Lélekmadár a Tűzoltó utcában

Miként a társadalom, köztévénk sem igen tud mit kezdeni a halál gondolatával. November elsejei tanácstalanságát a Duna Televízió a Tűzoltó utca 25 című film bemutatásával „leplezi”. Az 1973-as magyar produkció rendezője, Szabó István különböző halálnemeket jelenít meg az álom és ébrenlét mezsgyéjén tétovázó kilencven percben. A nézőn múlik, melyiket gyászolja vigasztalhatatlanul. Az ágyban, párnák közt exitáló fiatal orvost? Az orvlövész által lepuffantott kiskatonát? A – tán – végérvényesen leterített polgári erkölcsöt és életformát?

A Tűzoltó utca 25. szám alatti, játékfilmes bérházat nem csak az 1960-as, ’70-es évek jeles színművészei népesítik be, Békés Ritától Makay Margitig, de a kor körülrajongott költői, írói is: Zelk Zoltántól Mándy Ivánig

Az 1938-ban született rendezőnek – úgy tűnik – élethossziglan tartó alapélménye lett a kisgyermekként megélt második világháború. Szinte valamennyi filmje a nagy világégéssel és annak következményeivel foglalkozik. 1975-ben a Kossuth-díjat is a háború végzetes hatását „kibeszélő” munkáiért kapta (két esztendővel a Tűzoltó utca 25 bemutatója után), az Oscar-díjat is, 1982-ben.

A Tűzoltó utca 25-öt Szabó Istvánnak még a tisztelői sem igazán kedvelték. Nem tudták neki megbocsátani az álmokba, emlékezésekbe s képzelgésekbe sűrített történelmi leckét.

Ha a Duna Televízió Mindenszentek napján (23.30-tól) nem emelné műsorába, talán a locsei.net gazdája is régi ítészek rögeszméit hajtogatná. Negyvennégy év múltán is az volna a kényszerképzete, hogy ez a sokszereplős látomás annyira bonyolult, sötét és lehangoló, hogy azt még áttekinteni is képtelenség. Hát még elfogadni!

Most azonban, a ’73-as játékfilmet újranézve – s ez számomra is meglepő – azt kell mondanom, a Tűzoltó utca 25-nél találóbb és teljesebb képet semmilyen műfajban nem kaptunk arról a jóvátehetetlen pusztításról, amely a második világháború idején, majd az azt követő években a városlakók körében végbement.

(Hogy a vidéki Magyarország népe hogyan élte túl az 1940-es, ’50-es éveket, arról az 1937-ben született Kósa Ferenc filmjei tudósítják a harmadik évezred emberét. A november 21-én nyolcvanadik születésnapját ünneplő Kósa Ferencet november 8-án 23.55-kor A mérkőzés című, 1981-ben forgatott filmjével köszönti a Duna Televízió.)

A filmbéli Tűzoltó utca 25 lakói álmukban is félnek. Ki a magánytól, ki az éhezéstől, az álmatlan éjszakáktól, a haláltól, a másik embertől, mások világától…

Képzelgéseik dzsungelében régi önmagukat keresik.

Az ébrenlét óráiban igazolnak és igazodnak. Feljelentéseket is szignálnak.

Emlékeikre hivatkoznak; egykori és majdani döntéseiket magyarázzák.

Van, aki a Megfeszítettel perlekedik, és van, aki a kommunistákhoz felzárkózó testvérével. (Te mégis csak kommunista vagy! – emlékezteti gyermekét az édesanya, mire az anyányi gyermek így válaszol: Teljesen elfelejtettem!)

A nagyszülők régi közhelyeket hajtogatnak. Ki németül, ki magyarul.

Az unoka az ószeresre bízná a családi múlt eltakarítását, ám a handlé csak pár göncöt visz magával. Az emlékek fájdalmas összevisszasága továbbra is otthon marad…

A lebontásra ítélt bérház előtt jövőtlen közösség toporog. Látni rajtuk, immár nem a haláltól, hanem az élettől félnek.

Polcz Alaine-nek van egy gyakran és szívesen idézett mondása: „Aki halni tanul, élni is tanul, jobban értékeli azt az örömöt, amit az élettől kap”.

Legutóbb Terei Miklós Lélekmadár című dokumentumfilmjében találkoztam ezzel az alapigazsággal. De a pszichológusként, íróként, a tanatológia, azaz a halál- és gyász-kutatás magyarországi előkészítőjeként is heroikus munkát végző Polcz Alaine könyveiben (A halál iskolája, A halál és a gyermek) is, a vele s róla forgatott filmekben is felfedezhettem volna. Ha ezek közül egyet-egyet előkeresne november 1. környékén a köztelevízió, sokat segítene azokon az embereken, akiket a gyász tesz beteggé. Vagy az „iparág”, amelyet az elmúlásra alapoznak…

Terei Miklósnak egy hónappal ezelőtt még csak a Pannonhalmi Apátság mindennapjairól forgatott munkáiról hallottam. Az Ars Sacra Filmfesztiválon azonban azt a nyolcpercnyi dokumentumfilmjét is láthattam, amelyik azokat a családokat mutatja be, amelyek súlyos betegség következtében veszítették el gyermeküket. A kis film forgatási helyszíne az a Lélekmadár-tábor, ahol a szülöttüket eltemető anyákat, apákat, valamint a testvérüket gyászoló családtagokat arra próbálják megtanítani, miként lehet a szűnni nem akaró fájdalommal kínzó veszteség után tovább élni.

Állítólag hazánkban évente több száz (!) család gyermekével kapcsolatban válik bizonyossá a kétségbeejtő diagnózis: a betegség – az orvostudomány jelenlegi ismereteivel és lehetőségeivel – nem gyógyítható. A gyermeküket elveszítő szülőknek ráadásul nem csak a saját fájdalmukkal kell megküzdeniük, hanem a társadalom értetlenségével is. A kívülállóknak ugyanis fogalmuk sincs róla, hogyan közelítsenek a gyászoló szülőkhöz.

A Lélekmadár táborok egy éven át, három alkalommal – ősszel, tavasszal és megint ősszel –párnapos turnusok élményterápiás foglalkozásaira várják azokat a magukra maradt, életkedvüket is elveszítő családokat, amelyeknek a tagjai az egymásra épülő foglalkozásoknak köszönhetően, összetartó közösségekké válhatnak.

Mint az első táborok résztvevői Terei Miklós kamerái előtt elmondják, azt mindnyájan viszonylag gyorsan megtanulták, hogy nincsenek egyedül. Hogy a Lélekmadár védőszárnyai alatt sorstársakra lelhetnek, hosszú távon is működő kapcsolatokat építhetnek.

A továbbéléshez talán ez is elegendő. November elsején erre is felhívhatná nézői figyelmét az elvileg mindnyájunkat segítő közszolgálati televízió.

2017. október 31.

vissza >>