Vasfüggönyösök, szembenállók

Máskor is megesett, eztán is megtörténhet, hogy pünkösd ünnepe – a keresztények egyházának a születésnapja – meg a magyarok könyvünnepe gyors egymásutánban követi egymást. 2017-ben nem „csak” a kalendárium sorolja egymás közelébe az egyházi és a világi eseményeket, hanem egy kecses kis kiadvány is, a Széchenyi-díjas művészettörténész, Dávid Katalin emlékiratainak Vasfüggönyös kereszténység címen önálló kötetben közreadott egyik fejezete is. Egyik is, másik is a kegyelem áradását juttatja az ember eszébe.

A 20. századi magyar képzőművészet jelesei – többek között Kondor Béla, Bán Béla, Bortnyik Sándor – által más-más műfajban megörökített szerző, Dávid Katalin június 10-én, szombaton délután 16.00 órakor Budapesten, a Vörösmarty téren a Szent István Társulat könyvsátránál Szabó Ferenc jezsuita szerzetessel egyidejűleg dedikálja legújabb kötetét

A kilencvennegyedik életévében sem tétlenkedő Dávid Katalinnak nem ez a „vasfüggönyös” az első, könyv alakban megjelentetett emlékirat-részlete. 2014-ben azokat a visszaemlékezéseit adta közre, amelyek által az 1930-as évektől a második világháború végéig megélt eseményekről számolhatott be.

A vészkorszak hetvenedik évfordulóján – úgy vélte – a hitleri időkről feltétlenül el kell mondania a maga történeteit. (A Szent István Társulat Könyvkiadójánál megjelent ’14-es könyv címe: Soah – emlékeim a vészkorszak idejéből.)

2017 tavaszán, legelőször a XXV. Szent István könyvhéten bemutatott könyvében az 1950-es, 60-as évekre emlékezik Dávid Katalin. Azokra az időkre, amikor azt kellett megtanulni az embereknek, hogy miként lehet „pusztán a remény segítségével” élni. Túlélni! Hinni abban, hogy az egypártrendszer, a szovjet mintára készült magyar alkotmány nem lesz örökéletű.

Dávid Katalin újabb emlékirat-részletének a megjelenését nem sürgették kerek évfordulók. A széles körben integráló személyiségként emlegetett szerző szerint – aki minden időben képes volt a legkülönbözőbb világnézetű és hitű embereket nemes célok érdekében mozgósítani – mostanra vált igazán láthatóvá annak a fertőzésnek a hatása, amellyel a „szocializmus diktatórikus évei” megtámadtak bennünket.

A legegyszerűbb fogalmak, tények ismeretlenek nem egy generáció előtt… A Tízparancsolatról azt sem tudják, hogy létezik – írja. – Ezzel kimaradt az életükből… az a minimum, ami a legszükségesebb rend fenntartásához elengedhetetlen”…

Igaz keresztény létére azonban Dávid Katalin arról sem felejtkezik meg, hogy olvasóit – és, persze, önmagát – arra is figyelmeztesse, ne „csak” a közelmúltban keressük gondjaink, bajaink okait: „Nagyon fontos emlékeztetni önmagunkat arra, hogy… a szovjet megszállás kezdeti éveiben milyen belterjes lett az egyházi élet. A mind nagyobb hangon megszólaló támadóinkkal való szembenállás határozta meg az életünket úgy, hogy ellenségnek minősítettük őket… Igencsak tévedtünk, és tévedésünk következményeként nem tekintettük missziós területnek saját hazánkat.”

Gyengék voltunk, nagyon gyengék – írja – amikor a kereszténységet magunk belügyének tekintettük”.

Elméletének igazolására (vagy inkább az ellenpontozására?) Vasfüggönyös kereszténység című könyvének nagyobb részében annak az általa 1954-ben alapított és 1966-ig vezetett kutatói közösségnek a történetét ismerteti – keresztényi szeretettel, olvasmányosan, hitelesen – amely számos félreállított és veszélybe sodort értelmiséginek, művésznek és tudósnak, rendjéből kiebrudalt szerzetesnek, tanárnak lett a menedéke.

A Művészettörténeti Dokumentációs Központban bibliográfiai és levéltári kutatást is folytattak, a 19-20. századi magyar képzőművészet nagy öregjeinek az emlékeit is összegyűjtötték. Heroikus munkát végeztek (miközben például az Országos Levéltár Mohács előtti gyűjteményét kutatták, művelődésünk múltjának új összefüggéseire találtak) és ezenközben egyre több embernek segítettek túlélni a vészterhes esztendőket.

Világnézetileg nagyon különböző emberek dolgoztak együtt a Dávid Katalin által irányított Dokumentációs Központban, miközben az intézmény falain túl „a hatalmi szervezet mindent megtett, hogy polarizálja a társadalmat, szétszakítsa a személyes kapcsolatokat, ellehetetlenítsen minden olyan együttgondolkodást, amit nem irányíthat”.

A központban foglalkoztatott emberek „mássága” csak segítette, gazdagította, sőt, ki is szélesítette a kutatói munkát és annak szellemi hozadékát – írja Dávid Katalin. Fontos kiadványok jelentek meg; tán soha nem is remélt kiállítások várták a 20. századi magyar képzőművészet rajongó híveit… Dávid Katalinnak olyan történetei olvashatók például Kondor Béláról, Bernáth Aurélról, Ferenczy Noémiról (és még ki mindenkiről, édes Istenem!), amilyenek éppen napjainkban válhatnak – válhatnának – példaértékűvé.

Múlt és jelen összekapcsolásáról – a renitens emlékiratírók jó szokása szerint – maga a szerző gondoskodik. Miután pedig, a két idősíkot párhuzamba állította, végkövetkeztetését is bátran közreadta: „megdöbbenve gondolok a jelenünkre, amikor minden erőszak, fenyegetettség nélkül, önként váltunk szembenállókká, olyanokká, akik csak azonos nézetűeknek adnak helyet az asztaluknál”…

Dávid Katalin, az integráló személyiség ezúttal is mozgósítja olvasóit: a felebaráti szeretet parancsát próbálja elfogadtatni velü(n)k. Fönt és lent, jobbról, balról, a középutasokról sem felejtkezik meg…

Dávid Katalin: Vasfüggönyös kereszténység – A Művészettörténeti Dokumentációs Központ, Szent István Társulat Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 2017. Ára: 1700 Ft.

2017. június 4.

vissza >>