Ötvenhatos l(L)átlelet

Mesterien rögzített, korabeli filmfelvételek kíséretében mutatja be Kinyó Ferenczy Tamás 51 perces dokumentumfilmje egy budapesti kórház, a Tétényi út 12-16. szám alatt ma Szent Imre Egyetemi Oktatókórház néven ismert gyógyintézet 1956-os történetét. A Látlelet egy kórházról – Tétényi – 1956 című, megrendítően lírai, egyszersmind dermesztően drámai produkciót, amely a forradalom áldozatait és minden áldozatra kész segítőit is hitelesen idézi meg, első ízben október 19-én, az eredeti helyszínen, azaz a nevezetes újbudai kórház, zártkörű rendezvényén vetítik. Hogy országnyi nézősereg mikor láthatja ezt a kiváló l(L)átleletet, nem tudom. Ám azt igen, hogy mindaz, amiről benne szó esik – segítőkészség, önzetlenség, irgalom, gyengédség, figyelem, lemondás – mindnyájunkra tartozik.

Tevékeny alkotói éveket maguk mögött tudó szobrászok, festők, grafikusok meg egy költő és egy orvos, egy mérnök, egy technikus emlékezik hatvan esztendővel ezelőtti önmagára s azokra a napokra, amelyeket ma ekként értékelnek: értük volt érdemes élnünk

A Tétényi úti kórházba már 1956. október 23-án szállították a fegyveres összetűzések sérültjeit. Azok a tizenéves fiatalok, akik segíteni szerettek volna a forradalom első – reményeik szerint még megmenthető – áldozatain, már másnap hajnalban véradásra jelentkeztek. A híres újbudai gyógyintézet, a „Tétényi” közelében lévő diákotthon lakói – a Képző- és Iparművészeti Gimnázium tanulói – valamiképpen arról is értesültek, hogy ott (talán az intézmény kritikus helyzetére való tekintettel?) nem érdeklődnek az iránt, átlépték-e a hivatalosan megállapított véradói korhatárt.

Azt viszont, életeket mentő jótéteményük után az életrevaló donoroktól megkérdezték a kórház alkalmazottai, nem maradnának-e náluk, amíg vidékről bejáró munkatársaikat a váratlan események miatt nélkülözniük kell? És a tizenhat-tizenhét éves fiúk, lányok, másod-, harmad, negyedéves középiskolai tanulók, érettségi előtt álló diákok közül többen is e kérdésre határozott igennel válaszoltak.

Minderről a rendező-operatőr Kinyó Ferenczy Tamás kamerái előtt két jeles szobrász, Csikai Márta és Szathmáry Györgyi, két festő, Horváth Mária és Kormos Gabriella is számot ad. Valamint a grafikus Faltis Róbert és a tájépítész Mihályi Árpád

Visszaemlékezéseiket a kórház életmentő munkálataiban a szervezői és gyógyítói teendőket egyaránt kézben tartó dr. Pálóczy József leánya, a gépészmérnök Pálóczy Erzsébet az édesapja hagyatékában megtalált dokumentumokkal igazolja.

Ágh István, az október 25.-i „véres csütörtök”, a Parlament épülete előtti sortűz sebesültje, akit a Kossuth térről a Tétényi úti kórházba szállítottak, Kinyó Ferenczy Tamás kamerái előtt a kórház 56-os nyilvántartási könyvei közt keresgél. Meg is találja magát, meg a pajtásait is, akikkel e gyászos napon együtt tébláboltak az Országház előtt.

A cukrász Szamos István is a Tétényi úti kórház 56-os napjainak koronatanúja.

Valahonnan az a filmtekercs is előkerült, amelyet – talán maga Zsigmond Vilmos, vagy lelkes pályatársai? – hatvanegy esztendővel ezelőtt a Tétényi kórtermeiben forgattak.

