Görgey Artúr visegrádi emlékezete

Halálának 70. évfordulóján, 1986-ban még a Magyar Nemzet hasábjain is csak óvatosan szabadott emlékezni Görgey Artúrra. A Visegrádon megrendezett emlékkiállításról írt ismertetőm például, csak a Tisztelt Szerkesztőség! rovatban jelenhetett meg, az olvasói észrevételek között. És ott is csak akkor, amikor bizonyossá vált, hogy a picinyke tárlatot senki nem tudja már megtekinteni. Az 1986. július 29-én Görgey Artúr visegrádi emlékezete címen olvasható utólagos tudósítás mégis nagy visszhangot keltett. Voltak, akik mérgezett nyilakkal lőttek szeretett lapomra, s voltak, akik azt latolgatták, vajon hogyan lehetne ifjabb Vastagh György Görgey-szobrát a Budai Vár fokára visszaállítani. Velük lelkesen „akciózgattam”.

Görgey Artúr lovas szobrát 1935-ben állították fel az 1849. május 21.-i nagy győzelem színhelyén. Ifjabb Vastagh György méreteivel is lenyűgöző alkotását azonban – a monumentum 1945-ben, a főváros ostroma alatt szerzett sérüléseire hivatkozva – Mikus Sándor Sztálinjának az elkészítésénél „hasznosították”, a szabadságharc hős tábornokának a bronzalakját beolvasztották a szovjet diktátor méreteivel is félelmet keltő fémidomaiba. Az eredeti Görgey szobrot egy ifjabb Vastagh György hagyatékában fellelhető kisplasztika alapján, Marton László alkotta újjá és 1998. május 21-én a Budai Várnak azon a pontján – a Fehérvári kapunál – állították fel, ahol Görgey katonái 149 évvel azelőtt, e nap hajnalán a Várba benyomultak

Ma már szétszedik azt a kiállításnak alig nevezhető, kis gyűjteményt, amely Mátyás király visegrádi palotájának árnyékában, a nagy királyról elnevezett múzeum egyetlen kis szobácskájában a múzeum munkatársainak buzgalmából néhány hétre csöndes és óvatos híreszteléssel összeállt. Visegrád egykori, „hírhedett” lakójának, a fölmagasztalt és megátkozott Görgey tábornoknak a személyes tárgyait, még inkább: életének emlékdarabjait igyekezett megmutatni e tárlat; egy karéjnyi történelmet, melyet haragok s részrehajlások nélkül soha nem tudott szemlélni a nemzet, de, amelyet hetven esztendővel a nagy kort megélt tábornok halála után ideje volna minden hazánkfiának – Tacitusszal szólván – sine ira et studio mérlegelni. Ehhez segítette megtenni az első lépést az a szerény kortörténeti kollekció, amelynek összeállítói – Pusztaszeri László történész, az 1984-ben kiadott, nagy sikerű Görgey-könyv szerzője, Cseke László helytörténész, Gróf Péter és Jékely Endre muzeológus – úgy rendezték el a meghökkentően szegényes, de szegényességével beszédes anyagot (a helyi relikviákat a Munkásmozgalmi Múzeum fotóival, a Hadtörténeti Múzeumban őrzött tárgyakkal és a Széchényi Könyvtár kölcsönadományaival egészítve ki), hogy állásfoglalás, „ítélethozatal” nélkül mérlegelhesse a szemlélő – nem is az embert, de a kort, amely különös életutakat szabott meg a benne élőknek.

