A kolbászt itthonról hozták…

Szőnyi Zsuzsa 93. születésnapján, október 2-án Rómában egész napos program idézte meg az „aventinusi tündért”. Egykori lakhelyén, a Via Anna Faustina 19-es számmal jelölt házának falán emléktáblát helyezett el az Örök Város jelenlegi városnagya. Este a Falconieri Palotában, a Római Magyar Akadémia székhelyén italianisták, szerzetesek, rádiósok és nyomdászok beszélgettek a Szőnyi Zsuzsa és Triznya Mátyás által évtizedeken át szívvel-lélekkel működtetett Triznya-kocsma történelmi s kulturális szerepéről. Az emléknap fináléjaként pedig, Bekker Dániel Liszt-hangversenyét hallgathatták meg Szőnyi Zsuzsa tisztelői s barátai. Szülőhazájában viszont azt az új könyvet, Szabó Ferenc jezsuita szerzetes Találkozások címen megjelent összeállítását is hiába keresem, amely Szőnyi Zsuzsa varázslatos személyiségét örökíti meg. Így hát, hogy a 93. születésnap tájékán szülőhazájában is szó essék róla, szerény lehetőségeimhez igazodva, azt a Szőnyi Zsuzsával 2011 nyarán folytatott beszélgetést ajánlom internetes olvasóim figyelmébe, melynek a helyszíne – a zebegényi Szőnyi Emlékház tornáca – eleve meghatározta a 2011-es Magyar Nemzet színes mellékletében, augusztus 20.-i ünnepi előhangként megjelenő diskurzus hangulatát. Végelszámolásnak tűnő, tömör kis életút-interjú kerekedett belőle.

A zebegényi ház, a nappali, a rádió, melynek segítségével az elárvult szülők idegenbe szakadt lányuk hangját hallgathatták, a kisgyermeket és az ifjú lányt megörökítő festmények kivétel nélkül mind azt a határtalan szeretetet jelezték, amellyel családja – a közelükben, vagy tőlük távol élő – Szőnyi Zsuzsát körülvette

Mióta Itáliából szülőföldjére visszaköltözött, Szőnyi Zsuzsa a hazai média sztárja lett. Eleinte édesapjának, Szőnyi Istvánnak a hagyatékáról faggatták a tévé- és rádióriporterek, mostanság azonban – hogy a férjével, Triznya Mátyással közösen működtetett „kocsma” a száműzötteket és a hazájukban is hontalan magyarokat összetartó, római baráti kör a Magyar Örökség része lett – arról is érdemes kérdezni, mi a titka az olyan derűs összejöveteleknek, ahol az egymással ellentétes nézeteket valló emberek is megértik egymást.

Az „átkosban” is, de a rendszerváltoztató évek kezdetén is volt olyan időszak az életünkben, amikor reggelente Szőnyi Zsuzsa hangjára ébredtünk. Hogyan lett a kettétört bölcsészálmokkal nyugatra menekülő Szőnyi Zsuzsából rádiós?

1949-ben kerültem ki Olaszországba, és az első állásomat az olasz rádiónál kaptam; az olasz rádió magyar adását kellett vezetnem. Amikor ezt idehaza a szüleim megtudták, vettek egy hatalmas rádiót, ma is látható Zebegényben, a Szőnyi István Emlékházban, ezen keresztül hallgatták a kedves kislánykájuk hangját. Ezt a munkát körülbelül tizenöt évig csináltam, majd az olasz miniszterelnökségre kerültem, a sajtóosztályra, és ott is maradtam, míg az olasz állam nyugdíját – negyvenöt év után – meg nem kaptam. A Vatikáni Rádió magyar adásainak a szerkesztője, Szabó Ferenc jezsuita szerzetes azonban addig-addig erősködött, amíg – már nyugdíjasként – a Vatikáni Rádióban folytattam a munkát.

Kellett valamilyen előtanulmány ahhoz, hogy valaki az olasz rádió magyar adásainak a szerkesztője legyen?

