Kisvárosi nagy magyar történelem

Ismeretlen ismerősök

Régről ismert, csúf vita uralja ismét a médiát. Az 56-os forradalom hatvanegyedik évfordulója óta úton-útfélen azt tárgyalják az emberek, ki a magyar történelem hőse s ki az áldozata. A locsei.net szerzője – a Magyar Nemzetben öt évvel ezelőtt, 2012. október 13-án megjelent írásával – az elfelejtett és letagadott hősöket igyekszik megidézni. Ismeretlen ismerősöket, akiket a nemzetnek nem szabadna feledni.

Pápa 2012-ben, 1941-ben, 1945-ben – A zsinagóga, a Fő-tér és a repülőtér

Fenséges élettelenség – ez a két szó jutott eszembe, amikor húszegynéhány évvel ezelőtt beléptem a pápai zsinagógába. Tört üvegű ablakaiban riadt madarak vergődtek, falaira térképeket rajzolt az idő, az időjárás meg a velük karöltve járó enyészet. Kísérőm, a város akkori múzeumigazgatója arról beszélt, hogy azt az építészeti ritkaságot, amelyet ez az imaház képvisel, hitektől, meggyőződésektől és elkötelezettségektől függetlenül is meg kell menteni, mert az egyetemes kultúra tanúja. Tárgyiasult vallástörténet is, az ortodox és neológ vallásgyakorlat váltakozásának építészeti kifejeződése.

Másodjára egy kiállítás kedvéért látogattam meg a pápai zsinagógát, amelynek a felújításával, úgy tűnik, senki sem próbálkozott az itt jártam óta eltelt évtizedek alatt. Élettelenségről mégsem beszélhetek, a pusztulás kezére adott imaház belső terét életnagyságúra felnagyított családi fotográfiák népesítik be.

Ismerős nevekkel és arcokkal találkozom. Hallomásból ismert személyekkel is. Az Elfeledett szomszédaink című tárlat gyermekkorom el nem feledhető szereplőit juttatja eszembe. Hollós Imrét, a lágyszívű péket, a széles mosolyú Guttmann Zoltánt… A Kossuth utcai mesterfodrászt, Vidor Miklóst… Iskolatársaimat: Györki Jánost, Lőwy Mártát…

És ki mindenkit még azokból a csak azért is derűs évekből, amikor nem csak a gyermek, de a felnőtt is oly’ veszettül szeretett volna boldog lenni! Az is, akinek börtönben ültek a szerettei, és az is, aki – ha magára maradt – a halottait siratta.

A város utcáin idegen katonák masíroztak, esti harangszó helyett az ő danájukra tért nyugovóra a lakosság.

Örömeikről és reményeikről beszélgettek akkortájt a pápaiak, ha a bizalom védernyője alatt találkoztak, nem a bánataikról, nyomasztó gondjaikról, időtlen idők óta cipelt sérelmeikről.

Az új diktatúra azokat is összehozta, akiket megpróbáltak egymás ellen hangolni a régebbiek. (Szülővárosomban jelesnek semmiképpen nem minősíthető eredménnyel…)

Negyven pápai zsidó család történetét idézi meg a kiállítás, amelynél hatásosabb bemutatót nemigen látni manapság. Ezek az utódok hozzájárulásával és közreműködésével felvázolt családtörténetek ugyanis olyan tág horizontú összképet adnak, amely nem csak egy nyugat-dunántúli kisváros helyi történelmét jeleníti meg, de Magyarország históriájának kevéssé ismert, vagy félreismert fejezetét is fölfedi. A társadalomépítésnek azt a XVII. században elkezdett folyamatát illusztrálja, amely révén Ausztriából, Morvaországból és más, türelmetlenségükről elhíresült vidékekről Magyarország területére nagy számban érkező zsidóság a gyakorlatias türelem képességével föltöltekezett földesuraknak köszönhetően letelepedett, védelmet kapott és otthonra lelt.

Esterházy Ferenc, a pápai földesúr 1748-ban védlevélben biztosította az uradalmán élő zsidó családok jogait. Hogy legyen iskolájuk, imaházuk, temetőjük… Száz évvel később – feltehetően ennek a fogadtatásnak köszönhetően – a Dunántúl legnagyobb lélekszámú zsidó közössége volt a pápai. Folyamodványaikat magyar nyelven írták, választott rabbijuk magyarul szólt hozzájuk, és az 1848-as szabadságharc idején, amelyben ő maga is hősiesen „közreműködött”, kiáltványban buzdította híveit a honvédő harcra.

