Oscar-díj? Szerencse kérdése!

Zsigmond Vilmos operatőr 1956-ról, a főiskolai oktatás dicsőségéről és a filmművészet szomorú sorsáról

Az 56-os forradalom negyvenedik évfordulóján, akit csak lehetett – aki részt vett benne s túl is élte, sőt még a nevezetes évfordulót is ép szívvel és elmével érte meg – e dicső napokról faggatta a hírlapíró. Az Oscar-díjas operatőrt, Zsigmond Vilmost, aki barátjával, Kovács Lászlóval és több más ifjú pályatársával együtt, kamerával a kezében követte az eseményeket – a fő helyen. Az 1996. augusztus 3.-i Magyar Nemzet 17. oldalán megjelent beszélgetést azért (is) érdemes a forradalom hatvanegyedik évfordulóján megidézni, mert az a Látlelet egy kórházról Tétényi – 1956 című dokumentumfilm, amelyet október 19.-én Budapesten, a Tétényi úti Szent Imre Kórházban zárt körben bemutatnak, feltételezhetően a Zsigmond Vilmosék által forgatott, 56-os mozgóképsorokat is látni engedi.

Zsigmond Vilmos: Az Oscar a szerencsétől függ… A szarvasvadászra büszkébb vagyok, mert szerintem az jobban fotografált film, mint a Harmadik típusú találkozások…

Vannak, akik azt mondják, azon magyar filmesek közül, akik 1956-ban hagyták el az országot, ő vitte a legtöbbre. Szívesen forgatott vele John Boorman, Robert Altman, Steven Spielberg, szeret vele dolgozni Jack Nicholson, Jodie Foster, Sharone Stone. A Harmadik típusú találkozások című fantasztikus film fotografálásáért Oscar-díjat kapott, A szarvasvadász című filmért az angol filmszakma tüntette ki. Zsigmond Vilmos hatvanhat esztendős magyar származású operatőr ma is szegedi tájszólással mondja a magáét. Főiskolai tanárát, Illés Györgyöt pedig úgy tiszteli, hogy hanyatt-homlok siet haza Magyarországra, ha „Illés-napokat” rendeznek egy vidéki kisvárosban, mondjuk Egerben. Úgy tűnik tehát, a világhír tetején is megmaradt szerény magyar művésznek Zsigmond Vilmos. Az egri filmművészeti nyári egyetem egyik csöndes estéjén ülünk le beszélgetni életéről, élményeiről, sikereiről és reményeiről.

Először a fényképezésbe estem bele – kezdi a történetét Zsigmond Vilmos. – Tizenhét éves koromban megbetegedtem, hónapokig ágyban kellett feküdnöm, iszonyúan unatkoztam. Az egyik rokonom, maga is amatőr fényképész, elhozott egy albumot, Művészi fényképezés volt a címe, azt lapozgattam unaloműzőül. El voltam bűvölve az album ellenfényes képeitől. El is határoztam, mihelyt felgyógyulok, fényképész leszek. 1948-ban, az érettségi után azonban, apám akarata szerint a budapesti mérnöki karra jelentkeztem. A származásom miatt nem vettek föl az egyetemre. (Apám Marokkóban élt, az anyámnak pedig kocsmája volt. Ilyen szülőkkel a munkás-paraszt fiatalokat futtató világban labdába sem rúghattam.) Keserűségemet sportolással gyógyítottam, méghozzá sikeresen. Asztalitenisz-bajnoka lettem Szeged városának. Az élsportolónak már megbocsátották a származását. Igen jó állást kaptam a szegedi Kenderfonónál, mint pingpongbajnok. A vállalat párttitkárnője közölte is velem, ha a továbbiakban boldogulni szeretnék, szakítsam meg a kapcsolatomat az apámmal és igyekezzek jó pontokat szerezni a munkásosztály felkarolása révén. Te jó Isten! Hogyan tudok én jó pontokat szerezni a munkásosztálynál, tűnődtem, mert az föl sem merült bennem, hogy az első ”követelményt” – szakítsam meg a kapcsolatot az édesapámmal – komolyan vegyem. Kisvártatva kisütöttem, megtanítom fotózni a munkásokat. Ez lesz az én jópont-szerzési akcióm! Ebben nekem is kedvem telik, a munkások klubjának a tagjai is használni tudják, ha megtanulnak: fényképezni, nagyítani, laborálni. Így azután, olyan jó fiú lettem a Kenderfonóban, hogy amikor 1951-ben a gyár lehetőséget kapott: egyik káderüket fölküldhetik továbbtanulni Budapestre, a filmművészeti főiskolára, engem ajánlottak.

