Ha Lajcsi királyt kivághatnánk,
el is felejthetnénk…

A tavaszi szünet közeledtével az előrelátó tévéadók egyre több családi mozit illesztenek műsorukba. A magyarországi HBO március 26-án, vasárnap 16.10-kor a 2016-os világsikert, A dzsungel könyvét futtatja. Alkalmas, mondhatni: naprakész választás a Disney legújabb és legmodernebb produkciójával a kisgyermekes családokat tévékészülékük elé csábítani. A Jon Favreau által rendezett, digitális Kipling-adaptáció ugyanis, a maga hatásos módján arra is felhívja nézői figyelmét, amire – az angol elbeszélő százhuszonhárom évvel ezelőtt közreadott elbeszélésfüzérét lapozgatva – nem is igen szoktunk ügyelni. Hogy tudniillik egymásrautaltságunk tudomásulvétele az élővilág biztonságos jövőjének a záloga.

Az élőszereplős filmként hirdetett Disney-produkció egyetlen valóban eleven szereplője a 2003-as születésű Neel Sethi, akinek egy sivár stúdióban, unalmasan kék háttér előtt kellett eljátszania, hogy a veszélyesen csodálatos dzsungel lakója

A legtöbbet kaszáló filmek között számon tartott, 2016-os Kipling-átiratnak, A dzsungel könyvének – szerintem – az a legfőbb érdeme, hogy forgatókönyvírója, Justin Marks nem nagyon tért el az alapműtől. A legfőbb hibája meg, hogy túlságosan is kötődött a Disney-cég 1967-es rajzfilmváltozatához. Ahhoz a hetven rajzoló által három esztendő alatt összehozott, egészestés mozihoz, amelynek a világra jötténél még maga Walt Disney is ott tüsténkedett. Hogy e kettősség ellenére is épkézláb – mi több: értelmes és élvezhető – mű lett belőle, alighanem a digitális technikának és a Mauglit megszemélyesítő indiai-amerikai fiúcskának köszönhető. A varázslatos, új technika kicsivel, naggyal, öreggel és fiatallal egyaránt képes elhitetni, hogy a kedves gyermeket, akinek szinte még csecsszopóként lett a dzsungel az otthona, természetes valóságként öleli körül az őserdő.

A digitális effektusokról ugyanis teljesen megfeledkezünk, amikor Neel-Maugli akcióit a mozivásznon, vagy televíziónk képernyőjén figyeljük. Akkor is, ha ősellenségével, a tigrissel folytatott, életveszélyes összetűzéseit látjuk, de, ha a fekete párductól, Bagirától kapott kemény leckeóráit követjük, akkor is.

Csak akkor pottyanunk ki e szép hiedelemből, hogy tudniillik ugyanaz a dzsungel jelenik meg előttünk, mint amelyikről az Indiában született Kipling több mint száz esztendeje mesél az emberiségnek, amikor a 2016-os filmváltozat szereplői is dalra fakadnak, miként az 1967-es rajzfilm hősei.

Vagy, amikor – a nézők korhatár nélküli ijedelmére – a színen megjelenik Disney-ék (és nem Rudyard Kipling!) teremtménye, az óriásmajom. Lajcsi király, „aki” arra akarja rávenni az embergyereket, hogy – teljes körű hatalmának biztosítása végett – a piros virágot, a tüzet néki megszerezze.

Amikor dzsungel-béli jó barátai segítségével az egyre leleményesebb gyerekember, Maugli a jelenetről jelenetre hájasodó s hülyülő óriásmajmot a történetből kiiktatja, s a gonosz tigrisen is győzedelmeskedik, persze, helyreáll a dzsungel rendje is, Kipling művének irodalmi hitele s a 105 perces amerikai film valószerűsége is. A dzsungel lakói, akár a 21. századi népszavazásokat szorgalmazó tömegek, mind – mondjuk így: – a békés egymás mellett élés mellett „voksolnak”.

Maugli ugyan – látványosan, úgy, ahogyan az az eredeti, Tavaszi futás című elbeszélésben olvasható – Jon Favreau filmjében nem fordít hátat a dzsungelnek. Nem kezd új életet az emberek közösségében. A rendező, ha tárgyszerűen nem is tudatja nézőivel, dzsungeles filmjének utolsó képsoraival azt érzékelteti, hogy a teremtett világ két jellegzetes övezete, a dzsungel és a falvak, városok népe egymásra van utalva, s ezt a voltaképpen ma már nyilvánvaló alaptételt éppen Maugli képes mindkét félben tudatosítani, vélük elfogadtatni.

Mondják, a 2016-os filmmel szinte egyidejűleg „forgott” egy másik Kipling-átirat is, az Andy Serkis által rendezett, Warner-verzió. Az eddig inkább csak színészként – egyszer Albert Einsteinként, máskor Gollamként – homorító Serkis moziját is kíváncsian várhatjuk, erősen remélve, hogy ebben a 2017-es változatban nem jelenik meg a rettenetes Lajcsi király. És a dzsungel lakói sem fognak lépten-nyomon dalra fakadni.

Hogy az eredeti művet, a magyarul – Benedek Marcell fordításában –1923 óta olvasható Kipling novellafüzért, amelyből A dzsungel könyve összeáll, melyik produkció népszerűsíti jobban, nem tudom. De azt igen, hogy az olyan felesleges toldalék, mint amilyen az HBO műsorán kisvártatva megjelenő film teljhatalomra törő Lajcsi királya, bármelyik mozgóképes feldolgozásból kivágható. S, ha kivágható, el is feledhető.

(Zárójelben – itt és most – el kell mondanom, Kipling művét, A dzsungel könyvét 1956. október 23-án hozta el nekem Budapestről Pápára hatósági előírás szerint hazatérő nagybátyám. Azon nyomban olvasni kezdtem.Közben, persze, fél füllel, azt is hallottam, amit a felnőttek a fővárosi eseményekről a fejem fölött beszéltek. Ezért-e, vagy másért, azóta sem tudom Maugli történetét másként fogadni, mint a tökéletes függetlensége megszerzése és megóvása érdekében zabolátlan kalandokra is kész ifjúság helyhez és időhöz nem köthető, mindenütt és mindenkoron érvényes sztoriját.)

2017. március 21.

vissza >>