A dákai grófnő nem engedett a ’48-ból

Hét évvel ezelőtt az 1848/49-es forradalom mártírjainak emléknapján, október 6-án azt a nyugat-dunántúli kis községet mutattam be szeretett lapom, a Magyar Nemzet olvasóinak, amelyik a magyar történelem első alkotmányos miniszterelnökének az előre elhatározott terv szerint halálra ítélt, és 1849. október 6-án a pesti Újépület udvarán kivégzett Batthyány Lajosnak a családját befogadta, miután az özvegy és a három árva hosszú száműzetéséből Magyarországra visszatért. A Pápától hét kilométerre fekvő Dáka – szerintem – ma is méltó arra, hogy az 1820-as években épített kastélyát, és annak XIX. századi lakóit és vendégeit az internetnek az egész világot átölelő erejével „képbe hozzam”. Az 1858-tól ott felszikrázó gondolatok és érzelmek ugyanis kivétel nélkül mind azt hirdetik, nemzeti egységünkhöz fűzött reményeink „nem lesznek üres szappanbuborékok”!

Elgondolni is fájdalmas, mit élhet át az a család, amelyiknek a tartóoszlopát – a családfőt – igaztalan vádak alapján meggyilkolják, otthonából és hazájából elűzik; és akkor mit érez, ha évek múltán mégis szerető hajlékra s honra talál

Ma már kevesen tartják számon, hogy a nyugat-dunántúli kis település, Dáka, százötven évvel ezelőtt a nemzeti ellenállás „sarkcsillaga” volt. A magyar történelem első alkotmányos miniszterelnökének, az igaztalan vádak alapján halálra ítélt, és 1849. október 6-án kivégzett Batthyány Lajosnak az özvegye tette azzá, amikor svájci száműzetéséből, három gyermekével együtt Magyarországra visszatért. A Festeticsektől megvásárolt, dákai kastély emeleti termeit férje emléktárgyaival rendezte be, s a „vörös szalont” – hol több más Batthyány-relikvia mellett az a puskagolyók által szaggatott mellény is látható volt, amelyet a gróf a kivégzőosztag elé vezető, utolsó útján viselt – a nemzeti függetlenség eszményének hívei mind látni akarták. Látták is, Deák Ferenc, Teleki László, Széchenyi Béla, Tarczy Lajos főiskolai tanár, meg a tanítványai…

A klasszicista épület, eredeti szépségében helyreállítva, ma is áll. Pszichiátriai- és szenvedélybetegek integrált intézménye. Névadója a tragikus sorsú miniszterelnök középső gyermeke, Batthyány Ilona, aki – végrendeletének tanúsága szerint – mindig is szociális intézménynek szánta a család dákai birtokát. A vörös szalon helyén, amelynek kiállítási tárgyait a Nemzeti Múzeumnak ajándékozták a Batthyány-örökösök, ma is van egy emlékszoba: most Batthyány Lajos özvegyének és gyermekeinek a dákai történetét és a kastély másfél évszázados históriáját szemléltetik a fotográfia- és rézkarc-másolatok. Ajtaja sarkig tárva, a kiállítást helybéli és idegen is megtekintheti. Lakatok, rácsok és tilalomfák helyett a Batthyány család iránt e tájon ma is elevenen élő tisztelet őrzi a kiállított tárgyakat.

A helytörténészek – jelesül a könyvtáros Tóth Dezső, a falu szülötte – a legapróbb részletekre kiterjedő figyelemmel tárták fel a Batthyány család dákai éveit. Azt azonban senki nem kutatta, hogy Batthyány Lajos özvegye, miért éppen ezt az egyutcás kis települést választotta menedékül, amikor hazatért. Azt hitte, itt még a titkosrendőrök vigyázó szemei elől is elrejtőzhet?

Az 1816 és 1888 között élt Zichy Antóniáról – ma már tudni lehet – évtizedeken keresztül írták jelentéseiket a bécsi udvar ágensei. Furcsa módon ezeknek a nemtelen kordokumentumoknak köszönhetően ismeri az utókor azoknak a főuraknak a névsorát, akiket ez a hölgy - ahogyan kortársai nevezték: az „ifjúság bálványa”, „a leglelkesebb honleány” - reformpártivá térített. De azt is a titkosrendőri irományokból tudjuk, hogy hányszor ajánlotta fel otthonát alsóházi politikai összejövetelek céljaira, mikor küldött gyorsfutárt az ellenzék számára különösen fontos ülésekről elmaradókért; és miként irányította az eseményeket a felsőtábla ülésein a karzatról, a felszólalókat hallgatásra intve, vagy tapssal lelkesítve.

