Kósa Ferenc nagy mérkőzései

Ha másként nem is, születésnapi köszöntőként meg-megidézi köztelevíziónk a magyar filmtörténet világszerte számon tartott, itt-ott nevezetes díjakkal is jutalmazott, nagy korszakát, az 1960-as, 70-es, 80-as évek filmtermését. Egyik-másik jeles filmrendezőnk, operatőrünk, moziszínészünk kerek évfordulóján a Duna és a Duna World műsorába illeszti azokat a műveket, amelyeket mindnyájunknak ismerni illenék. Az ifjabb nemzedékeknek kiváltképpen. Van, akit – a tényleges érdemektől függetlenül – több filmmel (életművét felvonultató sorozattal!) köszöntenek, és van, akit egyetlen produkciójának megidézésével. Közben, persze, a műsorszerkesztőknek eszükbe sem jut, hogy egyetlen retrospektívvel is fel lehet kelteni a nézők figyelmét az életmű rejtőzködő szakaszai iránt. A nyolcvan éves Kósa Ferencet csak a pár esztendővel ezelőtt raktárok mélyéről előhalászott „krimijével”, A mérkőzéssel ünneplik. Sebaj! Aki november 8-án, szerdán a Duna Televízióban 23.55 órai kezdettel végignézi ezt a bűnügyi históriát, talán-talán érdeklődni kezd a rendező többi, történelmi jelentőségű alkotása iránt is…

Az 1937. november 21-én született Kósa Ferencnek az első nagyjátékfilmje két éven keresztül várta, hogy bemutassák; az utolsó, az 1987-es A másik ember a mai napig arra vár, hogy a lehető legszélesebb körben megismerjék az emberek

A Nyírségből a fővárosba érkező fiatalember – mondhatni – zökkenőmentesen vágott neki az ezerféle buktatóval kikövezett filmrendezői pályának. Kósa Ferenc huszonhat évesen vehette át a Színház- és Filmművészeti Főiskolán a diplomáját, és azon nyomban a Magyar Filmgyártó Vállalat rendezője lett. Jó barátok – Csoóri Sándor, Gyöngyössy Imre, Nagy László, Sára Sándor… – körében, kedvére való feladatokkal birkózhatott. Ennek ellenére – vagy éppen emiatt? – mégis hamar fölismerte, hogy olyan társadalmi környezetben kell élnie, ahol „a hatalom nincs tekintettel az emberi életre”.

Ez a felismerés (életérzés?) pedig arra sarkallta, hogy művészi elhivatottságát „szögre akasztva”, minden erejét, idejét és képességét az egyenes beszéd kinyilvánításának a szolgálatába állítsa. Az 1960-as évek közepén erkölcsi kérdés lett számára a filmrendezés, nem művészi feladat.

Mielőtt az 1967-ben, a Cannes-ban a legjobb rendezés díjával jutalmazott Tízezer nap című filmjéhez hozzáfogott, kor- és eszmetársaival közösen, szociográfiai kutatásokat folytatott. A forgatás helyszínén felvett riportok alapján szerkesztették meg a forgatókönyvet arról a (nagyjából) tízezer napról, amely hitelesen mutatja be, mi történt „a sorsát irányítani képtelen” magyar paraszttal a Horthy-, a Rákosi- és a Kádár-rendszer éveiben.

Sára Sándor operatőri remeklésének (is) köszönhetően dermesztően pontos és felejthetetlenül keserű képet kapunk e film által azokról a föntről elrendelt és erőszakkal kivitelezett változásokról, amelyeket a magyar parasztság minden időben kelletlenül fogadott. A túlélésre játszva, személyes szabadságukat, tartásukat is feladva éltek, szinte mindahányan a 40-es években is, az 50-es és a 60-as években is.

Hogy az 1965-ben elkészült filmet két esztendeig „dobozolni” kellett, éppen ezzel magyarázható: Kósa Ferenc mozija nem tudott, tehát nem is akart jelentős különbségeket felmutatni a 40-es, 50-es, 60-as évek paraszti világából. A népből jött, hithű kommunista, mint korábban, a 60-as években is a felsőbb hatalom bábja lett; a modernizáció meg kaloda, melybe a munkakedvet, a föld és a jószág szeretetét, a józan észt meg az ősöktől örökölt tartást is legyengítették, megkínozták.

Csodálhatjuk-e, hogy az 1960-as, 70-es évek kultúrpolitikája nem igazán szívelte a Tízezer napot?

És azt, hogy többfelé ma sem igazán kedvelik?

A vihar előtti szélcsend óráiban forgatott A másik ember című játékfilm „csak” az 1944 és 1956 közötti időszakot idézi meg. Tízezer nap helyett 4380-at. Ám ez a kétrészes (211 perces) történelmi tabló is olyan hiteles képekkel illusztrált történetekkel szolgál, amelyekkel még a legbátrabbaknak is nehéz szembesülni.

Ahogyan a Tízezer nap, A másik ember is egy gazdálkodócsalád két nemzedékének az élettörténetével szemlélteti a könyörtelen magyar históriát.

A másik ember a Bojtárok drámáit „képezi le”, magasztos felhangok nélkül, elfogulatlanul. Az apát – aki semmi mást nem akar, mint a vesztett háború végén övéihez hazatérni – egy megveszekedett nyilas lövi le, kisfia szeme láttára. Az egyetemistának, kivé ez az árva gyermek cseperedett, és, akinek apja utolsó tanítása szerint az emberi élet mindennél fontosabb, egy alattomos golyó oltja ki az életét az 56-os forradalom végóráiban.

A mesterségesen szított gyűlölet, a jogos vagy jogtalan indulat nem válogat. Minden időben azt öli, gyilkolja, aki a látókörébe kerül. Elvtelenül.

A másik ember című Kósa Ferenc-filmet a rendező kerek születésnapjától függetlenül is elő-elő kéne olykor venni, köztévénkben fő műsoridőben vetíteni. Gyűlöletkeltőknek pedig, kötelező tananyagként kellene végignézniük, mielőtt zabolátlan filippikáikba belekezdnek.

Persze, azzal is elégedettek lehetünk, hogy A mérkőzés című film a képernyőnkre kerül. És nem is „csak” a foci miatt, amely, mint téma, mint eszme, mint vezérgondolat oly’ sok fontos ember számára érthető s értelmezhető. De azért is, mert ebbe az 1956 nyarán játszódó történetbe a forgatókönyvíró-rendező szinte mindent belevett, ami a közéletet szégyenteljessé tehette, teheti. Régen és most. Mindörökké.

2017. november 7.

vissza >>