„Elfelejtettük, hogy angyalok voltunk”

Különös, hogy József Attila istenes verseit a költő 1937. december 3-án bekövetkezett, tragikus halálának az évfordulóján szokták olvasni, értelmezni s értékelni az emberek. A Vigília című katolikus folyóirat – a szerkesztő, Sík Sándor szorgalmazására – tíz évvel az után, hogy a harminckét esztendős fiatalember a balatonszárszói vasútállomáson egy mozgó vonat alá került. A filmrendező Jelenczki István a 77. évfordulón, 2014. december 3-án mutatta be Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínházban „…Por és istenpor vagyunk…” című filmversét, amely József Attila istenkereső költeményeinek az ihletésére készült.

„Jön a gond…, jön a gyávaság,/ jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság/ s valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:/ Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!” (Minden rendű emberi dolgokhoz, 1924)

A megrendítő filmbemutató után pár nappal magánszemélyek által alapított filmművészeti elismeréssel, Aranyszarvas díjjal jutalmazott rendező a harmadik évezred kezdete óta szinte megszállottan foglalkozik József Attila életével és lírai örökségével. Hagyaték című, 58 perces műve 2001-ben a költő hátrahagyott verseit mutatta be; a 2004-es Eszmélet után – négy részben, Latinovits Zoltán és Simon Péter megrázó, megindító, meg is ríkató előadásában – a teljes életművet dolgozta fel. A „világrengető géniusz” harcát a magyar ugarral. A tizennyolc esztendős lírikus Tanítások című versciklusából vett címmel – „… Por és istenpor vagyunk…” – közreadott új összeállítás az évtizedeken át a „proletáröntudat énekese” mögé rejtett József Attilát idézi meg. Az Isten után sóvárgó költő belső küzdelmét, az apa, majd anya nélkül maradt árvát, a szeretetlenség hálójában vergődő fiatalembert. A bűntudattal küzdő, megtisztulásra vágyó, modern embert, a megváltás lehetőségéről lemondó, kétségbeesett entellektüelt, és a megváltást kereső, folytonosan reménykedő „kisgyermeket”. A Jelenczki István által újra-felfedezett előadóművész, a színi pályáról elűzött, és az óta szociális munkásként tevékenykedő Simon Péter József Attila-i „mértékegységekkel” is mérhető s értékelhető tolmácsolásában elhangzó versek nagyobb része az 1923-as és az 1937-es esztendő termése. Akik a költő életútját – akár csak egy érettségi tétel szintjén – tanulmányozták, tudhatják, milyen keserves időszak volt mind a két év a voltaképpen születése pillanatától nehéz sorsra ítélt, és páratlan tehetséggel megvert-megáldott lírikus életében. Ekkor ébredt rá, hogy „Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk” (Gyémántok, 1923), hogy „Bizony számok az emberek is” (A számokról, 1923), kiknek ideje volna a legegyszerűbb dolgokhoz látniuk: „adódjatok össze,/ hogy roppant módon felnövekedvén,/ az istent is, aki végtelenség,/ valahogy megközelítsétek”. Ez idő tájt döbbent rá, hogy „Ebben a megváltozott világban/ egy pillanatom nem volt nemes;/ sem langyos, édes, kellemes…/… Komor ég alatt üldögélek, mint hajléktalan a híd alatt.” (Számvetés, 1934) Hogy „nemcsak por vagyunk:/ por és istenpor vagyunk./ Visszahullván/ a por a porral elkeveredik,/ visszahullván/ így keveredik el istennel a lélek.” (Tanítások, 1923)

A költő istenélményét kifejező versek köré misztikusan természet-közeli képi világot illesztett a rendező. De ezek mellett a költőről és családtagjairól, barátairól készült, közismert, és ritkán látott fotográfiákat is, idézett verseinek eredeti kéziratait is a néző elé tárja. A tintával írt betűsorokkal „mintázott”, töredezett papírlapokon égi fények tűnnek át, nap- és holdsugár, a csillagos ég világa. Továbbá a teremtés megannyi más csodája: állóvizek, sebes folyók ragyogása („Bukj föl az árból hirtelen,/ ne rántson el a semmi sodra”). Felhők odafönt („ne vakítsd meg a lelkemet,/ néha engedd, hogy mennybe lásson”), kövek és göröngyök idelent („Én, akit föltaszít a ló,/ s a porból éppen hogy kilátszom,/ nem ember szívébe való/ nagy kínok késeivel játszom”). Van, amikor sötét kárpittal bevont előadói emelvény szolgál a versek hátteréül, és a feketébe öltözött, fehér hajú előadóművész a tartóoszlopuk. Ilyenkor sem lehet másra figyelni, csak a gondolatokra, mit a tudtunkra akar adni: „Az Isten itt állt a hátam mögött/ s én megkerültem érte a világot”.

