A kellő időben érkezik

Tarka alakokkal pingáljuk tele a falakat, amelyek közt raboskodunk – írta az ifjú Werther neve alatt Johann Wolfgang Goethe, miközben tarkának a legkevésbé sem mondható hasonmását levélregény formájában a megszokások és elvárások börtönfalára fölfestette. Az 1774-es lipcsei könyvvásáron – még a szerző neve nélkül – megjelent mű, Az ifjú Werther szenvedései egy-kettőre ismertté vált, Európa-szerte szidták és dicsérték, később ezer módon át is dolgozták. Tíznél is több filmváltozata közül a köztévék óévbúcsúztató programjában a Philipp Stölzl által 2010-ben rendezett produkció látható, amelyben – nem először és valószínűleg nem is utoljára – a szerző és a regényhős, Goethe és Werther személyisége szinte eggyé válik.

A német-amerikai életrajzi filmet az m2 december 30-án 23.20 órai kezdettel vetíti

Goethe meg az óévbúcsúztatás? Hogy jöhet e kettő össze, s épp’ a televízióban – kérdezheti a kedves olvasó. Kérdésére nem lehet mást válaszolni, csak azt, hogy – szerintem – nagyon is jól „összejönnek”. És nem is csupán Szerb Antal „utasítására” vélekedem ekképpen, akinek a Világirodalom-történetében ez olvasható a Goethe-fejezetcím alatt: „Önmagunkat szeretjük benne”… Mert hogy „az egész világot át akarta szűrni önmagán”. Továbbá, mert Goethe tudta, s tudását nyilvánosságra is hozta, hogy „a lélek nem csak halhatatlan, de érdekes is”… De azért is hiszem és vallom, hogy az Alexander Fehling által megszemélyesített, felkiáltójeles Goethenek helye van a 2014-es esztendő utolsó óráiban köztelevízióinkban, mert egyre gyakrabban azzal szembesülök, hogy mind az – úgy, ahogy – odamondogatós humornak is meg vannak számlálva a napjai, mind a gatyaletolósnak. Egyre kevesebben élvezik, még kevesebben idézik az effélét. Ma már Fábry Sándornak is kijár az „uncsi, egyre uncsibb” jelzős összetétel, nem csak a nála érdektelenebbeknek. A döcögős televíziós vetélkedők „ünnepi” különkiadásai sem villanyozzák fel a tömegeket, az ezerszer ismételt hazai és külföldi vígjátékokra sem igazán vevő ma már a nép: Indul a bakterház, A legényanya, Rózsaszín Párduc… Kár gőzért, hallani itt is, ott is, amott is.

Az emberek nagy része már érzi, tudja is, amit a köztévék irányítói még nem, hogy a kádári időkben kialakított, szilveszter éjszakájára szánt műsorpolitikával ma már nem lehet mit kezdeni. Öreg, középkorú, de talán az ifjú ember is túljutott azon a (mély)ponton, hogy „sakknagymesterek” benyögésein nevetgéljen, patyolatvállalatok és más köztisztasági társulások gyarlóságain heherésszen. Aki az esztendő utolsó napjaiban is mértékkel alkoholizál, vagy (kimondani is nehéz, nem hogy elhinni) sehogyan sem, óévbúcsúztatás címén inkább a távlatokat vizslatja, az életpéldákat keresi. A jó mondatokat, a zsebre vágható, s egyszer tán hasznosítható idézeteket. Némelyek a végtelent is, amely a pillanatnyi létből is fölmérhető, sőt, meg is célozható…

Az ő számukra valóságos kincs a december 30-án az m2 műsorán 23.20-tól látható Goethe! Nem a napjainkban egyre gyorsabban feledett világirodalmi óriás, hanem az a huszonvalahány esztendős, önmagát kereső fiatalember, aki Philipp Stölzl szinte pontról pontra hiteles történelmi filmjében megjelenik. A wetzlari birodalmi törvényszék joggyakornoka, akit villámcsapásként ér a találkozás a hat, anya nélkül maradt testvérkéjét ellátó, a házimunka labirintusából a világirodalom csúcsaira is fel-felpillantó Lottéval, teljes nevén: Charlotte Buff-fal. Ráeszmél, éppen ennél az útkereszteződésnél kell megválaszolnia sorsának alapkérdéseit: mit kezdjen az életével, az önként vállalt halál nagy lehetőségével. (Vagy kihívásával?) Mit a szerelemmel és a barátsággal, szellemi képességeivel, munkájával, hivatásával… Hovatovább: a, mint minden halandónak, neki is ezeregy csodálatos és csúf lehetőséget felkínáló világgal.

Goethe legújabb kori tisztelői (bármily’ hihetetlen, ilyenek is vannak még) erős kétkedéssel fogadták Stölzl filmjét. (Idegenkedésükbe – érzékelni lehetett – az is belejátszott, hogy az 1967-es születésű rendező a kereszténydemokrata politikus, Christoph Stölzl fia.) Egyáltalán, kell nekünk a harmadik évezredben egy Goethe film? – főleg ez foglalkoztatta őket. Ha hiteles lesz, unni fogják, írták és mondták többen is. Ha hiteltelen, Goethe kultusza sínyli meg. (Vagy, ha az nem is, mert Goethe kultuszról talán már nem is beszélhetünk, az emléke, a szoboralak sérthetetlensége…) Akik december 30-án éjjel száznégy percet szánnak a 2014-es esztendőből a felkiáltójeles Goethe-filmre, vagy az ismétléseire, látni fogják, éppen a harmadik évezred elbizonytalanodó emberének tesz jó szolgálatot ez az 1749 és 1832 közt élt nevezetes férfiú ifjúi éveit – a hatás kedvéért itt-ott kicsit átigazítva – megjelenítő film. A kétszázvalahány évnyi korkülönbséget sikeresen felszámolva, éppen azt mutatja meg, hogy az emberlét alapkérdései mit sem változtak azóta, hogy az élete nagy válságát magából kiíró Goethét bemutató film – miként az 1774-es kiadású könyv – befogadóihoz a kellő időben érkezett. (Goethe, akit Az ifjú Werther hatására elkövetett öngyilkosságok miatt is oly sok váddal szurkáltak körbe, azt írta első művéről, azért lett az többek számára is oly’ igen szerencsétlen, mert „a kellő időben érkezett”.) Amikor még nem veszett ki teljesen korunk teremtményeiből – éveik számától voltaképpen függetlenül – a készség, az indíttatás, hogy a lét alapkérdéseivel és időnként önmagukkal is szembenézzenek. A Stölzl mester által mozgóképesített Goethe, ki legfeljebb az Amadeus film Mozartjához, a Szerelmes Shakespeare Williamjéhez mérhető, szórakoztatóan és ugyanakkor igen bölcsen nyújt segítséget ebben.

Az ifjú Werther szenvedései 1774-es, legelső kiadása

2014. december 29.

vissza >>