Klagenfurtban, majd Viktringben élt Világos után Görgey Artúr. 1868-ban hazatérvén, különböző állami hivatalokat kapott (vállalt), először Pest-Budán, a Lánchíd körül, majd Erdélyben, a vasútépítési programban, és Lunkán, egy bécsi bank birtokának az igazgatását tartva kezeiben. Azért-e, mert egyik munka sem volt képzettségéhez és képességeihez méltó, vagy azért, mert eleve rövidtávú megbízatásokat mértek ki rá – ki tudná ma már megmondani – egyik foglalatossága sem tartott sokáig. 1875-ben elvonult hát Visegrádra, fivérének, Istvánnak a házába, gazdaságába (telekkönyvileg minden, mindvégig István nevén szerepelt, házak, kertek, földek; megint csak eldöntendő kérdés, vajon a valódi tulajdonviszonyoknak megfelelően? Vagy a jogász fivér törvényismerő megfontolásából?), és ott is élt, csaknem haláláig, 1916-ig. Kertészkötényt öltve, kerti szerszámokkal a kosarában (e szerszámok még ma is megvannak, láthatók), növények ültetésében, nevelésében találta meg örömét, valóban Európa-hírű gazdaságot teremtve a szentgyörgypusztai földeken. Bulgáriának nevezték el a kertészetét, jó barátainak maga is így keltezte leveleit: Bulgária, 188…

Jó barátok? Voltak olyanok is, és nemcsak Visegrádon, előbbről is. Van Krúdy Gyulának egy elbeszélése még 1913-ból, tehát Görgey Artúr életéből – címe: A tábornok barátja – amely arról szól, miként kerül össze Klagenfurtban egy bizonyos Selmeczi nevű, egykori 48-as népképviselő, amnesztiával a zsebében, hazafelé tartva a „magas, kissé megtört tartású, délceg férfiúval”, Görgeyvel, és miként próbálja meg e találkozás hatására már idehaza „tisztázni a tábornok urat a félrevezetett nemzet előtt”. Azt is elbeszéli Krúdy remek kis novellája, mi várt arra, aki ’67 előtt „tisztázni” szerette volna a közvélemény előtt Görgeyt. Ütleg, megvetés, bujdosás.

Nem volt kockázatmentes ’68 után sem vállalni ezt a barátságot. Régi fotók tanúsága szerint többen mégis vállalták.

Volt honvédjei gyakran elutaztak hozzá tiszteletüket tenni (a fotográfiák szerint ki vasutasnak állt be közülük, ki a császár katonájának csapott fel), meglátogatta Weisz Manfréd, meg a szomszédos Leányfaluról Gyulai Pál.

Gyulai Pál nem csak a látogatásaival tüntetett Görgey mellett, de az írásaival is. Erről meg a nyolcvan esztendős Gyulai Pált köszöntő Mikszáth Kálmán emlékezett meg a Vasárnapi Újság hasábjain, találóan: „Életének két nagy disputája: harmincz éves hadjárata: Görgei védelme és Jókai ostroma… szerette volna lejjebb rángatni az egyiket, és följebb emelni a másikat”.

Az anekdoták azokat is számon tartják Visegrádon, akik évről évre, szinte menetrendszerűen megérkeztek gőzhajón – főleg egyetemi fiatalok – hogy nagy hangon tüntessenek az aggastyán ellen. Hogy mi lehetett a véleménye ezekről az ellenszenv-demonstrációkról az érdekelt félnek magának, az kiolvasható a Széchényi Könyvtár kézirattárából előkerült levél közszemlére kitett másolatából: „Inkább földig tiporva Visegrádon, mint égig emelve Turinban”. (Egy másik levélben, melyet gondosan őriznek valahol, hasonlóképpen fejezte ki hovatartozását, hazaszeretetét az „árulónak” titulált férfiú, így fogalmazván: „A nemzet engem földig alázott, de legalább magyar földig”.)

1914-ben is meghozta a gőzös a nagyhangú csapatot Visegrádra, ezek azonban, a helybéliek legnagyobb meglepetésére nem kiátkozni, hanem kikérdezni óhajtották a tábornokot; kikérdezni, mint szinte egyetlen, élő, tapasztalt hadfit arról, hogyan kell a cári csapatok ellen harcolni.

