A zseni is fenegyerek szeretne lenni

Az Amelie csodálatos élete című francia film világhírű rendezőjének, Jean-Pierre Jennet-nek a 2013-as produkcióját mifelénk családi filmként ajánlják a nézők figyelmébe. Pedig a T. S. Spivet különös utazása című 105 perc – amely november 25-én, szombaton 19.30-tól lesz látható a Duna Televízióban – nem családi film, hanem sivár lelkivilágú felnőtteknek, fagyos apáknak, zárkózott anyáknak szánt, mozgóképes lecke a meghitt családi élet lényegéről.

A Spivet-gyerek családtagjait sokat foglalkoztatott és népszerű színészek jelenítik meg: az apát a kanadai tévésorozatokból ügyeletes rosszfiúként megismert Callum Keith Rennie, megszállottan bogarászó édesanyját az Oscar-díjas Helena Bonham Carter, nővérét, Gracie-t a kamerák körében felcseperedő Niamh Wilson, irigyelt ikertestvérét Jakob Davies

Meglehet, a tízesztendős T. S. Spivet (akit egy számos nyelven, többek között kínaiul, franciául, spanyolul beszélő, sőt, kicsit a latinhoz is konyító gyerekszínész, Kyle Catlett alakít) a 2001 óta ismert Amelie távoli (?) unokatestvére. Számos egyező tulajdonságuk van. Például: mindketten vágynak a szülői ölelésre, figyelemre, elismerésre, miközben egyre erősebben érzik, családjuk körében ezek a kívánságaik tán sohasem teljesülnek.

Unokatestvérek?

Sorstársak?

A mérhetetlenül felpörgetett világnak kiszolgáltatott felnövekvők?

A furcsa nevű fiúcskának (akárhová vetődik, szinte mindenki megkérdi tőle, hogyan lehet valakit T. S. Spivet-nek hívni…), aki egy montanai farmon él gazdálkodó édesapja és tudós édesanyja mellett, tán még Amelie-énél is nyomasztóbb a helyzete: ikertestvérének ugyanis, aki a fenegyerekek mintapéldánya, bőven jut azokból a szülői „juttatásokból” – ölelésből, figyelemből, elismerésből – amelyekre az elképesztően okos, találékony és tevékeny T. S. akkor sem számíthat, amikor a család kedvence – egy tragikus baleset következtében –végérvényesen kikerül a meghittnek semmiképpen nem nevezhető közösségből.

A gyász, persze, semmit nem orvosol; de kitartóan és könyörtelenül tépázza a még úgy, ahogy meglévő családi kötelékeket. T. S.-t egyre kínzóbb lelkifurdalás szorongatja, magát hibáztatja testvére végzetes balesete miatt. És senkit nem talál, akivel a történtekről beszélni lehetne.

A díj, amit az örökmozgó feltalálójaként vehetne át New Yorkban, „kézenfekvő” megoldást kínál a kisfiú számára: elhagyja otthonát, hogy megtalálja önmagát. Tervét csak a kutyájuknak súgja meg, így aztán még a kutya sem ugat utána. (Apja, mikor a hatalmas bőrönddel útra kelő fiú mellett elrobog, észre sem veszi…)

A T. S. Spivet című francia film nagyobbik része voltaképpen a címszereplő valóban különös utazását követi. A néző szemét is, lelkét is elkápráztató mozgóképalkotás legemlékezetesebb képsorait a hétköznapi amerikai valóságot gyermeki ábrándokkal színesítő „beállítások” hozzák. (Számomra legalábbis.)

A zseni, ki ikertestvére oldalán mindig is fenegyerek szeretett volna lenni, miközben egy tehervonat potyautasaként Montanaból New-York irányába zakatol, csibészként is, „logisztikai szakemberként” is jelesre vizsgázik.

Útközben érdekes emberekkel találkozik. Jókkal és rosszakkal. Segítőkészekkel gyakorta. Nemtörődömökkel ritkábban. A díjátadási ceremónia alkalmából a tudományos intézetek belvilágát is megismeri. Népszerű televíziós műsor riportalanyaként a médiás dzsumbujt úgyszintén.

A nagy utazás végén azt is belátja (persze, már apja hátán lovagolva), hogy a világ legboldogabb szöglete Montanában található. Családja körében…

2014-es magyarországi bemutatója alkalmából kapott szegény T. S. Spivet, meg a rendezője, Jean-Pierre Jennet, hideget, meleget. Ifjú kritikusai bántak el a legkeményebben e valóban különös, mozgóképes utazással. Nem tudták neki megbocsátani azt a szó szerint is fantasztikus valóságképet, amelyet az észak-amerikai hétköznapokról nagy színesen, körkörösen és – talán – hiánytalanul fölállított.

A locsei.net szerzőjét meg éppen ez a részletes, sőt komplett „rajzolat” bűvölte el. Hogy egy gyermek szemével, és a jelenlegi francia filmművészet tán legeredetibb alkotójának a „megvilágításában” mérhette föl azt az életvitelt, amelyet a nagyvilágban egyre többen oly’ igen mintaszerűnek tartanak.

És, ami még – szerintem – ennél is többet ér: Jean-Pierre Jennet mozija könnyedén, kedvesen bizonyítja, hogy a harmadik évezred szülöttei sem élhetnek szülői ölelés, gyöngédség és odaadó figyelem nélkül. Sem a tehetséges, jó gyerekek, sem a fékezhetetlen vadócok.

2017. november 21.

vissza >>