Emilt sem faragta át, hogy Nyugat-Európában szerencsét próbálhatott. Mobil-telefonja sem „korszerűsíti” az életét. Fönn, a Hidegségben ugyanazokkal a mozdulatokkal végzi mindennapi teendőit, mint kisemberként, tizenhárom évvel ezelőtt. A hagyomány, úgy tűnik, számára mindennél fontosabb. A falusi mulatságon megismert, modern lányok meg, kacagva ingerkednek vele emiatt.

A Zsigmond Dezső által megjelenített, 2016-os Patakországról, amelynek minden utcája, háza, patakja, dombja, hegye, temploma s kocsmája a mai Erdély valósága, mégsem mondható, hogy megállt az idő e vidéken. Nem, az itt élők elfogadják, ki is próbálják a legújabb kor által felkínált lehetőségeket. A létfenntartás korszerűnek vélt módozatait is, a technikai újdonságokat is. Ám, amikor megbizonyosodnak róla, hogy ezek révén sem boldogabbak, sem gondtalanabbak nem lehetnek, sok évszázados hagyományaikhoz térnek vissza. Ha meg nem is fogalmazzák, a filmkamerák figyelő „szeme” előtt ki nem is mondják, minden döntésük, rendelkezésük azt igazolja, hogy a megmaradás egyedüli biztosítékának az őseiktől örökölt tudást, szokást, gyakorlatot tartják.

Fontos tudnivaló ez erdélyi felebarátainkkal kapcsolatban! Azok, aki ítélkeznek és törvénykeznek fölöttük, semmi jóra nem jutnak nélküle.

Ha Zsigmond Dezső nem tért volna vissza régi riportalanyai közé, hogy sorsuk könyvét tovább írja, minderről tán sohasem szerezhettünk volna tudomást. De, továbbra sem megyünk sokra a Sorsok könyve című produkcióból begyűjthető ismeretekkel, ha csak kevesen és hiányosan ismerhetik meg mifelénk Patakország lakóit az emberek. Mert bizony, hogy ezt a 2016-os filmet megérthessük és megszerethessük, az elődeit is ismerni kellene. A 2004-es Csigavárat is, a 2005-ös Józsi nővért, a 2010-es, Az Óperenciás tengeren is túl című produkciót is…

A vasárnap este, oszkáros fényezéssel és eredményhirdetéssel véget ért 3. Magyar Filmhét kiváló alkalmat teremthetett volna Zsigmond Dezső régi és új rendezéseinek a megismertetéséhez, ha nem lett volna különféle pótcselekvésekkel elfoglalva.

De mi mostanában mindenütt a pótcselekvések időszakát éljük…

2017. március 7.

vissza >>