A tanúságtévő

Kilencven éve, 1928. január 6-án, Kassán született Bacsó Péter, az 1949 és 2008 közötti időszak mozgóképes tanúságtevője. A sors is kegyes volt hozzá, adottságai is kedvezőnek bizonyultak: hat évtizeden át szinte folyamatosan dolgozhatott. A nagypolitika sem naponta gördített áthághatatlan akadályokat az útjába. Pályatársai, ha kérte, fenntartások nélkül segítették. Többen közülük vevők is voltak a munkáira – Keleti Mártontól Fábri Zoltánig, Makk Károlytól Gyöngyössy Imréig. Felsorolni sem egyszerű a magyar filmtörténet azon műveit – Déryné, Fel a fejjel, Katonazene, Két félidő a pokolban, Virágvasárnap, Szerelem, Isten hozta, őrnagy úr, Macskajáték, Egy erkölcsös éjszaka… – amelyek Bacsó Péter forgatókönyvírói, dramaturgi közreműködése nélkül tán meg sem születhettek volna. Vagy, ha mégis, hiányozna belőlük a „bacsós fortély”. Rendezőként az álságosan zavaros hétköznapi valóságot igyekezett hitelesen megörökíteni. Csak mostanában döbbenhetünk rá, hogy a tanúságtevő milyen jól munkálkodott.

A legszorgalmasabb, legtapasztaltabb és legsikeresebb filmesként számon tartott Bacsó Péter 21 évesen írta legelső filmforgatókönyvét, 80 évesen rendezte utolsó játékfilmjét. Ha jól számolom, összesen 63 mozgóképes produkció írható a számlájára, ezek közül – 90. születésnapja alkalmából – kettőt illeszt műsorába a köztelevízió: a Ki beszél itt szerelemről? című, keserédes vígjátékot január 4-én a Duna Televízió, A tanút január 5-én és 6-án az M5 (A Liliomfit, amelynek a forgatókönyvét írta, január 1-ji üdvözletnek szánta a Duna Televízió)

A hivatalosan – azaz pártállamilag is – elismert filmkritikusok nem szívesen foglalkoztak a korabeli jelent „kibeszélő” Bacsó Péter munkáival. Ha a kádári konszolidáció aranyifjúságának az életérzéseit – „morális ingatagságukat, potenciális züllésüket” – képezték le filmjei, vagy hallgattak róluk, vagy beledöngölték az érdektelenség betonjába.

Fejlövés című filmjéről például, amelyet a rendszerváltás óta egyesek – közvetlenül A tanú mögé besorolva – Bacsó második legjobb rendezésének tartanak, 1968-ban egyedül a Magyar Nemzet tévékritikusa, Vilcsek Anna merte megírni, hogy a három megtévedt fiatal történetét a forgatókönyvíró-rendező Bacsó Péter megtörtént eset alapján építette fel. Megértően megengedő elemzéséhez azonban, szegénynek, hozzá kellett fűznie dr. Korom Mihály igazságügy-miniszter nyilatkozatát: „Lehetnek és vannak is olyan időszakok, amikor a bűncselekmények egyes fajtái a korábbiaknál gyakrabban fordulnak elő. Ilyenek például, most a durva, huligán, erőszakos cselekmények.”

A január 4-én, csütörtökön, éjfélkor (!) megtekinthető Ki beszél itt szerelemről? című 93 percnek ennyi sem jutott. Pedig bemutatója évében, 1979-ben is megérdemelte volna ez a kedves mozgóképes komédia, hogy mulassanak és okuljanak rajta az emberek! (Aminthogy a 2018-as esztendő tévénéző nagy(?)közönsége is megérdemelné, hogy alkalmas adásidőben, és nem munkanapról munkanapra váltó éjjelen futtassa a köztelevízió…)

A látszatok és mellébeszélések honát – szeretnivaló főszereplők (Tarján Györgyi, Gálffi László) és kacagtató jelenetek „közbeiktatásával” – idézi meg általa Bacsó Péter.

A mai néző már az első jelenetek láttán gyanítja, kőkemény igazságra utal e film címe: Ki beszél itt szerelemről? Ez a történet ugyanis a közéleti fonákságokat sorakoztatja föl, nem pedig az ifjúság párkapcsolati kérdőjeleit. Az alakoskodásra berendezkedő közerkölcsöt, az egyenlősdiség színi előadásait, a parlamenti demokrácia mesterkéltségét…

Időtlenül.

Az érzelmi s szexuális tapasztalatlanság útvesztőiben tévelygő fiatalok „csak” abban segédkeznek, hogy kellemes környezetben és huncut felhangok kíséretében juthasson el a film nézője az – amúgy brutálisan lehangoló – felismerésig: abban a világban, amelyet Bacsó Péter bemutat, több a hamisjátékos – a kókler, a svindler – mint ahányat ép ésszel, egészséges lélekkel el lehetne viselni.

