La Fontaine összes (időszerű) meséje

A karácsonyi könyvpiac – tán – legszebb „portékája” La Fontaine összes meséinek a nemzeti könyvtár gyűjteményében található, 1926-ban Vikár Béla szorgalmazására megjelent könyv hasonmáskiadása. Az aranyozott La Fontaine összest az Országos Széchényi Könyvtár nagy ígéretének is kell tekintenünk, a legnagyobb magyar édesapja, Széchényi Ferenc által alapított intézmény kiadói műhelye ugyanis ezzel a könyvvel olyan fakszimile sorozatot indít útjára, amely ma már kevéssé hozzáférhető klasszikusokat, sikerszerzőket vagy ritka kiadványokat ad a XXI. századi olvasók kezébe.

La Fontaine (1621-1695), akit állítólag Moliere „terelt” az irodalmi pályára, rendszerint másoktól – gyakran görög és római szerzőktől – vette a történeteit, de „nyersanyagát” olyan színesen közvetítette olvasóinak, hogy öregek és fiatalok egyforma élvezettel olvashassák őket

Magyarországon La Fontaine fabuláit többen is a magyar meseirodalom részének tekintették, kötelező iskolai tananyagként kezelték. A locsei.net szerzője, amikor ötvenvalahány évvel ezelőtt a gimnáziumi latinkönyvében a felfuvalkodott béka (rana rupta) történetével találkozott, alig akarta elhinni, hogy a kis mesét nem magyarból fordították latinra tankönyvének szerkesztői. Ám egyetemi hallgatóként, amikor első ó-görög leckeóráinak egyikén a molnár, a fia meg a szamár történetével foglalatoskodott, már ismerte a La Fontaine-i sorokat: „Minden művészet ősi, ránkszármazott örökség:/ tanúim e mesék is: talajuk az ó-görögség./ …A költészet nagy ország, parlagja sok van ennek,/ hol íróink naponkint újabb kincsekre lelnek.”

Akkoriban persze, nem sejtette, hogy évtizedek múltán kezében tarthatja az első magyar La Fontaine-összes hasonmáskiadását, amelynek 59. oldalán – Haranghy Jenő „képregényszerű” rajzának a társaságában – a fentebbi nagy mondással is találkozni fog.

La Fontaine legelső „magyarítóját” Péczeli Józsefnek hívták. Heckenast Gusztáv – kilenc évvel az után, hogy nyomdájában a 12 pontot és a Nemzeti dalt kinyomtatták – képes kiadással népszerűsítette La Fontaine történeteit a levert forradalom romjain kesergő magyarok között.

La Fontaine összes meséje Vikár Béla, Kozma Andor és Zempléni Árpád fordításában, 1926-ban jelent meg először magyarul.

A közreadók szép szándéka ellenére: ötévnyi késedelemmel. Vikárék ugyanis La Fontaine háromszázadik születésnapjára szerették volna méltóképpen emlékeztetni honfitársaikat az 1921-re „teljesen el is készült új magyar átültetéssel”. Ám a „mostoha viszonyok” (azaz az első világháborús viszontagságok) nem engedték, hogy hatásosan hódoljanak a nagy mesemondó emléke előtt.

A három La Fontaine-fordítót egyébként az európai szellemi élet (is) „jegyezte”. Az etnográfus Vikárt, aki 1896 karácsonyán egyedülálló módon fonográfra kezdte el rögzíteni a népdalokat, Bartók Béla is a példaképének tekintette.

Zempléni Maupassant, Verlaine, Carducci munkáinak a fordítója is, La Fontaine-éi mellett. Kozma Andorral együtt azoknak a XX. századi műfordítóknak az ihletője, akik a második világháború közeledtével ismét La Fontaine meséivel vigasztalódtak.

Kosztolányi Dezső La Fontaine hét meséjét fordította magyarra, Radnóti Miklós húszat. Radnóti ráadásul nem „csak” az „erkölcsi tanítót” ünnepelte, hanem a formaművészt is. A csodálatos költőt, az öntudatos és merész literátort, aki „a hogyanra büszke, a mit semmiség…”

Mostanság azonban mintha „ejtettük” volna La Fontaine meséit. Ezért is kell örvendenünk az Országos Széchényi Könyvtár hasonmás-kiadványának. Ez a szép könyv talán eszünkbe idézi La Fontaine erkölcsi nézeteit.

Mi meg, ha eztán gyakrabban találkozunk velük, lehet, hogy ritkábban tévedünk el az önzés, az irigység, a kevélység, az álnokság útvesztőiben?

Amikor először kezembe vettem e szép kiállítású fakszimilét, véletlenül – ha ugyan vannak véletlenek – a 216. oldalon nyitottam fel. A tudás hatalma című „példás beszédnél”:

„Két polgár, egyvárosbeli,
versengve vitázott sokáig.
Egyik szegény, de tudással teli;
tudatlan volt, ám dúsgazdag a másik(…)
Mit használ az a sok jó könyv, ha nem lehet szállása más, legföljebb a padlás-emelet?
Mit ér, ki télbe, nyárba,
Futkoshat egy kabátba’(…)
Mit érnek a köztársaságnak,
Kik nem fogyasztanak, nem költenek?
Fényűző dúsak köllenek(…)
E sok bosszantó vad beszédre
Mit sem szólt a tudós, hallgatva elítélte.
De jött a nagy háború s az megbosszulta őt…”

2017. december 8.

vissza >>