Az I. világháború hétköznapi
(emlék) képei 1.

Azt már mindenki tudja róla, iskolában is tanítják, hogy az egész világot megrázta, jóvátehetetlenül át is alakította. De, hogy a hétköznapjai milyenek lehettek, a lövészárkokban és a hátországokban, a hadifogolytáborokban és a sebesülteket szállító vasúti szerelvényeken, elképzelni is lehetetlen. Az I. világháború kirobbanásának századik évfordulóján azonban olyan kiadványok is megjelentek a komoly tanulmányok árnyékában, amelyek az 1914 és 18-20 közötti esztendők mindennapi életét hitelt érdemlően mutatják be.

Udvardi Lázár, –21 fokos hidegben, Troichoszavszk, 1917.

Udvardi Lázárnak az 1914 és 20 között orosz földön szerzett élményeit rögzítő visszaemlékezését legkisebb gyermeke, a Kossuth-díjas festőművésznő, Udvardi Erzsébet találta meg. A zöld borítójú füzetbe írt, történelmi jelentőségű jegyzetek publikálásáról azonban a rendszerváltozásig álmodni sem lehetett. Beszélni is csak halkan és titokban. Ámde az 1990-es fordulat után dokumentatív értékeinek megfelelően lehetett a zöld füzettel foglalkozni (amelynek eredeti példánya Baján, a Nagy István Képtárban a Mire lehullanak... A Nagy Háború emlékezete 1914-2014 címmel megrendezett kiállításon 2015 december 31-ig tekinthető meg.) A bajai születésű, és egész életén át a város ifjúságát tanító Udvardi Lázár I. világháborús emlékiratait szeretett városa két kiadásban is közreadta.

A 2014-es kiadás, amely a bajai Türr István Múzeum, valamint az Argumentum Kiadó nyomdaüzemének a munkáját dicséri, bőséges képanyagot illesztett a kiadványhoz. Sőt, egy térképet is, amely a huszonéves hadifogoly kényszerű útjának a főbb állomásait mutatja: Charkov (hová lóvonaton szállították a 23. Gyalogezred harcképtelenné lett és hadifogságba esett póttartalékos tisztjét). Alcsevszkoje (a Don vidéke, „csupa szénbánya és vashámor”). Kata Kurgan (túl a Volgán, Ázsiában, az Aral-tónál kirgizekkel is találkozik, a bajai fiatalember határtalanul örvend nekik, „hiszen szegről-végről atyafiak… Igen örülünk, midőn hallunk egy pár azonos szót, pl. az oldalukon függő hosszú kést kardnak mondják”). Több száz kilométeres vargabetű árán: Szergejevka (a Fekete-tenger partján, a piactéren „rabszolgavásár…, a gazdák válogatták ki a hadifoglyok közül a legerősebbeket… A selejtese, se nem erős, se nem jóképű, kubikosnak került vasútépítésre. Én is ezek közé jutottam”). Troickoszavszk (a Bajkál-tó közelében, „városka az Isten háta mögött, volt itt reáliskola, felsőbb leányiskola, gőzfürdő, ami sok alföldi városban nincsen meg…”), Verche-Udinszk („Se újság, se könyv. Csak szórványosan értesülünk az 1917 nyarán történtekről… Megjelenik a színtéren Lenin… társaival az államhatalmat akarják kezükbe ragadni… Egyszer jött egy öreg orosz, magyarokat keresett… Igen örült, amidőn megtalált bennünket, mert, amint állította, ő is magyar. Apja ugyanis magyar volt, akit az oroszok 1849-ben a szabadságharc leverése után magukkal vittek…”). Vladivosztok („a fogolytáborokban megjelentek az utódállamok képviselői, és felszólították a hadifoglyok közül azokat, akik a st. garmaini, vagy trianoni békeszerződések értelmében az utódállamok alattvalói lettek, jelentkezzenek, s hazaszállítják őket… Tőlünk semmi…, fájt ez a nagy elhagyatottság. A székelyek felháborodva tiltakoztak az ellen, hogy ők oláh mundérba menjenek haza. S mi történt? Egymás után jöttek a hajók a csehekért, a szerbekért, a románokért, csak mi ültünk szinte kétségbe esve…”)