Ám a reformkorban és az önkényuralom éveiben egyformán kiváló szellemiségű iskolaváros, Pápa közelsége is érv lehetett az özvegy számára, amikor a dákai kastélyt megvásárolta. Pápa, református Kollégiumával, rebellis bencés szerzetesek által igazgatott, katolikus gimnáziumával az 1850-es évek végén a „megátalkodott” ’48-asok végvára volt. A pápaiak következetes forradalmiságát sok más mellett az is igazolja, hogy a miniszterelnök özvegyét, alig hogy Dákára érkezett, azon nyomban meghívták a városi hivatalosságok a rendezvényeikre. S a gesztus értékű invitációkra Batthyány Lajos özvegye mindig „tevékenyen” válaszolt. Megjelent a kollégiumi diákok gimnasztikai vizsgáján, a bencés gimnázium zászlóavató ünnepségén, adományokat küldött a pápai nőegyletnek, a szegény sorsú árváknak, az iskoláknak...

Közszerepléseiről a Győri Közlöny gyakran hírt adott, és ez épp elegendő volt ahhoz, hogy az emberek 1848-49-et még véletlenül se’ feledjék. A zászlószentelési ünnepségen például, az inkább csak hitszónokként számon tartott költő, Mindszenty Gedeon versét szavalta az a kisdiák, Concha Győző, aki hetven év múltán is pontosan idézte a költemény kezdősorait: „Ki kell göngyölni a zászlót! Hadd lengjen nyíltan, szabadon! Hadd lássa meg minden ember, fönn, lenn és minden oldalon”.

De komoly érv lehetett a dákai birtok mellett az is, hogy e nyugat-dunántúli kis falutól szinte karnyújtásnyira voltak a közeli jó barátok által csak Tóninak (Tonynak) becézett asszony hívei. Például Deák Ferenc, a hajdani pápai diák, aki igencsak sietett, hogy új otthonában az özvegynél tiszteletét tegye.

Vagy Széchenyi István, akit viszont 1860 vízkeresztjén Batthyány Lajosné látogatott meg Döblingben, két kisebbik gyermeke társaságában.

(Naplójának tanúsága szerint Széchenyi sokat foglalkozott a szépséges Zichy-nővérekkel. Batthyányné húgának, a Tininek becézett Karolinának a sugárzása talán meg is perzselte a legnagyobb magyar szívét. Vannak, akik azt állítják, a grófnak Batthyány Lajos iránt táplált ellenérzéseit sem csupán a politikai nézetkülönbségek szították, hanem az a tudat, hogy a miniszterelnököt mind a két Zichy grófnő fenntartások nélkül imádta – Széchenyi 1848. április 2.-i bejegyzése szerint – még hálóköntösben is…)

Az özvegy és a Batthyány árvák döblingi látogatását a halálra szántak szűkszavúságával rögzítette Naplójában Széchenyi. Hová tűntek 1860-ra a reformkor közéleti lázai, heves magánéleti érzelmei? Csak fagy maradt utánuk, hó és halál…

És, az is elképzelhető, hogy az ikervári kastélyt, az első és az utolsó közös otthon emlékét és hangulatát idézte fel Batthyány Lajos özvegyében a dákai rezidencia. A helyet, amelyről a halálra ítélt családfő háza népének 1849. október 6. után - a Haynau sajátkezű aláírásával hitelesített „ítéletlevél” szövege szerint: „a lázadás által okozott károk pótlásaként” - le kellett mondania.

Az 1834-ben sorsukat Isten és ember színe előtt egymáshoz láncoló két főrangú ember sorsdöntő elhatározása, hogy tudniillik Batthyány Lajos – hitvese hatására – a nemzeti politika porondjára lép, Ikerváron született meg. Talán legelső politikai programnyilatkozatát is e falak között fogalmazta meg az ifjú férj, akinek Zichy Antónia – ma úgy mondanánk – azon nyomban a kampányfőnöke lett. „A hazaszeretet felgerjesztésére minden veszélyeztetett nemzetnél hathatós eszköznek tapasztaltatott a nőnem ösztönzése, hogy ez nálunk is mennél előbb fogja fel e dicső szerepet, iparkodni fogunk” – mondta az 1839-es pozsonyi diétán Batthány Lajos.

