Churchill és a viharfelhők

Elsősorban azoknak ajánlom azt a CINEMAX július 20-i műsorán futó Gomolygó viharfelhők című angol filmet, akik e napokban a vizes világbajnokságon kívül másra is kíváncsiak. Például az olyan kiemelkedő képességű államférfiakra, mint amilyen az 1874 és 1965 között élt Winston Churchill lehetett. Richard Loncraine 2002-es mozija – a tengereken innen és túl egyaránt népszerű Albert Finney közreműködésével – azt a férfiút jeleníti meg, aki a fél világgal is szembeszállt, hogy politikai elképzeléseit megvalósíthassa. Közben, persze, vaskos kudarcok is érték…

Meglehet, hogy Winston Churchill Albert Finney arcvonásaival vonul be az egyetemes filmtörténetbe?

Winston Churchill igazán népszerű a filmesek körében. A 2017-es esztendőben is több mozgóképes ismertető készült róla. (Joe Wright rendezése, A legsötétebb óra állítólag 2018-ban kerül a magyar mozikba.) A CINEMAX a tizenöt évvel ezelőtt forgatott Gomolygó viharfelhőket illesztette 29. heti műsorába, azt a másfél órás történetet, amely Európa sorsát vagy hét és fél évtizeddel ezelőtt megszabta.

A históriát maga a főszereplő, az íróként is elismerésre méltó (s 1953-ban irodalmi Nobel-díjjal respektált) Churchill „írta”, talán nincs is e 96 percben olyan párbeszéd, amelyet ne a szónoknak is, stratégának is kiváló államférfi mondott vagy provokált volna.

Anglia a békéről hiú ábrándokat szövöget – hajtogatta a közélet fórumain is, a társasági élet csillogó színterein is az a magányos férfiú, akit osztályos társai s barátai köréből szinte mindenki került, vagy elhagyott. Ki az éveit sokallta, ki meg a pártos váltásait, tüskés természetét, szókimondó megállapításait…

Családja körében sem lehet zavartalanul boldog, Vanessa Redgrave által megszemélyesített hitvese tányérokkal hajigálja, gyermekei illetlen szenvedélyek rabjai: nagyobbik lánya a modern táncoké, fia az alkoholé és a kemény adósságoké.

Képviselőtársait, kormányának tagjait nem érdekli a politikai valóság. Hitler sem, meg e „szürke figura” által szorgalmazott fegyverkezés.

Lehurrogják, kinevetik, a „szavak rabszolgájának” nevezik Churchillt, a merészebbek kétszínű zavartkeltőnek is, de a hetedik X felé bandukoló, tegnapi nagy ember árnyalatnyi változtatások nélkül fújja a magáét. Írja is, a legnépszerűbb angol napilapokban, példatárának tekinthető (család)történeti köteteiben. Hitlerrel nem érdemes egyezkedni, mondogatja. De üzletelni sem!

A nyilvánosságot pedig véletlenül sem szabad félretájékoztatni.

Szándékosan a legkisebb mértékben sem!

Idővel aztán egyre többen figyelnek a makacs és kellemetlen vénemberre. Egyre többen értenek egyet vele, mind többen követik. Winston – ahogyan lent is, fönt is nevezik – a kétségbeesés küszöbén nemzeti egységet teremtett…

Winston Churchill megítélésében ilyesfajta egység a mai napig nem született.

Mi, magyarok sem tudjuk feledni, hogy a „nagy egyezkedés” óráiban a britek beleegyezésének (Churchill jóváhagyásának?) „köszönhetően” született meg a szövetségesek azon döntése, hogy szegény hazánk 80 : 20 arányban legyen szovjet befolyási övezet.

Abban azonban régen is egyetértettek, és alighanem most is egyetértenek a világ józan ítéletű polgárai, hogy nélküle még több emberéletet követelt volna, s aligha ért volna véget 1945. május 8-án a második világháború.

S ezt az „alaptételt” a Gomolygó viharfelhők című angol film fogyasztható módon – hétköznapi pátosszal és derűvel is – mi több: „történelmi hitellel” érzékelteti.

2017. július 18.

vissza >>