„Magyarországot nem uszító gondolatokkal nyugtalanítva, hanem a közjót gyarapító tettek sorával kell szeretni”

Az államfőválasztás alkalmából Deák Ferencnek olyan, kevéssé ismert bölcs mondása hangzott el az Országházban, amelyet minden olyan helyiségben hatalmas betűkkel kellene fölírni, ahol a politikacsinálást hivatásuknak tekintő férfiak és nők forgolódnak: „Magyarországot nem uszító gondolatokkal nyugtalanítva, hanem a közjót gyarapító tettek sorával kell szeretni”. Pár órával március 15.-i nemzeti ünnepünk előtt nem lehetett nem gondolni arra, vajon, akik az állami kitüntetetéseket átvették, mindnyájan megfelelnek e deáki elvárásnak? És akik a kitüntetésekről döntenek, majd széles mosollyal átadják őket?

A deáki mondás példázataként két, voltaképpen egymás közelében élő férfiúra szeretném felhívni a figyelmet. Az egyikről, Szelényi Lajosról szinte semmit nem tudunk, a másikról, Blaskovich Ernőről – a Kincsem filmnek köszönhetően – szinte mindent tudni vélünk. Persze, tévesen

A Kismartonban 1794-ben született és 1888 óta a tápiószelei temetőben nyugvó dr. Szelényi (Stessel) Lajos éveinek nagyobb részét Bécsben, főrendi családok – többek között a Széchényiek – háziorvosaként élte meg, magyar kollégáiról, polgártársairól azonban soha meg nem feledkezett. Tiszteletdíjából közkórházakat támogatott, Bécsben tanuló magyar diákokat segített, a magyar orvostudományt patronálta.

Az 1830-as években – hogy a Pesten és Budán praktizáló orvosok tudományos tevékenységét szorgalmazza – megalapította a Budapesti Királyi Orvosegyesületet, amelynek kötelékében 1849-ig magyarul zajlott a testületi élet. (A szabadságharc eltiprása után – az egyesületi tagok bátorságától függően – németül vagy magyarul.)

A hazai tudományos élet felvirágoztatásának érdekében könyvgyűjteményének jelentős részét ajándékozta Szelényi doktor az Orvosegyesület könyvtárának. 1842-ben 1500 kötetet, végleges magyarországi letelepedése után 2500, majd tízezer szakkönyvet.

Legelső adománya 16.-17.-18. századi könyvritkaságokból állt. Hogy pedig magyarországi pályatársai a legkorszerűbb kiadványokhoz és a tekintélyes külföldi szaklapokhoz is hozzájuthassanak, Szelényi Lajos olyan alapítványról is gondoskodott, amely az egyesületi szakkönyvtár bővítését és korszerűsítését lehetővé tette.

A magyarok 1848-49-es szabadságharca az élete delén túljutott orvost korához és hivatásához illő tettekre sarkallta. Elsőként nevének magyarosítását kérelmezte – egy a 18. században kihalt, a szó mindegyik jelentése szerint nemes família, a Szelényiek nevének felvételét kérvényezte. (Kutatói szerint a magyar királyi belügyminisztériumtól az engedélyt csak 1882-ben kapta meg.) A bukás után bécsi házában és vidéki birtokán a forradalom hontalanjait, árváit bújtatta.

1850-ben e tette miatt perbe fogták, majd tízévi, várbörtönben töltendő szabadságvesztésre ítélték. A szigorú ítélet felét – Kufsteinben, vizsgálati fogságnak nevezett rabságban – letöltve, hatvanegy esztendővel a vállain, Szelényi (Stessel) Lajos új életet akart kezdeni. Orvosi praxisát feladva, ausztriai ingatlanjait eladva Magyarországra költözött. Pesten bérházat építtetett. (A Király utca és a Holló utca sarkán álló épület is az ő tulajdona lett, az ötödik kerületben, a Bajcsy-Zsilinszky út 54. szám alatti ház úgyszintén. Ez utóbbi homlokzatán dombormű őrzi az egykori tulajdonos nevét és arcvonásait.)