Batthyány Lajosné sem az ura oldalán, sem özvegyi sorban nem feledte a nemzet asszonyaira építő hazafias programot. Nem is feledhette, édesanyja végrendeletileg hagyta rá az életbölcsességet: „a kötelesség teljesítésében talál az ember igazi megelégedést”. Petőfi Sándor pedig, aki az arisztokratákat ki nem állhatta, 1844-ben írt versében így buzdította „Borús hazánknak két sarkcsillagát”, Zichy Antóniát és Karolinát: „Ragyogjatok ti ébredő hazámban/ Hajnalsugárral, testvércsillagok!/ Sugáritokra,… A nemzetáldás zengedezni fog”.

Egy évvel az után, hogy Dákán megtelepedett, legidősebb gyermekének, Emmynek az esküvője alkalmából, hazafias tűntetést rendezett Batthyány Lajos özvegye.

Amikor Teleki László, az egyművű drámaíró, az 1848-as kormány párizsi követe, válogatott udvari praktikák és zsarolások által megtévesztett alattvalóként Magyarországra hazatérhetett, útja szinte másnap Dákára vezetett. A hírre, hogy az új függetlenségi mozgalom vezére a közelben van, öt-hatszáz ember gyűlt össze Pápán – „minden rang és valláskülönbség nélkül” – hogy az „ünnepiesen kivilágított” Dákára vonuljanak, és a kastély előtt Batthyány Lajosné vendége mellett „tüntessenek”. (Nem véletlenül lett Illyés Gyula 1963-as, Különc című drámájának egyik színtere a dákai kastély; a darabból Vámos László rendezett 1980-ban televíziós produkciót. Teleki László szerepét Sinkovits Imre játszotta.)

A „tömegdemonstráció” a Pápán tanító bencés szerzetes, Vaszary Kolos zárszavával ért véget. „Most már hisszük - mondta a későbbi esztergomi érsek -, hogy reményeink nem lesznek üres szappanbuborékok.

Az eseményről egyébként Mikszáth Kálmán kedvenc gleichenbergi fürdőorvosa, dr. Závory Sándor is megemlékezett, utódai a rendszerváltás után kis füzetben, magánkiadásként jelentették meg a visszaemlékezéseit: „1861-ben Deák Ferenc látogatóban volt Dákán özvegy Batthyány Lajosnénál. A diákok megtudták. A dalárdisták összebeszéltek. Alkonyat után kiballagtak a közelfekvő Dákára. Ott a világító ablakok alatt csendben felálltak s rázendítették a dalt: Hazádnak rendületlenül!.. Deák kinyitotta az ablakot, oda állt, onnan hallgatta a gyönyörű éneket… Igen kedvesen lepte meg a nagy hazafit e gyöngéd figyelem, úgy a grófnőt is. Lejött hozzájuk megköszönni a megtiszteltetést, s mondott nekik hazafias, buzdító, biztató beszédet: Sötét idő borult ránk. Most nem tehetnek Önök a hazáért semmi mást, mint hogy tanuljanak,… mert… csak műveltségünk által tarthatjuk fenn magunkat…”

Batthyány Elemér (1847-1932)

Az özvegy – mint az 1840-es években – dákai menedékében sem méricskélte, mekkora kockázatot vállal azáltal, hogy messze hangzó hazafias tüntetéseknek a háziasszonya. De azt sem fontolgatta, hogy egyetlen fiát, Elemért milyen szellemben nevelje.

A lehető legérzékenyebb korban, kiskamaszként ismerte meg a dákai birtokot az 1847-ben született gyermek. Volt honvédtisztekből toborzott nevelői mellett életpályáját alighanem az uradalomnak az egyik korábbi tulajdonosa, Nádasdy Tamás gróf által honosított, híres lótenyésztés határozta meg.

Batthyány Elemér felnőtt emberként messzire kerülte a közélet porondjait, és minden energiáját a hazai lósport és lótenyésztés fellendítésére fordította. Azt a programot valósította meg a mindennapi gyakorlatban, szokták volt mondani róla, amelyet Széchenyi István eltervezett. Amikor azonban a kivégzett miniszterelnök egyetlen fiú-utóda, szerelmes ifjúként Ferenc József hitvesének az unokahúgát, Marie Louise von Wallersee grófnőt szerette volna eljegyezni, az édesanyja térítette észre. „Gyilkos családba nem nősülünk”, írta gyermekének Batthyány Lajos özvegye. Meg is fenyegette: ha tilalma ellenére mégis feleségül veszi szíve választottját, házasságkötésük másnapján öngyilkosságot követ el. (A házasság –természetesen – meghiúsult.)

