Pilisi len, magyar kikerics

2004 tavaszán mutatta be a Magyar Televízió a régebben inkább operatőrként ismert és elismert Szabados Tamás rendezését. A Magyar zarándokok Szent Jakab útján című dokumentumfilm láttán a Magyar Nemzet színes mellékletében a „nagy váltásról” faggattam e lélekemelő produkció gazdáját. Ám az operatőr-rendező Szabados Tamás nem magáról, hanem Rockenbauer Pálról kezdett el mesélni. Az élők sorából akkor már tizennyolc éve kihátráló természetfilmesről, kinek az oldalán bejárhatta, s meg is örökíthette a teremtett világ – tán – legszebb pontjait. Rockenbauer Pált és a filmjeit ma már, sajnos, egyre kevesebben ismerik. Szabados Tamás 13 évvel ezelőtt nyomtatásban is megjelent mondatai azonban a ma is érvényes tudnivalókat adják közre róla.

Szabados Tamás: Ötperces kis filmekben szeretném felsorakoztatni, mi mindent viszünk Európába. A pilisi lent, a magyar kikericset…

Szerencsés embernek mondhatom magamat: összetalálkoztam egy igaz emberrel, Rockenbauer Pállal. Együtt indultunk 1968-ban az Antarktiszra, azután a Kilimandzsáró tetejére, ezekből az élményekből származott a gondolat: a természet felé kéne fordulnom. A leginkább meghatározó tapasztalatokat azonban a Másfél millió lépés Magyarországon című sorozat készítése közben szereztem. Életem nagy ajándéka, hogy ebben a munkában részt vehettem.

Aki csak pár perces részletet néz meg a Másfél millió lépés Magyarországon című sorozatból, meg a folytatásaiból (Újra egymillió lépés, Kerekek és lépések), az is fölismeri, a hazaszeretet hatásos megnyilvánulásai is ezek a munkák, nem csupán a természetszereteté. Szinte furcsa, hogy beleegyeztek az elkészítésükbe a televízió internacionalista eszmék szolgálatára szegődött vezetői…

„Csak” az induláskor gördítettek akadályokat Rockenbauer Pál útjába. Amikor sorozatterveivel a Magyar Televízió illetékeseinél jelentkezett, bírálták, módfelett. Amikor azután kész lett a mű, boldogan fogadták. A következő munkájához azonban megint csak négy-ötévnyi várakozás után kapta meg az engedélyt. Ez óriási szenvedés volt számára. Az egész életére rányomta a bélyegét a sok kényszerű veszteglés. Csak most érzem át igazán az ő egykori kínjait, most, hogy olykor hét esztendő is elmúlik fölöttem, amíg új munkához jutok.

A 60-as, 70-es évek „tömbösített” világában tisztában voltak vele a Magyar Televízió munkatársai hogy másutt, például Angliában, Franciaországban hogyan dolgoznak a természetfilmesek?

Mindnyájan tudtuk, igen. Mi szívvel és lélekkel, szeretettel, jóakarattal igyekeztünk pótolni azt a műszaki és költségvetési hátrányt, ami – nyugati kollégáinkkal szemben – a forgatásainknak, mondhatni, természetes tartozéka volt.

A szív és a lélek, a szeretet és a jóakarat Szabados Tamás újabb munkáiból sem hiányzik, a rendezőként is jegyzett Nekem ne lenne hazám? című sorozata, vagy a Jelfák méltó – magányos – folytatása a Rockenbauer Pál által kitaposott útnak. Kész csoda, hogy a nem a bőkezűségéről, nem is műszaki modernizációjáról elhíresült Magyar Televízióban akár az egyik, akár a másik elkészülhetett.