Tápiószelén birtokot vásárolt.

A telekkönyvi nyilvántartás szerint e 320 holdnyi területen kezdett el működni az a Mintagazdasági Tanintézet, amelynek egyértelmű célja volt a mezőgazdasági szakismeretek terjesztése, a tudományos eredményeknek a gyakorlatban való kipróbálása, majd népszerűsítése.

Az ötvenöt-hatvan évvel ezelőtt csak „tápiószelei génbankként” emlegetett intézmény 2010 óta – Növényi Diverzitás Központ elnevezéssel – a vad- és kultúrnövény génforrás-védelem bázisintézménye, a hazai génmegőrzési munkálatok szakmai koordinációjának a felelőse.

Másik nemzeti büszkeségre méltó értékünk, amely Szelényi Lajos nagyvonalú anyagi támogatása nélkül aligha látott volna napvilágot, az 1857-ben útjára indított Orvosi Hetilap. Az az eleinte kórházi orvosok és egyetemi professzorok közleményeit közreadó periodika, melyet immár nemzetközi elismerés övez.

Alapítójának és első szerkesztőjének, Markusovszky Lajosnak a nevét és munkásságát – szerencsére – sokan ismerik. Még bennük sem ártana azonban tudatosítani, hogy a hazai orvosképzés korszerűsítéséről véle azonos elveket valló Szelényi doktor nélkül az akadémikus Markusovszky sem sokra ment volna.

A szabadságharc romjain önerőből is készségesen építkező Szelényi Lajos alkotásait, amelyekkel a Kufsteint is megjárt orvos a független Magyarország tudományos életét igyekezett korszerűsíteni, a második világháború utáni idegen uralom, és az azt készségesen kiszolgálók serege nagy erőbedobással igyekezett megsemmisíteni. Voltak évek, amikor kétségessé vált az Orvosi Hetilap megjelenése, de a tápiószelei mintagazdaság működése is. Aztán a vérvörös sötétségből mindig előlépett egy-egy bátor ember, és megpróbálta menteni, ami menthető.

Az Orvosegyesülettel viszont a legbátrabbak sem boldogultak. A mindenfajta egyesületet ellenségének tekintő kommunista párt ármányaitól egyes-egyedül az egyesületi könyvtárat lehetett megmenteni, az Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár falai közt elhelyezni.

A Tápiószelével szinte szomszédos Tápiószentmártonban élő Blaskovichoknak, akik, talán olykor össze is jöttek a Szelényiekkel, nem volt ilyen szerencséjük. Pedig ők is elismerésre méltó lendülettel építkeztek a szabadságharc düledékein. Gazdaságaik, méneseik, úrlovasként „levezényelt”, szép sikereik nem csak a Blaskovich-famíliának, de a magyarságnak is jó hírét keltették. Tápiószentmártonban azonban, hol a csodaló, Kincsem született, és gazdája, a tápiószentmártoni ménest megalapító Blaskovich Ernő oly’ igen kiválóan gazdálkodott, 1944-ben visszahozhatatlanul megsemmisült a ménes. A kisebbik kastélyban pedig, egyedül a családi múzeumot lehetett „összehozni”. A világhírű Kincsem lovas parkja helyén meg a Kincsem múzeumot.

És most itt egy úgynevezett szuperfilm, amelynek az árából akár három méntelepet is fönn lehetne tartani, s amely szinte ugyanúgy viszi félre a Blaskovichok történetét, ahogyan A Hídember tolta félre, rejtette el Széchenyi István élettörténetének lényegét.