Ötszáz jelentkező közül kellett kiválasztani Illés Györgynek, Badal Jánosnak, Pásztor Istvánnak azt a pár embert, akivel az operatőrök első évfolyamát elindíthatják. Emlékszem, többek között az volt a felvételi feladat, hogy egy iszonyúan rossz szovjet filmről, A donyeci bányászokról kritikát kellett írni. Ketten, hárman, akikkel kezdtünk összebarátkozni a felvételi során, úgy döntöttünk, nem fogunk hazudni, mint a hivatásos kritikusok, akik kivétel nélkül mind zseniális műalkotásnak nevezték A donyeci bányászokat. Mit veszíthetünk? Legfeljebb kirúgnak bennünket. Jól döntöttünk. A tanárok megkedveltek bennünket az őszinteségünkért, akkoriban ugyanis senki nem volt igazán kommunista a főiskolán.

Mit adott a Rákosi-korszak legsötétebb éveiben egy őszinte vidéki fiatalembernek a filmművészeti főiskola?

Csodálatos világba csöppentem bele, életem legszebb négy évét töltöttem a főiskolán. Nagyszerű emberek tanítottak bennünket, csak a szakmára kellett koncentrálnunk, a főiskoláról kizárták a politikát. Mi is tanultunk marxizmust, orosz nyelvet. Motorikusan mi is ismételgettük azokat a szólamokat, amelyeket akkoriban mondogatni kellett, és amelyekben egy pillanatig sem hitt senki közülünk. De mindez mellékes volt ahhoz képest, hogy állandóan filmről, irodalomról, képzőművészetről beszélgethettünk, kijárhattunk a filmgyárba, nézhettük, hogyan dolgoznak a tanáraink, elleshettük a titkaikat. Ma már tudom, sehol a világon nem adatik meg ez a lehetőség a filmfőiskolásoknak. Könyvből tanulják másutt az operatőrséget. Én viszont ott gyakornokoskodtam Makk Károly mellett, amikor a 9-es kórtermet forgatta, amikor a Bakaruhában készült…

Ez az idilli légkör sem tarthatta vissza attól, hogy 1956-ban nekiinduljon a nagyvilágnak. Félt valamitől?

A forradalom első napjaiban ugyanúgy éltük a történelmet, mint a többi fiatal. Három nap is eltelt, amikor a filmgyárban eldöntöttük, kamerát kell venni a kezünkbe, filmezni kell a forradalmat. Mert hát hányszor van ilyen egy ország életében? Éppen Miskolcon voltunk, amikor meghallottuk, jönnek az oroszok. Azonnal a filmgyárba mentünk, és elhatároztuk, hogy folytatjuk a forgatást. Folytattuk is – többek között Kovács László barátommal – november 22-ig. Akkor láttuk, tovább itt már nem lehet maradásunk, egy feladatunk van, kivinni a filmjeinket Nyugatra, lássák, mi is történt valójában. Szerencsénkre minden tekercsből csináltattunk egy kópiát. Sejtettük ugyanis, hogy az eredeti felvételeket el fogják vinni az oroszok. Így is történt. Az eredeti felvételek negatívjait mind elvitték a filmgyárból. A másolatokat azonban százötven méteres darabokra vágtuk és elrejtettük egy teherautó kerekeibe. Így indultunk volna neki a határnak. Az indulás előtti napon azonban megvonták a jogosítványunkat. Ki kellett venni a filmeket a kerekekből, átpakolni a kézitáskáinkba, úgy utaztunk Kovács Lászlóval, Vass Ferenccel Sopronba. Ott béreltünk egy vezetőt, odaadtuk neki minden pénzünket, hogy átvigyen bennünket a határon. Szépen bele is vezetett bennünket egy orosz járőrcsapat „karjaiba”. Csak arra volt időm, hogy odaszaladtam egy kukoricagóréhoz és elrejtettem benne a filmeket. Kovács László egy bokor mögé dobta a nála levő felvételeket. Az orosz járőrök visszavittek bennünket egy táborba, aztán a nálunk levő holmikért „cserébe” szabadon engedtek mindhármunkat. Éjszaka visszalopóztunk a kukoricaföldekre, százával álltak ott a kukoricagórék. Kétségbe voltam esve, miként fogom megtalálni azt, ahová a filmeket rejtettem. De megtaláltam! Boldogan szaladtunk a határ felé. Azt gondoltuk, Nyugaton óriási értéke lesz a filmjeinknek. Csakhamar azonban kénytelenek voltunk belátni, semmi értéke nincs 56 filmszalagra rögzített történetének. Nagy nehezen találtunk rá a müncheni Erdélyi Istvánra, aki kilencezer dollárért megvette az anyagunkat. Amit kaptunk, csak arra volt elég, hogy kifizessük az adósságainkat.