Földrajztudós legyen a talpán, aki pontosan ki tudja számolni, mekkora utat tett meg 1914 és 20 között, sebesülten, éhesen, rongyosan az a világot minden időben megértéssel, sőt szeretettel szemlélő fiatalember, akit sok ezer nemzedéktársával együtt kényszerpályára parancsolt a háború. Azt azonban visszaemlékezéseinek olvasója is felmérheti, mi mindent látott és tanult meg életre szólóan Udvardi Lázár e viszontagságos hat esztendőben. 1914 decemberében, a sebesültszállító teherkocsiban, a bokájába kapott golyóval, például azt, hogy a „magyar, a német, a szerb milyen idegenül álltak egymással szemben, mintha nem is egy hazának gyermekei lennének.” De kétségbeejtően hiábavaló vándorlásai során azzal is szembesült, hogy „ami szépség van, az csak bennünk van. Ha fáradtak, beteg lelkűek vagyunk, akkor nincs szépség, nincs harmónia”. Hogy a jóérzés, a segítőkészség, az embertelenség és a rosszindulat nem a rang és a neveltetés velejárója, nem is a hivatali státus tartozéka.”Egyes munkahelyeken – Udvardi Lázár 1916-os, szergi(e)jevkai emlékei szerint – hihetetlenül embertelenül bántak a hadifoglyokkal. Különösen hírhedt volt Uruszov herceg, az orosz Vöröskereszt Egylet elnökének a nagybirtoka…, intézője annyira verette a foglyokat, hogy beleőrültek”. Hogy „a vörösök… szórták a pénzt, jó kosztot, nőt ígértek a hadifoglyoknak, ha közéjük állnak. Mindamellett csak kevesen álltak soraik közé. Erre a vörösök soroztak. Egy reggel egy század vöröskatona körülállt egy pár barakkot, kivezették a foglyokat, előállott a vezetőjük, egy magyar, s beszédet tartott…, gépfegyvereket irányítottak rájuk, s kényszerítették őket, hogy felvegyék az orosz mundért. Két fogoly nem engedelmeskedett; a Bajkál-tó szélére állították őket, beléjük lőttek, hogy a tóba hullottak”.

A jövő embereiről, még inkább a XX. századi világpolitika kilátásairól is fogalmat alkothatott, amikor megjelentek táborukban „Távol-Kelet leghatalmasabb népének, a japánnak a katonái… A jövő emberei. Hideg, céltudatos nép… Az amerikai katonák a fiatalságot, az erőt képviselik a túlkultúrált, elfinomodott Európával szemben. Jótékonyságukban volt valami tüntetésszerű: Nézzétek a mi jó szívünket… az érdekellentét a japán és amerikai közt áthidalhatatlan volt, s a két veszekedőnek örülvén a harmadik, bevonultak a városba az addig guerilla harcot folytató vörösök. Nagy újjongással fogadta őket a nép, mint az orosz nemzeti gondolat képviselőit…”

Aligha vádolhatna bárki is túlzással, ha a hatévnyi keservesen tanulságos vándorútja végén a szülővárosába visszatérő Udvardi Lázárról – I. világháborús visszaemlékezései olvastán – azt állítanám, hazatérésének, mi több, trieszti partraszállásának első percétől fogva, tisztán látta korának távlatait, a kilátástalan kilátásokat. „A háborús gyűlölet évtizedekig éreztetni fogja hatását – a zöld füzetbe rótt visszaemlékezéseit e szavakkal fejezte be. – De élni újra emberhez méltó életet, feledni a sok szenvedést, talán megadja az Isten”.

Hogy az élete delén rázuhanó II. világháborúról följegyezte-e az emlékeit Udvardi Lázár, nem tudom. De azt igen – Udvardi Erzsébet idézte fel a Bokor Péter által rendezett Bethlen István film, A bujdosó televíziós bemutatója után –, hogy 1945 áprilisában, amikor a két világháború közti időszak legjelentékenyebb politikusát, Magyarország volt miniszterelnökét, a német-ellenessége miatt 1944. március 19. után a németek által megszállt országban rejtőzni kénytelen Bethlen Istvánt a hazánkat Kelet felől elözönlő új megszállók a Szovjetunióba toloncolták, a Baján megálló katonai konvoj egyik kocsiján Udvardi Lázár még látta a hetvenegy esztendős foglyot. Pár szót váltott is vele, magyar földön tán utolsóként a tiszteletre méltó gróf honfitársai közül. Az orosz lágereket a maguk könyörtelen valóságában kiismerő, Udvardi Lázár sejthette, tán tudta is, mi vár Bethlen Istvánra. Hát gyorsan hazaszaladt, hogy pár hasznos dolgot, élelmet, ruhaneműt, takarót vigyen a szeretett politikus számára. Mire azonban visszatért, a fegyveresekkel kísért, rettenetes menetet már sehol nem találta. Tovahaladt Bajáról a jeles férfiút szállító kocsi is, a végzet irányába.

Tipikus orosz barakk, Verchne-Udinszk, 1917.

Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920, Türr István Múzeum, Baja, 2014. Ára: 1200Ft.

2015. január 10.

vissza >>