De az özvegy azt is megtiltotta a fiának, hogy a királyi vadászatokon részt vegyen. Elemér e tiltást anyja halála után sem feledte, s ha a királyné szépsége és vonzereje mégis ki-kicsalogatta a gödöllői fényes rendezvényekre, sosem engedte, hogy Ferenc Józsefnek bemutassák. Akkor sem, ha a vadászatokon az uralkodóval együtt lovagolt.

A történethez, persze, az is hozzátartozik, hogy Ferenc József „a felesége társaságában zokszó nélkül lenyelte, hogy Batthyány gróf keresztülnéz rajta, sőt, görcsösen igyekezett elsiklani e kínos jelenetek felett.” Erzsébet királyné életrajzírói legalábbis így örökítették meg a mártír fiának és a Batthyány Lajos halálos ítéletét jóváhagyó – vagy tán el is rendelő? – Habsburgnak a közös programjait.

A dákai kastély utolsó grófi tulajdonosát, Batthyány Ilonát csak „paraszt grófnőként” emlegette a falu népe. Miután fivérétől 1916-ban megvásárolta a birtokot, Ilona szinte állandóan Dákán tartózkodott. A falunak úgyszólván minden rendezvényén megjelent. (Az utolsó fényképfelvétel egy műkedvelő színi előadás alkalmával készült az idős asszonyról, nem sokkal a halála előtt.) Csak egy határozott kikötése volt: a táncmulatságokon, az ő jelenlétében ne játszanak bécsi keringőt. Édesapja halálát az uralkodói háznak – ahogyan özvegy édesanyja Dákán, magyarul írt visszaemlékezéseiben olvasható: „ezen kígyói Dynastiának” – Batthyány Ilona sem tudta megbocsátani. Ha csak tehette, borsot tört Ferenc József orra alá. Nem a dákai, hanem a cinkotai kocsisa mesélte el egyszer, miként intézte el Batthyány Ilona, hogy a négylovas hintaján gödöllői nyaralójába igyekvő császár és király csak lépésben haladhasson – legalább Kerepesig. Asszonya parancsára hatlovas fogattal vágott az uralkodó elébe a történet felelevenítője, s hosszú kilométereken át lelkesen fékezte-akadályozta Ferenc József utazását.

(Vagy fél évszázaddal később Balatonfüreden voltam szemtanúja a nemzeti ellenállás hasonló megnyilvánulásának, akkor egy gyönyörű tizenéves lány lassította le a pártüdülőbe igyekvő autókaravánt, amely állítólag Kádár Jánost szállította a tó partjára. Amikor az út közepén, feltűnő lassúsággal lépegető „renitenst” harsány dudaszóval próbálták siettetni, a lány hátrafordult, és megfontoltan az útra köpött. Ismerte-e Batthyány Ilona történetét, vagy sem, nem tudom. De azt igen, hogy a paraszt grófnő lelki rokona lehetett.)

Batthyány Ilonának nem csak a merészségéről, a jóságáról is sok történetet hagyományozott az utókorra a falusi emlékezet. Az I. világháborút megjárt dákai katonáknak öt-öt holdnyi földet adományozott, birtokát pedig – végrendeletének tanúsága szerint - három-tizennégy éves, vagyontalan leánygyermekek otthonául szánta. Azt szerette volna, ha az intézményt - édesanyja emlékére - Antónia Gyermekotthonnak hívják.

A műemléki védelmet élvező, szociális és egészségügyi intézet, amely 1949 óta működik a nagy múltú kastély falai között, ma Batthyány Ilona nevét viseli.

A birtok 1942-ben került köztulajdonba, a Batthyány családtól Veszprém vármegye vásárolta meg. A hazánkra zúduló történelmi viharoktól azonban új tulajdoni állapota sem tudta volna megmenteni a dákai kastélyt és a hozzá tartozó hatalmas parkot, ha sorsára nem ügyeltek volna lelkiismeretes és tettre kész emberek. 1943-ban idősb Antall József, mint menekültügyi kormánybiztos, a Magyar Vöröskereszt és a pápai nuncius hatásos védelmében, olasz menekült-tábort létesített az egykori Batthyány-rezidencia falai között. Négy évvel később a falu plébánosa, Körmendy József akadályozta meg, hogy lebontsák az épületet.

