A nagy négyes (Vagy ötös?)

A közszeretetnek örvendő, két Oscarral is jutalmazott színész, Dustin Hoffman hetvenöt esztendős volt, amikor filmrendezéssel először próbálkozott. 2012-es produkciójában, amelyet Quartet címen ismert meg a világ – az M5 segítségével pedig, szeptember 17-én, vasárnap 21.15-től a hazai tévénéző nagyközönség Kvartett – A nagy négyes címen ismerhet meg – a Kramer kontra Kramer apafigurájaként megszeretett, és az Esőember zseniális fogyatékosaként meg is siratott művész kortársairól „filozofál”. Az elmúlással farkasszemet néző hetven-nyolcvanévesekről, akiknek akkor sem könnyű életük utolsó lépteit megtenni, ha szép környezetben, kifogástalan körülmények között botorkálnak a vég felé.

A 75 esztendős, pályakezdő filmrendező neves kor- és pályatársaival dolgozott. A főszerepet arra a 78 esztendős Maggie Smith-re bízta, akivel hétről hétre a Downton Abbey özvegy grófnéjaként találkozhatunk. A hölgy partnerét a Kvartett forgatásakor 75 éves Tom Courtenay személyesíti meg. Őt A hosszútávfutó magányossága című, 1962-es film címszereplőjeként ismerhettük meg. A nagy négyes másik két tagját a komikusként jegyzett Billy Connolly, valamint a társaság legfiatalabb közreműködőjeként köszönthető, 1940-es születésű Pauline Collins „hozza”

Dustin Hoffman jól tudja, bizonyára a saját bőrén is tapasztalta, akinek ifjú éveiben a siker volt a kísérője, tán még azoknál is görcsösebben fél az öregedéstől, mint akik számára ez a folyamat a már korábban is jelentkező gondokat, a kiszolgáltatottságot, a magányt, a nincstelenséget felpúpozva tálalja. És az érző szívű művész – a nála három évvel idősebb és ugyancsak „oscaros” Ronald Harword írása segítségével – szeretné megnyugtatni őket, meg, persze, önmagát is: nem is olyan szörnyűséges menet az, mint ahogyan hírelik. Föltéve, hogy humorral, pontosabban: bölcs iróniával és kevéske önfegyelemmel kezeljük.

A történet nyugdíjas zenészek és operaénekesek szeretetotthonába kalauzolja a nézőket. Olyan csodálatos park közepén magasodó abbey-be, amilyenről a mi nyugdíjas művészeink talán nem is álmodhatnának. Az intézménynek van uszodája, ilyen-olyan orvosi rendelője, elfekvője, kórusa, zenekara… Hangszerei ezerszám. Az adományokból fenntartott létesítmény lakói – szinte szünet nélküli muzsikálás közben – egészen jól el is éldegélnek benne.

Néhányan, persze, azt is számon tartják, ha velük nagyjából egykorú támogatóik kidőlnek mellőlük, egyik napról a másikra „elhordhatják a tetőt a fejük fölül”. Ők aztán, nagy sebesen, jótékony célú hangversenyeket szerveznek, amelyeknek a bevételéből mindnyájuk nyugodalmas végnapjait biztosíthatják.

Verdi születésnapján például a Rigoletto híres kvartettjét szervíroznák közönségüknek, az operairodalom leghíresebb négyesét – a ház azon lakóinak az előadásában, akik egykor az operaházak folyamatosan ünnepelt énekesei voltak.

Csakhogy a kvartett semmiképpen nem tud – vagy akar – összeállni. Személyes sérelmek, heves indulatkitörések, soha, senkinek be nem vallott félelmek, no meg az öregséggel igen gyakran egyszerre jelentkező kórok – időskori elbutulás, Parkinson-kór, magas vérnyomás… – akadályozzák. Van, aki fondorlattal, és van, aki csöndes tanácsokkal, emelkedett lélekkel próbál e válságos helyzeten segíteni. S van, aki az idős emberek önfegyelmére apellál…

Dustin Hoffman a régi időkből átmentett, szelíd türelemmel próbálkozik. Mintha nem is az utóbbi ötven-hatvan évben járta volna ki a filmes iskolákat… Gyöngéd humorral is körülsimogatja hőseit. A hatás, mit e finom eszközökkel az első filmes Dustin Hoffman elér, mindennapjaink mértékegységeivel tán nem is mérhető.

A mantuai herceg tenorja („Nincs a földön szebb lány nálad,/Csókra csábít édes szájad…”), udvari bolondjának baritonja („Most már látod, megcsal téged… Majd a többit én elvégzem… itt nem segít a sírás…”), a bolond féltve őrzött lányának szopránja, s a bérgyilkos nővérének minden irányban készséges mezzoszopránja voltaképpen az élet rettenetes mocsárvilágába kalauzolja hallgatóját. Nyilvánvalóvá teszi – talán nem is az író-forgatókönyvíró és a rendező szándéka ellenére – hogy nem is az öregedés és a kikerülhetetlen vég az ember számára a legfélelmetesebb megpróbáltatás. Hanem, ami előtte van: egyenes derékkal, ép lélekkel és háborítatlan lelkiismerettel átevickélni az életen.

Dustin Hoffman legelső mozifilmje édes humorával, tapintatával, bölcsességével – szerintem – ebben is a segítségére siet a nézőknek.

2017. szeptember 12.

vissza >>