„Minden a polgári erényen nyugszik”

Széchenyi István 260 levele

Az első levelet, amely a Széchenyi István válogatott levelei című friss kiadványban olvasható, a tizenhét esztendős gyerekember az édesapjának írta, mielőtt útnak indult, hogy a Napóleon elleni háborúban részt vegyen. Tettekkel szeretné kimutatni, hogy milyen hálás a szülői házban élvezett jótéteményekért – német nyelven így fogalmazott. Az utolsót a döblingi szanatórium hatvankilenc éves lakója írta, szintén németül, egy nappal a híres gyógyintézetet, valamint a nemes gróffal kapcsolatban állók szállását feldúló házkutatás után, a rendőrminiszternek: „mélyen lesújt, hogy engem… lázítónak lehessen tartani, vagy olyasvalakinek, aki bűnös szándékokat mozdít elő”. Miként ezek az írásai, a többi – számszerűen: 258 – episztola is azt tanúsítja, hogy a levélíró kora ifjúságától élete utolsó órájáig elválaszthatatlan volt a hazafitól. Akkor is, ha politikai törekvéseit, gazdasági és kulturális elgondolásait részletezte, s akkor is, ha magánemberként rótta sorait.

1829. március 10. Pest: „célom, hogy a felnövekvő nemzedékre áldásosan hassak”

Párizsból, hová Napóleon bukása után, 1814-ben a szövetséges hadsereggel vonult be, német nyelvű levelet küldött atyjának: „Párizs pompás város… A rengeteg széles, hosszú, gyönyörű utca, a számos tér, a paloták sokasága…, a színházak, az opera… Mindez isteni, és engem mindig elszomorít, mert ez mind nálunk nem létezik, s ennyire nem is fogjuk vinni soha”. Másfél esztendő múltán édesanyját Londonból tájékoztatta ugyancsak németül fogalmazott beszámolójával: „Mily kevés boldogtalant találunk ezen a vidéken, ahol… a legutolsó szolgának is ugyanolyan joga s igénye van arra, hogy a maga boldogságát keresse, mint a leggazdagabb embernek”. Három évvel az után, hogy az országgyűlés kerületi ülésén birtokainak egyévi jövedelmét magyar tudományos intézet alapítására felajánlotta, Wesselényi Miklóst már magyarul írt soraival kereste meg: „úgy intézzed dolgodat, hogy a telet itt tölthessed, mert ’soha se, ha most nem’. A Tudós Társaságot életbe kell hozni, a Versen futásokat örökre lábra állítani… Ha magamra maradok, minden elbomlik”. Reviczky Ádám kancellárt is magyarul írt levelével akarta a Nemzeti Casino ügyének megnyerni: „Előttem egyéb cél nincs, egyedül csak hazánk virágzása s előmenetele”… Crescence-szal németül és franciául levelezett (Döblingből olykor magyar nyelven is). A legvilágosabban, a legtömörebben számára foglalta össze életprogramját: „célom, hogy a felnövő nemzedékre áldásosan hassak, mert minden a polgári erényen nyugszik”.

A Kossuth Lajosnak köszönhetően örök időkre „a legnagyobb magyarnak” tekintett Széchenyi István alighanem a legnagyobb magyar levelezőknek is egyike. Elküldött és el nem küldött, magyarul, németül, angolul és franciául írt episztoláiból 1889 és 1991 között több válogatás is megjelent, ezek a ma már nehezen elérhető kiadványok azonban nem részei mai közgondolkodásunknak. (Kérdés, hajdan részesei voltak-e.) Nem úgy, mint a Jékely Zoltán és Győrffy Miklós által fordított, Oltványi Ambrus által szerkesztett és „jegyzetelt”, a nemzet erkölcsi, lelki épülését szolgáló Napló 1970-es évekbeli, modern kiadása. Nem véletlen, hogy Széchenyi István kéziratos hagyatékának alapos ismerői – kutatói –, de mások is gyakorta felvetették, a gróf valamennyi levelét össze kellene gyűjteni, majd tudományos feldolgozásuk után kívánatos volna a teljes Széchenyi István levelezést közreadni. E grandiózus vállalkozást azonban nem „csak” a szokásos magyar nehézségek gátolták, az idő-, pénz- és szakemberhiány, de a feltételezés is: Széchenyi István összes levelének a hiánytalan összegyűjtése és feldolgozása lehetetlen vállalkozás. A Magyar Tudományos Akadémia azonban – csúf, ám közkeletű kifejezéssel élve –, áthidaló megoldásként, a legfontosabbnak vélt Széchenyi István-levelek tanulmányozásával és újrafordításával olyan leveleskönyvet hívott életre, amelyet az 1970-es években kiadott Naplóhoz lehet és szabad csak hasonlítani. Az „Ezt köztünk! Isten áldja!” Széchenyi István válogatott levelei című kiadványt ugyanis tudós és közember, mostani és majdani államférfi egyaránt haszonnal forgathatja. Kovács Henriett, Körmendy Kinga, Mázi Béla, Oplatka András tiszteletre méltó szerkesztői s fordítói munkájának köszönhetően Széchenyi Istvánnak, a modern Magyarország megálmodójának, szorgalmazójának és egyik megteremtőjének, a gazdaság, a közlekedés, a külpolitika, a sport megújítójának, számos intézmény megalapítójának voltaképpen minden fontos eszméjét, tervét és cselekvéssorozatát, gondosan előkészített vállalkozását és alkalomszerű fellépését felvillantja s meg is világítja az a 260 levél, amelyet válogatásukba felvettek. Mi több, mindazok, akik e nevezetes kötet világra jötte körül segédkeztek, arra is ügyeltek, hogy a levélíró „barokkos mondatszerkezeteit”, „körülményes udvariassági formuláit”, „túlfűtött romantikájának jegyeit”, az állandó időzavarral küzdő politikus „irodalmi igény nélkül”, legtöbbször sietve papírra vetett sorait – hitelességüket megőrizve –, a XXI. századi polgár számára is érthetővé, érdekessé, sőt lebilincselővé tegyék. Olyan szerkesztői, fordítói, lektori s kiadói leleménnyel munkálkodtak, amely egyes egyedül a levél- s naplóíró Széchenyi István követelményrendszeréhez mérhető.