Amikor ezt a – szerintem – ma is élvezhető játékfilmet idehaza elhallgatták (és ily módon el is hantolták), külföldön, a Betiltott filmek fesztiválján Bacsó Péter tíz éven át „dobozolt” rendezését, A tanút vetítették.

(Bacsó kor- és pályatársai igen jól tudták, hogy a magyar filmgyártás iránt érdeklődő, nyugat-európai szakemberek érdeklődését miként lehet fölcsigázni azon művek iránt, amelyeket lakat alatt tartott a kádári kultúrpolitika.)

Két évvel később már a cannes-i filmfesztivál népe találkozhatott A tanúval. Idehaza a plebs (azaz: a politikai jogokkal csak színleg rendelkező, szabad polgárok sokadalma) 1977-ben, zártkörű vetítésen ismerhette meg a Kállai Ferenc által megszemélyesített gátőrt, akitől a hatalom furtonfurt vár valamit, de még véletlenül sem azt, hogy amihez ért, azaz a munkáját tisztességgel elvégezze…

(A budapesti Bányász moziban – érthetetlen ködösítések közepette – megrendezett vetítésre a Magyar Nemzet hírlapírója sem tudott jegyet szerezni. Azt tanácsolták neki, nem sokkal az előadás kezdete előtt, „A jegyekért jöttem!” szöveggel próbálkozzék a József körúti mozi pénztáránál. Lapja nevét azonban, vagy a sajátját a szájára ne vegye! Mivel attól féltem, hogy e nagy konspiráció képességeimet meghaladja, gyermekeim apját bíztam meg e komoly feladattal. Ő aztán kiválóan teljesített.

– A jegyekért jöttem! – szólt be a jegypénztár kis ablakán. A pénztárosnő erre azt kérdezte tőle:
– Pozsgay elvtárs számára?
– Igen! – volt a válasz, és mi, Pozsgay Imréről is megfelejtkezve kacagtuk-latolgattuk-méláztuk végig a következő 103 percet.

Másnap, akitől csak lehetett, azt kérdezgettem, vajon a kulturális miniszter, Pozsgay Imre is bejutott a zártkörű filmvetítésre? Válaszra senki nem méltatott, furcsálló tekintettel méregettek a kollégáim, barátaim.)

Emlékeim szerint sem e zártkörű vetítés után, sem később, amikor már országra-világra szóló mozi-siker lett A tanúból, nem igazán értékelte Bacsó Péternek ezt művét (sem) a magyar társadalom. A jó mondásait idézték-idéztük nyakra, főre, színészeit ünnepelték-ünnepeltük…

Voltak, akik azzal vádolták A tanú című filmet, hogy sérti az ’56-os mártírok emlékét. Viccet csinál történelmünk tragikus korszakából, majd, hogy e súlyos tévedését feledtesse, Marx-idézetet biggyeszt a Vége felirat után…

A teljes művet senki nem tette a helyére.

Kádár regnálása idején – mondják – attól tartottak az illetékesek, még utóbb a puha diktatúra oly’ igen népszerű egyeduralkodója is magára ismerhet A tanú mozgóképsorában…

A rendszerváltás után pedig maga Bacsó fűrészelte el a pódiumot A tanú alatt.

Fábry Sándor forgatókönyvírói segedelmével megrendezte a Megint tanút, a becsületes – és nyugdíjas – gátőr rendszerváltás utáni történetét bemutató 120 percet, amelynek már nem lett akkora híre s hatása, mint amekkora és amilyen az első pelikánjózsefes tanúságtétel körül kerekedett.

Nem is lehetett.

A hetvenhat esztendős Bacsó Péter csak arról felejtkezett meg, hogy 1994-ben még nem lehetett a földrengésszerű kelet-közép-európai átalakulás tanulságait könyörtelenül mulatságos következményeivel együtt „kibeszélni”.

(Az idő tájt talán még senki nem volt birtokában azoknak az észveszejtő felismeréseknek, csalódásoknak, bizonyosságoknak, amelyekkel a harmadik évezredben együtt kell élnünk.)

És azzal sem számolt, talán nem is számolhatott a Kossuth díjas rendező, hogy A tanúból – időközben – évszámhoz, korhoz nem köthető tanúbizonyság lett: a mindenkori kisember tusakodását szemlélhetjük általa a helyhez és időhöz nem köthető hatalommal.

2018-ban már olyan mozgóképes tantörténet Pelikán József esete, amelyből – szerintem – bárhol és bármikor nyilvánvalóvá válhat, hogy az olyasféle mérkőzéseknek, mint amilyenbe ő keveredett, nincs győztese, csak vesztese. Tétje sincs, hacsaknem az, hogy melyik fél mennyit képes megőrizni abból a mostanában még becsületként emlegetett belső tartalékból, amellyel tovább lehet élni.

2018. január 2.

vissza >>