Ó, dehogy! Az olasz rádió picinyke magyar adását egyetlen ember csinálta, még helyettese sem volt, így aztán szabadságra sem mehetett. Rettentően örült, amikor megjelentem, végre lesz egy helyettese! Odaültettek a mikrofon elé, de pár mondat után le is állítottak, nagyon jó, mondták, fel vagyok véve, folytassam a munkát.

A mások által szerkesztett híranyagot kellett beolvasnia, vagy a szerkesztést is Szőnyi Zsuzsára bízták?

Igen, a szerkesztés is egykettőre a feladataim közé tartozott. Az olaszul, németül, franciául beérkező óriási híranyagból választhattam ki, hogy mi kerüljön adásba, aztán azt lefordítottam és beolvastam. Az eleinte tizenöt-, majd húsz-huszonöt perces magyar adásokban természetesen szerepelnie kellett a magyar vonatkozású híreknek is…

Befértek e szűk keretek közé a magyar kultúra hírei?

Igyekeztem, hogy beférjenek. Ha Márai Sándornak megjelent egy könyve, ha magyar koncert volt Rómában, megpróbáltam felhívni rá a figyelmet a szűk időkorlátok ellenére is.

Lehet, hogy ez indította el az író Szőnyi Zsuzsa „karrierjét”?

Nem, nem, egészen máshonnan származik az én „íróságom”. A férjemmel, Triznya Mátyással elmenekültünk itthonról, és minden támasz nélkül, szegényen éltünk Rómában. Az itthoniak igen aggódtak értünk és én minden héten fantáziadús levelekben próbáltam megnyugtatni őket. Nem a gondjainkról írtam, hanem az örömeinkről. Szüleink aztán hasonló stílusban válaszoltak a leveleinkre. Az ő leveleik, testes kötetbe gyűjtve, már megjelentek. A mi Rómából írt leveleink hamarosan egy másik könyvben látnak napvilágot. Az irodalomtudós Szörényi László szerint azért van erre szükség, mert ezek az írások „az újkori magyar emigráció irodalmi dokumentumai”…

Máraival folytatott levelezése könyv alakban is megjelent, érdekes módon a közvélemény mégsem ezért ünnepli Szőnyi Zsuzsát, hanem a Triznya-kocsma néven elhíresült összejöveteleikért…

Amikor végre tudtunk egy kis autót venni, barátainkkal nagy hétvégi kirándulásokat tettünk. Csak az volt a baj, hogy a legtöbb olasz ugyanezt cselekedte, s a rettenetes közlekedési dugók miatt szinte lehetetlen volt a hétvégeken Rómába visszatérni. Egyszer aztán Matyinak, a férjemnek elfogyott a türelme. Ebből elég, mondta, legközelebb otthon maradunk, jöjjenek fel hozzánk a barátaink, elvégre beszélgetni, borozgatni Rómában is lehet! Eleinte csak egy-két ember élt ezzel a lehetőséggel, aztán egyre többen. Váradi Imre például, aki Bolognában tanított, nyugdíjasként többször is megjelent Rómában, és, persze, nálunk is. Ő volt az, aki egyszer azt mondta: – Gyerekek, én olyan jól érzem magam nálatok, mint egy kocsmában!

Még ma is többen állítják idehaza, hogy a Triznya-kocsma tényleg egy itáliai csapszék volt, hiába bizonygatja nekik az ember, hogy Szőnyi Zsuzsa és Triznya Mátyás római otthona igazából olyan irodalmi szalonként működött, ahol beszélgetni is lehetett a háziasszony által feltálalt rakott krumpli mellett…

… amihez a kolbászt otthonról hozták. De nem ez volt a fontos, hanem a beszélgetés.

Márai Sándor is megfordult a Triznya-kocsmában?

Márai Sándor nem akart senkivel sem találkozni, csak mivelünk. Attól tartott, hogy különböző megfigyelőket küldenek a nyakára. Valószínűleg küldtek is.