Azok a pápai családok, amelyeket a zsinagógabeli ideiglenes kiállítás bemutat, pár évtizeddel később szinte mind részt vállaltak a helyi ipar fejlesztésében. Pápa szellemi életének, valamint közegészségügyi hálózatának a korszerűsítésében is. Textil-, pipa-, tégla- és cementgyárat működtettek. Kohl József, a Hosszú utcai cementgyár alapítója építette a pápai repülőteret…

Lapot is indítottak. Kőrös Endre 1939-ig volt a főszerkesztője a harmincöt évvel korábban általa alapított Pápai Hírlapnak. Ő kezdeményezte a pápai Petőfi- és Jókai-szobor felállítását is.

Eredményes küzdelmet folytattak a vészesen terjedő népbetegség, a tüdőbaj ellen. A megyei tiszti főorvosnál, a tüdőszanatórium vezetőjénél, Weltner Sándornál nagyobb tisztelettel nem sok embert emlegettek a városban még a második nagy világégés után sem. Sem őt, sem a Rákóczi utca 7. szám alatt rendelő „csodadoktort”, Buxbaum Sándort nem feledték a pápaiak. A városi tanonciskolában és a zsidó elemiben párhuzamosan tanító édesapját, Lipótot sem.

Akikről valóban nem volt tudomása senkinek, a szülők, nagyszülők nemzedékének sem, de a mai hatvan-hetvenévesek légiójának sem, azok a bátor keresztények, akik 1944 nyarán életük kockáztatása árán is a felebaráti szeretet parancsa szerint cselekedtek, és mentették a halálos utazásra szánt kiközösítetteket. (1944. július 4-én 3600 polgárt hurcoltak el Pápáról és környékéről. Állítólag háromszázan tértek vissza e vidékre; többen közülük életük végéig ott is maradtak. Volt, akit 1956 vihara sodort el örökre, volt, akit a 70-es, 80-as évek kilátástalansága, a vélt, vagy valódi politikai fordulatok.)

Az Elfeledett szomszédaink című tárlaton valamilyen formában velük is találkozhatunk. Csillag Antal királyi rendőr-főfelügyelőnek például, aki a pápai gettóból segítette Budapestre szökni Révész Antalt és az édesanyját, az arcképes igazolványa is megtekinthető.

Pápán egyébként soha nem gyökerezett meg erősen ez a fogalom: feledés. Ebben a városban haláluk napjáig emlegetik az emberek azokat a polgártársaikat, akik tevékenységükkel beépültek a város életébe, kivételes magatartásukkal a közösség példaképei, vagy legalábbis „hivatkozási alapjai” lettek. Ám a város fénykorát, a XIX. század utolsó és a XX. század első évtizedeit megélők mára már magukkal vitték az emlékeiket a „túlsó partra”. Nem tudták, vagy tán nem is merték a nyilvánosság elé tárni őket. Miattuk, de utódaik, és a III. évezred pápai és nem pápai polgárainak a szempontjából is örvendetes jelenség tehát, hogy a mai hatvan-hetven évesek időben összegyűjtik és közre is adják a családi örökségként rájuk testált emlékeket.

Ennek a tiszteletre méltó igyekezetnek két „tanúsítványa” is szinte egyszerre jelent meg Pápán a nyilvánosság előtt. Egy mesterien megrendezett kiállítás, amelynek „csak” a város mindenkori lakóit kollektív feledékenységgel vádoló címe és kommentálása kifogásolható, valamint egy ügyetlenül megszerkesztett, visszatetsző köntösben kiadott könyvecske, amely, miként a címe is utal rá – A várost meg kell menteni – a második világháború végnapjait mutatja be.

A zsinagógabeli kiállításon ismert, alig ismert és ismeretlen ismerősökkel találkozhat az ember. A karcsú helyi kiadványban olyan (rossz) hírbe hozott, bátor férfiakkal is, akik 1945 virágvasárnapján, március 24-ről 25-re virradóra sok ezer ember életét mentették meg – a műemlékváros értékei mellett. Annak a két férfiúnak, Szőllősy Sándornak, a város polgármesterének, valamint Makray Ferenc századosnak, akik már ’45 januárjában megállapodtak, megkímélik Pápát a hosszadalmas ostromállapottól, a fiaik rajzolták meg a portréját. Szőllősy Szabolcs és Makray Ferenc. A márciusi finálé drámai eseményeit pedig, az a Huszár János helytörténész adta közre, aki – mondhatni, gyerekfejjel – a pápai ejtőernyős zászlóalj katonája volt.