Tizenhatan ültünk az Uránia gyönyörű dísztermében. Mint az a ruhatárnál nyilvánvalóvá vált, a fiaskóért mindegyikőnk mást hibáztatott. Ki a lovat, ki a színészeket, ki a rendezőt, ki a forgatókönyvírót… (A legtöbben nem tudják, hogy a Kincsem – sajnos –„szerzői film”, az írta a forgatókönyvét is, aki a nagy produkciót Andy Vajna védőernyője alatt megrendezhette.)

Nekem, bár nem vagyok képzett lószakértő, a Kincsemet megszemélyesítő paripa tetszett a legjobban. Hogy miért? Mert hihetően hozta a szeretetre, s nem parancsra váró élőlényt. Hétköznapi embervoltunkat.

Olykor a legfiatalabb Blaskovich fiút alakító Nagy Ervint is elismeréssel tudtam fogadni. Partnerét, Petrik Annát azonban csak szánni lehetett. Nem elég szegénynek, hogy egy kibírhatatlan, sánta lányt kell alakítania, még üresjáratok sorával is súlyosbították a helyzetét. Olykor csak áll, csak áll, mondandója sincsen, a lelkét is rejtegeti, ha hagytak neki valamennyit egyáltalán… (Utoljára Koltay Gábor követett el ilyesfajta rendezői vétkeket, hagyta, hogy Álmos és Árpád hosszú perceken át szótlanul tétovázzon a honfoglalás drámai percei előtt. Amikor aztán már Sinkovits Imre és Franco Nero sem győzte türelemmel a rájuk mért némaságot, mind a ketten motyogni kezdtek. De akkorra már a néző sem tudott a hummogó fejedelmekkel mit kezdeni…)

A forgatókönyvíró-rendező Herendi Gábornak keresztényi szeretettel szeretném megbocsátani, hogy a „romantikus kalandfilm” műfaji követelményének engedelmeskedve, a történelmi valóságtól oly’ igen messzire vitte az 1834 és 1911 között élt Blaskovich Ernő és az 1876 és 79 között 54 versenyen győző Kincsem történetét.

Hogy Blaskovichból olyan szerencsétlen árvát kreált, akinek a számonkérés óráiban, a szeme láttára lövi le szabadságharcos édesapját a család császárhű barátja. (Mindeközben, persze, a megfelelő forrásokból kiolvasható, hogy az igazi édesapa, Blaskovich Bertalan hátaslovat küldött Haynaunak, és tíz esztendővel szabadságharcunk kegyetlen eltiprása után, 1859-ben költözött el az árnyékvilágból).

Hogy e film Blaskovich Ernőt léha s üresfejű alaknak mutatja, noha a valóságban a vidék tán leghatékonyabb gazdája volt… Amúgy meg olyan pehelysúlyú úrlovas, aki vagy huszonöt törvényes futamban győzött…

Valamivel engedékenyebben fogadom a Kincsem-film többi történelmi baklövését. Hogy úgy ábrázolják a nagy és fontos derbiken megjelenő uralkodót, Ferenc Józsefet, mint egy tétován tébláboló vigécet; hogy a vidéki úriházi mulatságot alkalmanként a városi nyilvánosházak dinomdánomjával keverik össze, cserélik fel benne…

A „végelszámolásnál” azonban ezek a voltaképpen mulatságos rendezői ügyetlenkedések sem puhítanak meg: a Kincsemet ezekkel együtt, és ezek nélkül is célját tévesztő produkciónak tartom. Ez a 121 perc nem szórakoztat (legfeljebb, ha Kincsem csodálatos futamait mutatja), nem emel föl, de nem is sújt le, nem vált meg és nem is ejt gondolkodóba…

A közjót gyarapító tettek sorába sem sorolható. Pedig megkísérelhetné, ha a vesztett csatákból is föltápászkodó, csodákra kész magyart mutatná, messzire kacsintó, borgőzös, vademberes kitérők nélkül. Blaskovich Ernő Kincsemmel közösen „megfutott” története ezt szolgálhatta volna.

2017. március 19.

vissza >>