Világnézetek találkozásának gyakori kísérőjelensége a szócsata, s úgy tűnik, a Triznya-kocsmában a legkülönbözőbb világlátású emberek ülték körül Szőnyi Zsuzsáék asztalát. Harcra készen?

A kocsma hangulata mindenkit lehalkított, a másik ember felé közelített. Karinthy Ferenc is gyakran megfordult nálunk, egy asztalnál ült Kada Lajos érsekkel, és nagyszerűen megértették egymást. Az itthoni dolgokat, persze, senki sem hozta szóba, nem tudtuk, hogy van-e köztünk beépített tégla.

Lehetett?

Igen. Biztosan. De soha nem akarom megtudni, hogy ki volt az illető. Fájdalmas volna szembesülni vele, hogy az az ember, akit én becsültem, jelentéseket gyártott rólunk…

Nemrégiben alapítóival, Szőnyi Zsuzsával és Triznya Mátyással egyetemben a kocsma is a Magyar Örökség része lett…

Életem során több magyar és olasz kitüntetést is kaptam, ez a Magyar Örökség-díj azonban pontosan azt jutalmazza, amiért mindig is dolgoztam, amivel mindig is próbálkoztam: művészeti örökségünk megőrzésének a szolgálatát. Minden időben és mindenáron.

XXX

Legutolsó találkozásunk alkalmával, 2013 decemberében Szőnyi Zsuzsával a száz esztendős Weöres Sándorról beszélgettünk. A gyógyíthatatlan beteg, akinek – láthattam – olykor jártányi ereje sincsen, felkészülten fogadott: könyvgyűjteményének rengetegéből előkereste azt a kötet, amely beszélgetésünknek, de a százesztendős Weöres Sándor megidézésének is jelentős távlatokat adhatott.

A Párizsban, 1964-ben a Magyar Műhely által Tűzkút címmel közreadott Weöres Sándor-verskötet feküdt Szőnyi Zsuzsa asztalán. A dedikáción átlapozva, a Köszöntés című előszót kezdte el olvasni. A költő korunknak szóló üzenetét:

A … III. évezrednek küldöm könyvemet, nem sejtve, meddig őrzi meg, és kedvére való-e… és remélve, hogy nem pesszimizmust és nihilizmust lát ez írásokban, inkább kacag a spirituszcsempészeten, amit a szellemi szesztilalomnak talán már véget ért időszakában űztem, s ugyanazzal a derűvel néz vissza öreg szemembe, mint én előre az ő kedves fiatal szemébe…”

Megrendülten hallgattam az el-elakadó, csöndes fölolvasást. Akkor még a számomra új- és időszerűnek tűnő fogalom, a spirituszcsempészet sem tudott lázba hozni. Révetegen, bénán bámultam ki Szőnyi Zsuzsa budai otthonának ablakán.

Régi, vidám hangja hozott vissza a szomorú szédületből: – Ugye, milyen gyönyörű innen a kilátás? Római teraszunkról sem láttam ennyi szépet!

És csakugyan, Szőnyi Zsuzsa utolsó földi szállásának az erkélyéről – ahol még egy kis lombhullató fa is szépen araszolt az ég felé – a Gellért-hegytől a Budai Váron át a budai hegyekig a fővárosnak úgyszólván minden csodáját látni lehetett. Szőnyi Zsuzsa ugyanazzal a derűvel nézhetett körbe, mint Weöres Sándor előre, a III. évezredben élők szemébe.

Azt azonban 2013-ban sem tudtam volna, és most sem tudnám megjósolni, még, ha a Tűzkút előszavának nyomvonalán haladnék, akkor sem, hogy meddig őrzi meg Szőnyi Zsuzsa emlékét az a kor, amelyben – a szellemi szesztilalom ismét ismert fogalommá válhat.

(A 100 éve született Weöres Sándorra a 2013. december 28-án megjelenő Magyar Nemzet 30-31. oldalán Szőnyi Zsuzsa mellett Csukás István, Sebő Ferenc és Gyulai Líviusz emlékezett.)

2017. október 7.

vissza >>