Ahhoz a Széchenyi Istvánhoz, aki 1828-ban, magyarul írt levelének tanúsága szerint a Kazinczy Ferenc által alapított Felső Magyarországi Minerva Redactiójától is elvárta, hogy bul-jait és bül-jeit és egyéb különösségeit „szűzen” hagyják, mert ő így jobbnak s szebbnek látja. („Ha más a ból-t és ből-t inkább kedveli, én azért egy cseppet se becsülöm kevesebbé, és mindazokat tiszta szívembűl és lelkemnek legmélyebb forrásábúl szeretem, kik igazi hazafiságból és tiszta lélekből dolgoznak a Haza előmenetelén”.) Aki Berzsenyi Dánieltől – kiről „önérzéssel” mondhatta: „Rokonok vagyunk” – Óda című versének az átigazítását kérte. (A költő, az 1830-ban Pozsonyból küldött levél kívánsága szerint meg is változtatta versének szövegét.) Aki cenki jobbágyait 1831 nyarán a „nagy veszély… a Cholera Morbus” idején, körükben maradván, arra kérte s intette, éljenek „józanon s mértékletesen, tartsátok lakhelyeiteket s ruháitokat a legnagyobb tisztaságban… kerüljetek lehetőleg minden ember-sokadalmat s gyanús házakat”…

1860. január 1. Döbling: „az idomtalan túlhajtás miatt reggelbül… estve lett!!! – De azért mégsem mondom – Magyarország volt”

Deák Ferencnek, Kossuth Lajosnak magyar nyelven írta leveleit Széchenyi István, Batthyány Lajosnak németül. Deákot, „tisztelt barátját… kit az egész haza annyira szeret és becsül”, 1840-ben Cenkre, az augusztus 19.-i, István napi összejövetelre invitálta. Fél évvel később ő ment volna Deákhoz, „Kehidára tanács végett”, hogy a Pesti Hírlap szünet nélküli dorongolásáról, amely Széchenyi 1841 februárjában írt levele szerint „egyenesen Pandora szelencéje, melybül kárhozatot látok folyni nemzetünkre”, Deákkal tárgyalhassanak. Jószágigazgatójával, Lunkányi Jánossal magyarul és németül leveleztek, titkárával és bizalmasával, Tasner Antallal magyarul. 1848. március 17-én lelkes sorokat írt a gróf Tasner Antalnak: „Az én politikám biztos volt… de lassú. Kossuth egy kártyára tett mindent és legalább idáig annyit nyert, mint amennyit az én politikám tán 20 év alatt nem bírhatott volna előállítani”. Két nappal később, Lunkányinak címzett levele szerint, már legalább akkora félelem élt Széchenyi Istvánban, mint amekkora remény: „Most vagy új életnek indul a magyar, vagy végóráját éli”. Szeptemberben ifjabb Pázmándy Dénesnek, az alsóház elnökének is saját kézzel írt, magyar nyelvű fogalmazványt küldött, mielőtt hőn szeretett hazájából távozni kényszerült. („Saját egészségem annyira meggyengülvén, egy időre Pestet és képviselői állásomat idehagyni vagyok kénytelen”.) Tíz évvel később, 1858 novemberében a Magyar Tudományos Akadémia igazgatótanácsát is magyarul írt levéllel kereste meg Döblingből: „A magyar romok közt, a nemzetnek eléggé nem bámulható életerején kívül, szeplőtlen, már majdnem csupán az Akadémia mutat arra, miszerint nemzetünk kioltva még nincs”.

„Ezt köztünk! Isten áldja!” Széchenyi István válogatott levelei, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2014. Ára: 4990 Ft

2014. december 19.

vissza >>