A csoda az, hogy megtanultam pályázatot írni, és ennek köszönhetően néhány régi tervemet meg tudtam valósítani. Filmre vehettem Magyarország harminc gyönyörű fáját, neves emberek mondják el róluk, vagy velük kapcsolatban a gondolataikat, így született a Jelfák című sorozatom. Az 53 részes Nekem ne lenne hazám? című sorozatban Magyarország természeti kincseit mutattam be. Most is nemzeti kincseinket ismertető sorozaton dolgozom, ötperces kis filmekben szeretném felsorakoztatni, mi mindent viszünk Európába. A pilisi lent, a Dráva menti nárciszokat, a magyar kikericset…

Szabados Tamás ráérős filmeket rendez akkor is, ha öt perc áll rendelkezésére, akkor is, ha harminc. A természetből leste el a titkot, hogy tudniillik ártalmára van az életnek a nagy sietség?

Tizenöt évvel ezelőtt Rozsnyai Margit pszichológussal közösen kezdtünk el ezen a lassítási stíluson dolgozni. (Filmjeim nagy részének ő az írója és a narrátora is.) Így szerettünk volna ellene mondani annak a rohanó őrületnek, amely világunkat jellemzi manapság. Pesten, a Roosevelt téren áll egy hatalmas fa, vagy száznyolcvan éves, ügyet sem vetünk rá, ha elhaladunk mellette. Pedig már akkor is ott állt, amikor a Tudományos Akadémia házát építették! Kötelességemnek tartottam a kamerámmal hosszan elidőzni rajta. Hányan hívtak fel azóta, hogy a televízió a róla készült filmecskémet bemutatta!

Így jutott el a természet csodáitól az emberi lélek csodáiig? Az öreg fától a 850 kilométeres spanyolországi zarándokutat, a Caminót járó magyar fiatalokig?

Már a Másfél millió lépés… forgatása során eljutottam az emberi csodáig. Láttam, mit tesz az emberrel, ha „kipróbálja magát”. Ha napi húsz-harminc kilométert gyalogol, közben szemlélődik, elmélkedik. Milyen hasznos volna, ha a magyar fiatalok – ha nem is a Caminót, de a Másfék millió lépés… útjait járnák, hogy megismerjék szülőhazájukat!

Még végigjárhatnák az országos kék jelzés turistaútjait? Nem tüntette el őket a privatizáció?

Bizony, szomorúan vettem észre, hogy több helyen is, például az országos kék jelzés északi pontjánál, a László-tanya környékén ma már magánerdőkön visz át az út, és a tulajdonosok nem veszik jó néven, ha birtokukon idegen turisták baktatnak át. A mi időnkben, a 70-es évek végén, a 80-as évek elején is akadályozta olykor a Másfél millió lépés… kis csapatának a haladását egy-egy lőtér, elkerített katonai gyakorlóterep, de ügyesebben ki lehetett kerülni őket, mint ma a magánterületeket. Az új tulajdonosok gondolkodás nélkül „áthelyezik” a száz éve hivatalosan kijelölt kék jelzéseket, ha úgy látják jónak.

Korábban azt hihettük, a természet szerelmesét messze kerüli minden civilizációs ártalom, a depresszió, az öngyilkosságra való hajlam és sok más népbetegség. Ma már nem lehet ezt sem biztosan állítani. Vajon miért?

Talán, mert túl nagy a különbség a körülöttünk levő szépség és rútság között, és az ember egyre ingerültebb a rossz jelenségekkel szemben. Félti a szépet, a jót. Amikor természetjáró útjaimról visszatérek, azt érzem, Budapesten egyre nagyobb a bűz és a kosz. Az igénytelenség országa lettünk.

Az Ars Sacra Filmklub szervezésében november 29-én, szerdán 18.00 órától Szabados Tamás „Elmentünk a Nap után” – El Camino című dokumentumfilmje lesz látható a Párbeszéd Háza Pázmány Péter konferenciatermében (1088 Budapest, Horánszky utca 20). A vetítés után Szabados Tamás filmrendezővel és Rozsnyai Margit pszichológussal Kolek Ildikó, az Ars Sacra Alapítvány kurátora beszélget.

2017. november 24.

vissza >>