Az Egyesült Államokban tárt karokkal fogadták?

Tárt karokkal, tárt karokkal, de hamar rá kellett jönnöm, ott sem minden fenékig tejföl. Tíz évnek kellett eltelni, amíg a film közelébe kerültem. E tíz évben minden munkát elvállaltam, hogy el tudjam tartani a családomat.

Melyik volt az első olyan munkája, amelyben az „igazi” Zsigmond Vilmos mutatkozhatott be?

A McCabe és Mrs. Miller, Altman rendezése Julie Christie főszereplésével.

Kik segítették?

Senki. Barátommal, pályatársammal, Kovács Lászlóval segítettük és segítjük mind a mai napig egymást. Kezdetben dokumentumfilmeket készítettünk, televíziós társaságoknak dolgoztunk. Szép lassan elterjedt rólunk, van a filmszakmában két idióta magyar, szinte ingyen dolgoznak mindenkinek, mert annyira szeretik a filmszagot. És jöttek az ajánlatok az alacsony költségvetésű játékfilmekre. Ezekben azután megmutathattuk, mit tudunk.

Megszámlálni is lehetetlen, hány nagy film operatőre volt Zsigmond Vilmos. (Madárijesztő 1973, Sugarlandi hajtóvadászat 1974, Harmadik típusú találkozások 1977, A szarvasvadász 1978, Sliver 1993, Halálos póker 1994, Menekülés az éjszakába 1994, Bérgyilkosok 1995.) Melyiket tartja pályája csúcsának?

Nincsen csúcs.

Az Oscar-díj nem csúcs?

Nem. Az Oscar a szerencsétől függ. Meg a divattól, a film fogadtatásától… A szarvasvadászra büszkébb vagyok, mert szerintem az jobban fotografált film, mint a Harmadik típusú találkozások, noha A szarvasvadászért nem kaptam díjat. Az angolok tüntettek ki érte.

Kikkel szeretett leginkább dolgozni?

Altmannal, Boormannal, Spielberggel, Ők mind kitűnő rendezők, mindig újszerű filmeket csinálnak. Persze, szerencsém is volt. Akkor kerültem bele a hollywoodi filmgyártásba, amikor az ottani „új hullám” az alacsony költségvetésű, európai stílusú filmeket szorgalmazta. Érdem volt realistának lenni akkoriban, és én ehhez igen értettem. Máig szeretem azokat a filmeket, amelyeket a 70-es években forgattunk. Nem úgy, mint a mostani, sok százezer dollárért készülő, erőszakkal, embertelenséggel teli szemetet.

Mit tart a magyar filmről? Egyáltalán, tudott itthon maradt kollégáinak a munkásságáról a 60-as, 70-es, 80-as évek Amerikájában?

Persze, hogy tudtam! Illés György, mint minden volt tanítványával, velem is tartotta a kapcsolatot. Amint lehetett, haza is jöttem. A magyar filmnek egyébként az az érdeme is, ami a hibája. A magyar film művészfilm, és emiatt eladhatatlan.

Európa retteg attól, hogy elárasztja, megfojtja az amerikai filmipar és filmforgalmazás.

Nemcsak a mozi, nemcsak Európa amerikanizálódik el, hanem az egész világ. Az öltözködéstől a zenéig mindent befolyásol az amerikai ízlés. Nehéz ez ellen bármit is tenni. Az amerikai filmek többsége könnyű, mondanivaló nélküli szórakozást ígér, a közönség igényeit ezek a munkák teljes mértékben kielégítik. Ha az egyes országoknak erős volna a filmiparuk, talán védekezhetnének az amerikai hatás ellen. De hát sehol nem erős a nemzeti filmgyártás.

Mit gondol, miért süllyedtek mélyre szerte a világon a filmmel kapcsolatos igények?

Talán azért, mert a film sehol nem tananyag, nem oktatják az iskolákban úgy, mint az irodalmat, a képzőművészetet. Ha nyolc-tíz éves koruktól megtanítanák a gyermekeknek, mi a jó film, talán különbséget tudna tenni mindenki a giccs és a művészfilm között. Amíg nem lesz kötelező iskolai tananyag a film, reménytelen helyzetben vagyunk mi, filmesek.

2017. október 13.

vissza >>