Szőllősy Sándort, akit idős korában magukat írástudónak tartó szemfényvesztők életveszélyesen igaztalan vádakkal illettek, ifjúkorától a pápai közigazgatási rendszer nélkülözhetetlen fogaskerekének tartották. A világháború végén, amikor már minden józan magyar ember számára a szülőföld védelme és az értelmetlen véráldozat elkerülése volt az első számú „hadparancs”, Szőllősy Sándor, a város polgármestereként pontosan felmérte, mire képes az a település, még inkább az a közösség, amelyiktől a német hadvezetés – legalább kis időre – a szovjet előrenyomulás megállítását várta. A város pacifista polgárainak a nógatására ’44 októberében hivatalt vállaló férfiú, aki e vállalásával a nyilasok jelöltjét, Dálnoki Veres Gábort ütötte el a polgármesteri széktől, első lépésként a pápai férfilakosság nyugatra telepítését akadályozta meg. Ezért a városháza kapujára kitűzött hivatalos közleményre, mely a „kiürítést” elrendelte, a következő nyomtatott szöveget ragaszttatta: „Ez a rendelkezés Pápa lakosságára nem vonatkozik.”

Veszélytelennek a legkevésbé sem mondható városmentő akciójának második szakaszában megállapodott a már korábbról ismert Makray Ferenc ejtőernyős századossal, hogy a szovjet sereg közeledtével a százados kivonja csapatait a lövészárkokból, amelyeket már ’44 őszén megástak a város keleti határában, a téglagyártól a Gyimót felé vezető úton levő Hódoska vendéglőig (amelynek a falai közt százhárom évvel azelőtt Petőfi Sándor az első, nyomtatásban megjelent versét, A borozót írta).

Makray Ferenc – a legelső önálló ejtőernyős-alakulatba önként jelentkező, bátor katona, aki az erdélyi bevonulásnál ejtőernyős tisztként teljesített szolgálatot, 1944-ben pedig, a székely honvédelmi zászlóalj parancsnokaként a szászrégeni hídfőnél súlyos sérülést szenvedett – akár Szőllősy Sándor, ugyancsak szembekerült a nyilasokkal, akik a lábadozókat is eskütételre kötelezték. A 29 éves vitéz e kötelezettség elől családjával együtt elmenekült a fővárosból. Heteken keresztül tartó rejtőzködés után, ’45 januárjában érkezett Pápára, ahol a város védelmével megbízott 2. ejtőernyős-zászlóaljnak lett a parancsnoka. Nem sokkal ezután egy német ezredesnek, Pápa katonai parancsnokának az utasítására nagyszabású (?) hadgyakorlatot kellett tartaniuk; így akartak megbizonyosodni róla, hogy a kiépített állásokban fel lehet-e tartóztatni pár napra a szovjet sereget.

Amikor a szovjet csapatok Veszprémhez értek, március 18-án az 1941-es első és tragikus katonai bevetése után földi frontszolgálatra vezényelt pápai ejtőernyős-zászlóalj – ezer, állítólag korszerű fegyverzettel felszerelt, zömében gimnazista korú fiatal – kivonult a védvonalhoz. Ott – akár a város lakóinak – két légitámadást kellett átvészelniük, az elsőt március 22-én éjjel, a másodikat 24-én, vasárnap koradélután.

(Az elsőnek százhúsz polgári áldozata volt, a másodiknak – állítólag – negyven. Köztük tizenhét anya a kisgyermekével.)

Ezen a napon két gépesített szovjet alakulat birtokába vette a Pápa déli határa közelében levő falut, Tapolcafőt. Elsőként a református papot lőtték agyon.

Ezek után a várost dél felől védeni készülő német alakulatok még a sötétedés beállta előtt elmenekültek Pápáról. A rohamtávolságra levő szovjetek idegen érdekek szerinti feltartóztatását a magyar katonáktól várták.

Makray százados azonban a felesleges lőszerkészleteknek a védállás előtti felhalmozására és felrobbantására, valamint a lövészárok kiürítésére adott parancsot. Emberei a robbanások tűzfala mögött, az Esterházyak angolparkjának, a Várkertnek a fái között észrevétlenül tudtak elvonulni.

A szovjetek, persze, a tűztenger láttán lefújták az általános támadást, és előreküldött járőreikkel próbálták tisztázni, mi történt.

Mi történt?

Pápa megmenekült.

Megmentették.

A két bátor és leleményes férfinak senki nem mondott köszönetet.

Makray Ferenc a szovjetek hadifoglya lett.

Szőllősy Sándort internálták, majd kényszernyugdíjazták, proskribálták. Élete végéig igaztalan vádakkal zaklatták.

2017. október 26.

vissza >>