Aztán Török Lajos következett, aki igen leleményesen és – mondhatni - diplomatikusan szervezte meg a Batthyány kastélyban berendezkedő „szeretetház” mindennapjait. Hasznosítani próbálta, ami a Batthyány uradalomból a viszontagságos évek után még úgy-ahogy megmaradt – gazdasági épületek, háziállatok, gépek, szerszámok –, s az újraélesztett udvarház termékeiből tartotta fenn a kezdetben idős emberek gondozására berendezkedő, később fogyatékosok ápolásával is próbálkozó, ám a hivatalosan előírt osztálygyűlölettől minden időben tartózkodó intézményt. (A Batthyány kastély nem egy „osztályidegen” öreg arisztokratának lett a menedéke, a Rákosi-rendszer legvadabb éveiben is.)

Ma a közép-dunántúli régió, Veszprém, Komárom-Esztergom és Fejér megye fogyatékosait, pszichiátriai- és szenvedélybetegeit látják el az egykori grófi rezidencián…

A mintegy százharminc főnyi személyzet szóhasználata szerinti „régi kastélyban” negyvennyolc embert ápolnak, a klasszicista műemléképülethez tartozó, többhektáros parkban levő „kis kastélyban”, amely külsejét tekintve a régi épület kicsinyített, és némiképpen modernizált mása, ötvenhatot. Az ugyancsak a kastélyparkban emelt, úgynevezett T épületben hetven gondozásra szoruló személyt helyeztek el, a panelépületben negyvennégyet. A faluban két, fogyatékos személyek rehabilitációjára alkalmas lakóotthont létesítettek; az intézetnek a közeli Nyárádon és Kamondon is van már „leányvállalata”…

Az egyre terebélyesedő intézmény ápoltjainak az átlagéletkora: 47 év. A százharminc főnyi személyzet egyetlen tagja sem mondja rájuk, még véletlenül sem, hogy betegek. Mindennapi nyelvhasználatukban száz másik kifejezés szerepel a gondjaikra bízott emberek állapotának a megjelölésére, a negatív felhangok és az antihumánus kifejezések kikerülése végett. Az intézménynek van kosárfonó, gyertyaöntő, nemezelő és szőnyegszövő műhelye, tornacsarnoka, a kastélypark hátsó végében van kertészete is. Mindegyik az intézet lakóinak a foglalkoztatását szolgálja.

A község lakói egyetértésben élnek az intézet lakóival, akik – hivatalosan - maguk is dákai polgárok. Tisztában vannak vele, hogy az általuk változatlanul szeretetotthonként emlegetett létesítmény munkalehetőséget biztosít a falu népének, lendületet visz a település életébe.

A hírét is messzire röpíti. Mint százötven évvel ezelőtt, amikor Batthyány Lajos özvegye a gyermekeivel Dákára költözött, hogy egyedül boldoguljon, méghozzá 48-as alapon. Ahogyan 1849. október 5-én írt levelében Batthyány Lajos meghagyta neki, nem várt „alamizsnát azoknak a kezéből”, akik gyermekeit árvákká tették. És ezt a végrendelkezést, úgy tűnik, még ma sem feledték azon a vidéken, amelyik a Batthyány család választott szülőföldje lett.

X

Egy esztendővel az után, hogy a fenti írás nyomtatásban megjelent, a kétszáz éves Liszt Ferenccel kapcsolatos kutakodásaim során jöttem rá, tizenkét esztendővel az előtt, hogy falai közt Batthyány Lajos családja otthonra lelt, a dákai kastélynak a „hangok nagy tanárja” is a lakója volt. 1846. október 6. és 10 között annál a Festetics Leónál vendégeskedett Liszt Ferenc, aki az 1839-ben szülőföldjére tizenhat évi távollét után visszatérő „hírhedett zenészt” Batthyány Lajos és más nemes urak társaságában, Pozsonyban fogadta s lelkesen ünnepelte. 1846-os magyarországi utazásaik – Liszt Ferencnek több levele is tanúskodik erről – amelynek Dáka volt az egyik állomása, megerősítette a barátságot „a mindig hű rokon” és a dákai kastély akkori tulajdonosa között. Hogy ezt a tényt emléktábla is hírelhetné a nevezetes épület falán – miközben jól tudom, tíz év múltán, az önértékelési zavarokkal küzdő Festetics szünet nélküli nyüzsgése következtében mivé satnyult e barátság – számomra nyilvánvaló. Hogy mások miként vélekednek erről, nem tudom. Szerintem – a túlsó partról – Batthyány Lajos özvegye és gyermekei, de a minden élethelyzetben és mindig nagyvonalú Liszt Ferenc is egyetértően fogadná ezt az ötletet. (Batthyány Lajos és Liszt Ferenc találkozásairól, a két férfiú „misztikus útkereszteződéseiről” 2011. október 1-jén jelent meg írásom a Magyar Nemzetben.)

2017. szeptember 30.

vissza >>