Profi munka, annyi szent! A mai néző is elragadtatottan nézheti. Hát még az, aki e mozgóképsoroknak köszönhetően tizenéves önmagát pillanthatja meg: fehér köpenyben, az életükért küzdő fiatalok betegágya mellett, a könyörtelen halállal folytatott harcban mentőangyali küldetést vállalva…

A fekete-fehér mozgóképsorok aztán egyre hosszabb és alaposabb távlatok megtételére késztetik a visszaemlékezők memóriáját. Van, aki név szerint is felismeri a Tétényi úti kórházban ápolt sebesülteket, és a felismerés hatására azon nyomban mondani kezdi a történeteiket. A huszonnégy sérüléssel kórházba szállított, tizennyolc éves katonáét, aki az utolsó pillanatokban a szüleit vigasztalta; a négyéves kisfiúét, akit az otthonában, édesanyjával együtt talált el a végzetes lövedék. Menthetetlenül roncsolt kezét már csak helyi érzéstelenítéssel lehetett amputálni, emlékezik a forradalom hívó szavára alkalmi ápolónőnek szegődő leányka mai „változata”. Hát fogta a gyermek ép kezét, és mesélt neki, folyamatosan, amíg a rettenetes sebészeti beavatkozás véget nem ért…

Magyar Katalin haláláról többen is a szemtanú bizonyságtételével vallanak a Látlelet című dokumentumfilmben. Torday Éva festő közvetlen közelről látta, egyszerű szavakkal el is mondja, mi történt november 7-én a Dohnányi Ernő utca s a Liszt Ferenc tér sarkán, miközben a mentőszolgálatra önként jelentkező lány egy nyolc-tízéves forma sebesült kisfiút emelt be a tejipari vállalat Rába teherautójából átalakított mentőkocsiba. Géppuskasorozatot irányítottak rájuk. A gyermek azonnal meghalt, Kati még megpróbált menekülni, de a második lövés megakadályozta ebben…

A Tétényiben szolgálatot teljesítő, egykori osztálytársak azt beszélik el – mert nem tudtak hinni azoknak, akik kortársuk és barátjuk halálhírét hozták – miként keresték meg a szép, erős, tehetséges és mindig vidám Magyar Katit a hullaházban. Akkor sem tudták megszámlálni, utólag sem képesek rá, mondják, hány fiatal tetemre leltek, míg Katiéra rátaláltak…

Megint mások a temetésére emlékeznek. Ahogyan a kórház kertjében elhantolták. Aztán exhumálásának a története következik, csöndes, szűkszavú utalással arra, hogy Magyar Katalin édesapjának mennyi gondja származott abból, hogy gyermekét méltó módon – és ott, ahol ő szerette volna – eltemethesse.

Az érettségi tablójukra „természetesen” 1957-ben nem tehették fel Magyar Katalin képét az osztálytársai. Az 1956 utáni megtorlás nem „csak” a brutalitásáról lehet számunkra mindörökre emlékezetes, de pitiánerségéről is.

Ám Kinyó Ferenczy Tamás Látlelete nem a kor kíméletlenségére, vagy értékvesztő kicsinyességére akarja felhívni majdani nézői figyelmét. Hanem azokra a nagyszerű tulajdonságokra, amelyekről a filmjében megszólaló, egykori tizenévesek 1956. október 24. és november 11. között tanúbizonyságot tettek. És, amelyekkel – Déry Tibor szavaival élve – „helyreütötték a nemzet becsületét”. Múlt, (korabeli) jelen és – ma már tudható – jövő időben is.

Ennek az újra meg újra helyreütendő nemzeti becsületnek a távlatait latolgatva, bízom benne, hogy ezt az igen gondosan összeállított dokumentumfilmet, amely minden harsányságot, nemtelen indulatot, pártoskodást mellőzve, a józan észre és a tiszta szívre apellál, országnyi nézősereg ismeri meg. Mielőbb…

2017. október 15.

vissza >>