„Fogadj fiadnak, istenem,/ hogy ne legyek kegyetlen árva… Intsd meg mind, kiket szeretek,/ hogy legyenek jobb szívvel hozzám” (Nem emel föl, 1937)

József Attila imádságos és istenkereső versei – a január 6-án, háromkirályok ünnepén kiváltképpen időszerű Betlehemi királyok kivételével:

„Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta – biztos
itt lakik a Jézus Krisztus”

– több nemzedék ismeretvilágából is hiányoznak. A mai hetvenévesekéből is, a negyvenesekéből is, a tízen- és huszonévesekéből csakúgy… A költő halála után – gyaníthatóan – barátainak és tisztelőinek a lelkiismeret-furdalása akadályozta meg, hogy a halállal rövid életén keresztül szinte szünet nélkül incselkedő zseni lírai „előrejelzéseivel” jelentőségüknek megfelelően foglalkozzanak. A II. világháborút lezáró, színlelt béke éveiben pedig, amikor József Attila költészete „az új rend zászlaja” lett, arra ügyeltek, erősen, hogy verseinek gyűjteményes kiadásaiban istenes versei a proletárköltő lírája mögött sorra, rendre eltűnjenek, vagy: hogy a transzcendensről vallott elméleteit, metaforáit, költői képeit a kor ideológiai elvárásainak megfelelően átigazítsák. Ez utóbbi, tiszteletre a legkevésbé sem méltó módszert az 1935-ben írt, Szonett címen (is) számon tartott költemény szövegvariánsai is jól példázzák.

A Jelenczki István „…Por és istenpor vagyunk…” című összeállításában ugyan nem szereplő, formáját tekintve is szonettnek minősíthető vers az 1952-es, Waldapfel József és Szabolcsi Miklós által szerkesztett József Attila-kötetben Boldog hazug címen jelent meg. Kezdősora pedig – a költő „saját kezűleg javított gépiratára” való hivatkozással – ekként volt olvasható: „Boldog hazug, kinek van istene…” Talán a mai napig így olvasnánk, így is értelmeznénk – azaz, hogy a költő mindenkit hazugnak titulál, aki istenhívő –, ha 1955-ben egy tisztességes, bátor irodalmár, Fahidy József, Weltner Jakab Marx Károly A munkáról című könyvében nem találta volna meg a vers eredeti, dátummal is hitelesített, kézírásos kéziratát. Marx Károly ezúttal áldásos „közreműködésének” köszönhetően ezen a kéziratpéldányon – az állítólag József Attila által saját kezűleg korrigált gépiratos változattal ellentétben – az első sor egészen más jelentéssel olvasható: „Óh, boldog az, kinek van Istene”. Ahogyan az államvallássá tett materializmus beköszönte előtt Németh Andor is, mások is olvashatták e verset…

Egy szó, mint száz, Jelenczki Istvánnak az istenkereső, istenhívő József Attilát bemutató összeállítása épp jókor érkezett. És nem is csak azért, mert 2015 áprilisában a 110 éve született költőre emlékezünk, hanem, mert korunk gyermeke szinte ugyanazokkal a kételyekkel és reményekkel küszködik, mint a költő, tizennyolc évesen, és a harmadik X-en épp túljutván. A szeretetlenség útvesztői közt bolyongó, a létezés legmélyebb bugyraiból kimászni képtelen emberiségnek ma József Attila istenélménye sokat segíthetne. Ady Endréé úgyszintén. Ne kérdjék kedves olvasóim, hogy mikor és hol láthatják Jelenczki István új filmjét, mert nem tudom. Csak remélem, hogy köztévéink szerkesztői előbb-utóbb észbe kapnak, és – a fenti ismertető ösztönzésére is – hamarosan sugározni fogják.

A Fahidy József által 1955-ben megtalált kézirat és a Szonett című vers története is tanúsítja, miként próbálták az istenkereső József Attilát az '50-es években elrejteni a „proletáröntudat énekese” mögött

2015. január 6.

vissza >>