„A balhé mindig ott volt a levegőben”

Középiskolai tananyag is lehetne Kisfaludy András legújabb dokumentumfilmje, az Elhallgatott zenekarok – akár az 1956 után Magyarországot kényszerűen elhagyó zenészekből alakult Filharmonia Hungarica történetét megörökítő Az elhallgatott zenekar című összeállítás. Vagy emlékműsor az 56-os forradalom 61. évfordulóján. A szónoki emelvényekről elhangzó közhelyeknél fontosabb és hatékonyabb ismeretekkel szolgálna azoknak a tizenéveseknek, akik – talán – elképzelni sem tudják, milyen életre szóló élménye lett több nemzedéknek is a huszadik század legszebb szabadságharca. Az a pár nap, amely mindazoknak, akik megélték, gyermeknek, felnőttnek, hívőnek, hitetlennek, képzettnek és tanulatlannak a szabadság ma már szinte felfoghatatlanul mámorító élményét adta.

Kex

Liversing

Syrius

Bajtala-trió

Atlas

Taurus

A Kex, a Liversing, a Syrius, az Atlas, a Taurus és a három „Bajtalás”, meg a többi furmányosan elhallgattatott együttes – mert progresszív dalokat játszottak – 1963 és 1975 között Kádár János köreiben riadalmat keltett

Kisfaludy András kanyargós utakon jutott el a dokumentumfilm-rendezésig. Volt a Képzőművészeti Főiskola növendéke, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatója, a Kex, az M7, az Alligátor dobosa, a Pannónia Filmstúdió figuratervezője, rajzfilmese…

1983 óta önállóan dolgozik: dokumentumfilmeket rendez. Amint azt egy nemrégiben megjelent kiadványban (A befogadó kamera) is megvallja, számára a dokumentumfilmezés alapja „a rendkívül mély személyes kapcsolat”. „Afféle filmes-krónikás Tinódiként” mondja hát a magáét arról a korszakról, amelyről „még írásos anyag is alig található”.

Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor Elszállt egy hajó a szélben címmel „a meghökkentés, szórakoztatás, gondolatébresztés, lázadás látens formáit” képviselő Kex együttes mozgóképes krónikáját Kisfaludy András közreadta, munkáját – mondhatni – össztársadalmi meglepetés, megrendülés és megbecsülés fogadta. Voltaképpen még azok is elismeréssel szóltak az 1960-as, 70-es évek fordulóját „sajátos megvilágításban” megjelenítő filmről, akik – amúgy – a Baksa Soós János nevéhez fűzhető performance-okat nem igazán kedvelték. (Talán nem is értették.) Fölismerték e filmben az 1956 utáni idők történelmi tanulságát, a Kádár János nevével jelölt korszak rettenetes módszerét, hogy tudniillik „akasztás, főbelövés vagy börtön” nélkül is ki tudták iktatni a kulturális közéletből, de a köztudatból is azokat a fiatalokat, akiknek a szabadságeszménye tömegeket mozgósított.

A Kex-film kedvező fogadtatása láttán Kisfaludy András pontosan tudta, mi a teendője: menteni, ami menthető a felejtésre ítélt együttesek történeteiből és dalaiból. 2003-ban R. B. kapitányt – azaz Radics Bélát – idézte meg, 2005-ben a Scampolót. Rajongóik táborát sem hagyta „kibeszéletlenül”: a 2007-es Kalef voltaképpen azokat a fiatalokat mutatja be, akik a hivatalosan Moszkva térnek nevezett budai találkozóhelyről a különböző koncertekre elindultak…

Legújabb filmje, az Elhallgatott zenekarok voltaképpen a régészek leletmentő munkájához hasonlítható vállalkozás: hat zenekar és könnyűzenei stílus bemutatásával azokat az 1963 és 75 között széles körben népszerű társaságokat hozza képbe, amelyek a politikai hatalom szemében sikereik csúcsán is első számú „közellenségnek” számítottak.

A progresszív beat dalait játszó Liversing, a leginkább az értelmiségnek muzsikáló Bajtala-trió, a klasszikus beat programmal jelentkező Atlas, a dzsessz-rock műfaját Magyarországon meghonosító Syrius, a hardrockot játszó Taurus, és a már említett Kex ma is köztünk lévő tagjai vidáman (!) mesélnek és zenélnek a kamerák előtt. Olyan kedves öreglegényt is találni közöttük, aki voltaképpen negyven-ötven év után szembesül a nyilvánvaló ténnyel: a korabeli hatalom heves ellenszenv „kíséretében” rendelkezett róluk.

Tiltotta s verte is őket. Volt, akit otthonától messzire üldözött, és volt, aki e megkülönböztetett bánásmód elől a halálhoz menekült…

Ám, akik itt maradtak, Kisfaludy András hívó szavára – ifjabb, tehetséges muzsikusok társaságában – ismét színre léptek, és még egyszer – talán utoljára – legnépszerűbb dalaikat kezdték el játszani. Kisfaludy András filmje láttán nem lehet közös múltunkból törölni őket. Sem az énekes Túry Árpádot, sem a dobos Homonnay Zsoltot, sem az énekes-gitáros Makrai Pált, sem a két szaxofonost, Baronits Zsoltot és Ráduly Mihályt

És azt a kort sem lehet tökéletesre fényezni, amelyben attól féltek a hatalmasok, hogy e vidám emberek koncertjei rendszerellenes megmozdulássá fajulhatnak.

„A balhé mindig ott volt a levegőben” – mesélik az Elfelejtett zenekarok című filmben megszólaló zenészek, akik ennek ellenére mégis, újra meg újra játszani kezdtek. Miért? – kérdezhetik a mai józanok. Mert a zene a szabadságot jelentette számukra. Visszhangját annak, amit apró gyermekként vagy kiskamaszként tízegynéhány évvel korábban a maga teljes szépségében – ki ösztönösen, ki nyitott lélekkel és értelemmel –megéltek.

Nem dühöngnek eltékozolt ifjúságuk miatt, elégtételért sem kiáltanak. Mintha ők is azt vallanák, amit a Kisfaludy András filmjében – vén fejjel – meg nem jelenő Baksa Soós mondogat: „Az embertársakat megnyugtatni, felhívni a figyelmet a szeretetre, a kedvességre, s ezekben magunknak is jó példával élen járni – tulajdonképpen ez a feladat.

2017. október 3.

vissza >>