Hadi tapasztalatait, leleményét, mindentudását mások is elismerték, fölidézték. A századvégi Visegrád köznapjainak szemléltetésére előkerült néhány olyan fotó is, amely az 1894.-i, szeptemberi nagy monarchikus hadgyakorlatnak azt az epizódját örökíti meg, amely során a had Visegrád és Nagymaros között kelt át, a képzeletbeli, észak-kelet felől, a főváros elfoglalására érkező ellenség megállítására. Ferenc József a fényképek tanúsága szerint gőzhajóról nézte, miként készítettek két hidat is hű seregei a gyors átkeléshez. Az egyik hagyományos pontonhíd volt, a másik úgynevezett talphíd, tutajhíd, amilyet először Görgey alkalmazott (környezetének sűrű rosszallása ellenére) Komáromnál, hogy csapatai három nap alatt átkelhessenek a zajló Dunán. Tudta vajon a császár, kinek a példája szerint dolgoznak seregének műszaki emberei? Eszében tartotta egyáltalán, ki az a (gőzhajóemelvényétől karnyújtásnyira élő) Görgey?

Nem csak az anekdoták ingoványos igazmondása hagyományozta ránk, de megmaradt levelek írásos bizonyossága is azt tudatja, hogy a mintagazdaságából minden őszön kosárnyi szőlőt küldött az uralkodónak a kertészkedő tábornok. (67-es lett – mondják erre még a tárgyilagos ítélkezésűek is. Sosem is volt forradalmár – vallják még ma is a hevesebb vérmérsékletűek. Azoknak, akik 67-esnek nevezik az öreg Görgeyt, nemigen lehet semmit sem válaszolni. Akik egykori forradalmár létében kételkednek, nem árt, ha eszükbe idézik azokat a publikációit, amelyeket a legradikálisabb lapban, a Márczius Tizenötödikében tett közzé.)

Ámde érdemes-e arról tűnődni, miként vélekedett egymásról két öregember kudarcot és dicsőséget egyformán juttató életük utolsó harmadában?

Görgey arcképeinek kiismerésén inkább érdemes fáradoznia az utókornak. Melyik volt az igazi? Az-é, amelyik – valamennyi művészi portré így mintázta meg, Sidló Ferenc mellszobra, ifjabb Vastagh György elpusztított Görgey-lovas szobrának kis, eredeti makettje, mely kalandos úton, kölcsönben eljutott Visegrádra – merész férfiassággal néz körül a világban, eltökélt akaratot és határozottságot sugározva?

Vagy az, amelyet a visegrádi fotók örökítettek meg, rezignált békével a tekintetében?

Egyiknek is, másiknak is a valódiságát hirdetik az emléktárgyak. A Görgey-kard, amely a család hagyatékából került elő (a híres vezénylő kard, amelynek a markolatába nagyítólencsét építtetett bele tulajdonosa, úgy mondják, valahol másutt található), a tintatartó, amelyen, híven használójához, csöppnyi Mars ágaskodik…

Vagy az érdemrendek doboza, melynek tartalmáról immár csak a kézírásos leltár tudósít, a rendjeleket eltüntette valamely dühös, vagy gondtalan őriző. Ezek mellet az erdőmesternek írt levél, melyben két zsák rózsakrumplit kér szomszédasszonya számára Görgey; vagy egy „Igen tisztelt Nagysádnak” eseng, hogy küldene „zölden sárga hüvelyű babot” az ő konyhakertje számára is.

Úgy lehet, mindkét arckép valódi, ily’ kétfélére metszette, törte a magyar történelem. Históriai emlékkép és memento gyanánt is érdemes volna tán állandóan a szemünk előtt tartani. Visegrádon erre mód és lehetőség is volna, hiszen Görgey legállandóbb visegrádi lakhelye, a Salamon-torony tövében levő háza ma üresen, még feltartóztatható pusztulásban él. De nemcsak a harchoz, hanem harcos idők és személyek emlékeinek a megőrzéséhez is három dolog szükségeltetik a lelkesedésen kívül: pénz, pénz és pénz. Ebből pedig, még egyértelműbb korszakok emlékeinek a megóvására is egyre kevesebb jut.

2018. január 19.

vissza >>