Ne féljetek!

Elég későn értesültem róla, hogy filmszemléje is lesz az idei, Ne féljetek! jelszóval szeptember 17. és 24. között megrendezett Ars Sacra – Nyitott templomok programsorozatnak. Ezért aztán csak utólag tudom olvasóim érdeklődését azon 2016-17-ben forgatott dokumentumfilmek iránt felkelteni, amelyeket Budapest kilencedik kerületében, a DocuArt Moziban lehetett délután négy és este tíz óra között megtekinteni. Erősen bízom benne, hogy a magyar nyelvű tévéadók valamelyike műsorába emeli az Ars Sacra által felsorakoztatott mozgóképek legjavát. Ha nem a köztelevízió, esetleg a HírTV Vetítője?

Surányi Ádám „képes levelezőlapjaival” – Anzixok cím alatt – olyan embereket mutat be, akik – noha sorsuk útvesztőiben is bolyonghatnának – napról napra bizalommal töltekeznek, félelmek nélkül élnek

Az ars sacrás szemlén futó dokumentumfilmek közül egyiket, másikat már láthattuk a régen is, most – fennkölten maró gúnnyal – ismét királyinak titulált közszolgálati televízióban. Zsigmond Dezső legutóbbi munkáit ( Keresztúton, Patakországban) a locsei.net is méltatta.

Keresztes Dóra animációs kisfilmje, az Erdélyi Zsuzsannára emlékező Világnak virága, virágnak világa a 13. Kecskeméti animációs filmfesztiválnak volt komoly figyelmet keltő versenyműve.

Varga Ágotának egy vak szülei mellett felcseperedő kisfiú hétköznapjait követő története, a Szülei szeme évek óta a dokumentumfilmes megmérettetések listavezetője…

2017 viharos őszén, amikor többen is a dokumentumfilm végnapjait jövendölik, a jól ismertek és elismertek után olyan rendezőt szeretnék a locsei.net olvasóinak a figyelmébe ajánlani, aki a huhogókat tán meg sem hallja, és „csakazértis” dokumentumfilmeket rendez. Fogyaszthatókat (azaz közérthetőeket és rövideket), emberségeseket.

A reménykedés szivárványát is fölmutatva.

Surányi Ádámnak, ha jól számolom, a negyedik munkája az a tizenöt percnyi dokumentumfilm, az Anzixok, amelyet az Ars Sacra filmfesztiválján láthattam. Korábban – 2011-ben – Jovánovics Eszterrel és Takács István Gáborral közösen a Mátra délnyugati lábánál fekvő településen, Gyöngyöspatán forgatott. Annak a dulakodásnak a hiteles történetét akarta közreadni, amely 2011. április 26-án esett meg a településen az „önkéntesen járőröző” egyenruhások és a gyöngyöspatai romák között.

Egy évvel később ugyanezen a vidéken tízperces filmet forgatott. Egymaga! A Szebb Jövőért: „mi nem járőrözünk, mi megfigyelünk” című produkció a semmi módon le nem állítható paramilitáris társaság egyenruhásait mutatja be. Férfiakat, akik – miközben gyermekek és felnőttek rettegnek tőlük – azt állítják magukról: csak a helyi lakosságot védelmezik.

2013-as, Takács István Gáborral közösen készített filmje, az Esélytelenül a TASZ (Társaság a Szabadságjogokért) néven ismert jogvédő civil szervezet romaprogramjának a tapasztalatait összegzi 89 percben. Lehangoló mozgóképes summázat ez is, nem csoda, hogy rendezője ez után szép reményekre feljogosító történetekre vágyott.

Anzixok című rövidfilmjének tanúsága szerint az ország különböző pontjain, nehézsorsú emberek körében meg is találta őket. Három, nagy merészen kiválasztott riportalanyával rövid beszélgetéseket folytatott. Azt akarta megtudni tőlük, miként lehet tisztességgel, türelemmel, jóakarattal megélni a lét elviselhetetlenségét.

Egyik beszélgetőtársát évtizedek óta kerekesszékhez köti újszülöttként elszenvedett betegsége. A másikat két kisgyermekével – a hathónapos az idő tájt kórházak lakója volt, a nagyobbik kiscsoportos óvodás – szó nélkül és egyszer s mindenkorra magára hagyta a felesége.

A harmadik önszántából vonult ki a civilizációból, emberlakta vidékektől távol küszködik – gazdálkodik. Kedves kis családja körében derűsen pergeti napjait.

Más-más egyéniség, más-más természet mind a három Surányi Ádám által bemutatott ember. Sem a koruk, sem a műveltségük, de talán még élettapasztalataik alapján sem rokoníthatók. Semmi módon nem kapcsolhatók-hasonlíthatók össze.

Aztán a néző, ki egyre növekvő rokonszenvvel figyeli szavaikat, hogy, hogy nem, mégis azt kezdi keresni, mi a közös bennük. A Vége felirat előtt pár perccel – vagy másodperccel? – meg is találja, amit keresett: a másik ember és a környező világ iránti bizalom! A minden kétséget kizáró remény, hogy élni jó, a ránk hagyatkozókról gondoskodni boldogító érzés!

A következő kérdés a Vége felirat után tolul föl a nézőben, már akinél föltolul, egyáltalán: hol vagyok én, mint kételkedve bizakodó polgár, a Mindenható aggályosan reménykedő teremtménye a Surányi Ádám közreműködésével megismert emberektől?

A hazánkban tizedik alkalommal megrendezett városmissziós rendezvénysorozatnak – amelynek nem titkolt célja: a remény jeleinek a felmutatása – szerintem – e kérdés megfogalmazása s a rá adható válasz a legfontosabb hozadéka.

Utóirat:
Az utóbbi napokban elképedve kellett nyugtáznom, hogy nem csak az Ars Sacra Filmfesztiválról tudnak viszonylag keveset még a dokumentumfilmek iránt érdeklődő emberek is, de a fesztivál helyszínével, a főváros kilencedik kerületében csaknem egy évtizede működő DocuArt Mozival sem sokan „számolnak”. Pedig micsoda jó hely ez az egykori kocsiszínben működő cinéma! Azon túl, hogy jelenleg a dokumentumfilm egyetlen fővárosi (és országos?) központja, mindenegyes munkatársa, de mindahány szöglete is azt sugallja, tanúsítja, hogy az Erkel utca 15-ben erősen hisznek a mozi varázsában. Az is, aki a „villanymozira” szavaz, és az is, a 35 milliméteres celluloidra. És az is, aki a magyar dokumentumfilmeket keresi, meg az is, aki az európai munkákat. E helyen még a migrációs filmek gyűjteménye iránt is legalább akkora lehet az érdeklődés, mint a saját társadalmi problémáinkat megjelenítő dokumentumfilmek, vagy a természetfilmek iránt. DocuArték kétezernél is több filmet tartalmazó gyűjteményének a jelentőségét tán részleteznem sem kell. Ha most kezdeném az álmodozást arról, hogy milyen pályán szeretnék boldogulni, a videótárosi hivatás valószínűleg a fő helyen szerepelne. (Természetesen Erkel utca 15. szám alatti munkahellyel.) Hetvenkedőként azonban csak a gyakori DocuArt-látogatói hivatást tervezhetem el magamnak, amelyhez hasonló hasznos és kellemes időtöltést kívánok valamennyi kortársamnak. Meg, persze, a nálam jóval fiatalabbaknak is… Ki tudja, aki a DocuArtot gyakran látogatja, tán környező világát is érthetőbbnek és követhetőbbnek találja…

2017. szeptember 26.

vissza >>