UPC, Te Drága, agyő!

Nem önszántamból fogadtam be tízegynéhány évvel ezelőtt. Szomszédjaim indokait hallgatva hittem el, hogy az Európa legnagyobb kábeltelevízió-szolgáltatójának mondott társaság, az United Pan-Europa Communications magyarországi kirendeltsége, az UPC Magyarország majd az én otthonomban is rendesen munkálkodik. Eleinte tényleg jól megvoltunk egymással, az új évezredben azonban – amikor a cég hirtelen megháromszorozódó veszteségét a társaság első embere ezzel a meghökkentő érveléssel igyekezett a világ színe előtt megokolni: „Minél több pénzt veszítünk, annál sikeresebbek leszünk!” – egyre több eljárását kezdtem furcsállani. Pár hónappal ezelőtt fönn is akadtam rajtuk. Amikor pedig, erőszakos telefonhívásaikkal próbálták elfogadtatni velem egyoldalú szerződésmódosításukat és az ezzel „szükségképpen” együtt járó áremelésüket, föl is háborodtam.

Az év elején nyilvánosságra hozott kimutatások szerint hazánkban a UPC-nek 1 945 000 előfizetője volt a 2017-es esztendő kezdetén. Mostantól eggyel kevesebb: 1 944 999

Megkérdezésem – és hozzájárulásom – nélkül bővítették volna szolgáltatásukat (csupa olyan új tévéadót illesztettek volna az általam korábban kiválasztott „csomagba”, melyekre egyáltalán nem voltam kíváncsi), s e kéretlen „adomány” fejében az előfizetési díjat – előzetes megállapodás nélkül – jelentősen megemelték (volna).

Rámenős telefonokkal igyekeztek meggyőzni róla, hogy mindez számomra milyen előnyös, milyen kedvező. A sokadik hívás után arra kértem a túlbuzgó ügyintézőt, ne zavarjon többé, álláspontomat nem fogom megváltoztatni.

Pár héttel később nem a tolakodó-, hanem egy nála ezerszer kellemesebb hangú UPC hivatalnok telefonált. Jó híre van, mondta, sikerült az igényeimnek megfelelő szolgáltatást találniuk, kedvemre való „csomagot” összeállítaniuk, amelynek a díja sem lesz sokkal magasabb a korábban fizetett összegnél.

Örvendeztem, módfelett. Azt sem tudtam, hogy köszönjem meg a kedves telefonálónak ezt a méltányos intézkedést.

Azt persze – korábbi UPC-s kalandjaimat eszembe idézve – azon nyomban tudni szerettem volna, hogy ezen újabb szerződésmódosítás miként érvényesíthető s mikortól lesz hatályos. Semmi gondom nem lesz vele – hangzott a válasz – a legközelebbi számlám alapján mindent tudni fogok!

És a telefonbeszélgetés véget ért.

Kisvártatva újabb UPC-s keresett a mobilomon, és arra kért, az imént kapott információk alapján tudósítsam a céget arról, milyen elégedett vagyok a szolgáltatásukkal. Feltétlenül, válaszoltam erre, mihelyt arról a hivatalos értesítést megkapom…

Tán mondanom sem kell, hogy a sietős telefonbeszélgetéssel összehozott megállapodásunkat a szerződő felek aláírásával hitelesítő tanúsítványt hiába vártam.

Amikor aztán egyik napról a másikra, nagy hirtelen eltüntették a hírTV-t a UPC-előfizetők látóköréből, a maradék türelmem is elfogyott.

Nem mintha a hírTV rendszeres nézője lettem volna. Pár héttel a UPC önkényes intézkedése előtt honlapomon a hírTV „megmondó emberét”, Puzsér Róbertet – ahogyan régi idők jeles zsurnalisztái mondták volna – „ki is szerkesztettem”.

A UPC Magyarország e dermesztően önkényes intézkedése után kezdtem igazán rühelleni, hogy az otthonomat egy basáskodó szolgáltatóval osztom meg. Ám a megszokások rabjaként, és, mert fontosabb teendőim is akadtak, semmit nem tettem annak érdekében, hogy kitessékeljem őkelmét.

Pár nappal ezelőtt a postás sietett a segítségemre: tértivevényes küldeményt kézbesített, a UPC Magyarország Kft. felmondó levelét. A levélíró, Sz. H. „Behajtási Vezető” (igen, így, nagy kezdőbetűkkel, a UPC – úgy tűnik – a magyar helyesírás szabályait is megreformálja, nem csak a szolgáltatás bevett és bevált erkölcsi alaptételeit) kiegyenlítetlen számlá(i)mra hivatkozva, arról értesít, hogy előfizetői szerződésemet felmondja.

Nosza! Rajta! Rohamra! A b(B)ehajtási v(V)ezető által megjelölt összeget (amelyről, mellesleg szólván, a felmondólevél alapján sem tudtam kideríteni, miként keletkezhetett, a UPC-nél is, másutt is pontosan perkáló ügyfélnek tartanak) befizettem, és a cégtől (kéretlenül) kapott médiaboxot – tartozékaival együtt – becsomagolva, „rendezni végre közös dolgainkat”, elindultam.

A lakóhelyemhez legközelebb levő UPC-irodában rokonszenves fiatalember fogadott. Érkezésemről és szándékomról a b(B)ehajtási v(V)ezető térfeléről tudósították. Hosszan tartó beszélgetésünket – mint utólag megtudtam – rögzítették, tehát bárki megbizonyosodhat róla, milyen kitartóan és tapintatosan próbált meggyőzni róla, jobban járok, ha a UPC előfizetője maradok.

(A mellette ülő hivatalnoknő, diskurzusunkra fülelve, láthatóan igen jól szórakozott. Változó hangerővel kuncogott, vihogott.)

Olyan, hűségnyilatkozattal „súlyosbított” szerződés köt a céghez, tudatta velem a UPC ügyintézője, amely (ámbátor most értesültem róla, felmondó levéllel a kezemben tanulmányozhattam először), ha a szerződésem megszűnik, komoly kötbér megfizetésére kötelez…

Hogy a bőbeszédű felmondó levél erről miért nem tudósított, nem tudom. Sem azt, hogy mit ér az a szerződés, amelyről az egyik fél késve értesül, és, amelyen a szerződő felek aláírása nem szerepel.

Ám azt igencsak jól tudom, hogy attól a szolgáltatótól, amelyik kelepcét állít régi ügyfele számára, minél gyorsabban meg kell szabadulni.

E felismerés birtokában, az igazán tanulságos tárgyalás után búcsút vettem a drága UPC-től. Könnyű léptekkel siettem hazafelé, hogy a hírTV esti műsorát megnézhessem. (Miként az a paradicsomi történetből is tudható, a „tiltott gyümölcs” minden időben kívánatosabb a többinél.)

Zárszóként, pedig, engedjék meg nekem, hogy „megmagyarázzam a bizonyítványomat”, és megindokoljam, UPC-s kalandommal miért fárasztom-gyötröm Kedves Olvasóimat? Mert szeretném meggyőzni őket, senkinek nem érdemes hagynia, hogy ilyen-olyan-amolyan „szolgáltatók” packázzanak vele. Kicsik, vagy nagyok, szépszavúak vagy rikácsolók, meg kell szabadulni tőlük!

2017. május 13.

vissza >>